Gáspár Ferenc írása Erős Kinga Szavakban lobog – Írók az 1956-os forradalomban című interjúkötetéről

„Életem csúcspontja volt” a forradalom tizenhárom napja, emlékezik vissza Papp Tibor, a párizsi Magyar Műhely egyik megalapítója, avantgard költő, műfordító az 1956-os forradalom leglázasabb, legaktívabb periódusára, az október 23. és november 4. közötti időszakra. De szinte kivétel nélkül mindegyik interjúalany ezt állítja Erős Kinga Szavakban lobog – Írók az 1956-os forradalomban című riportkötetében, melyben tizenhárom írót szólított meg az írónő. Közhely, mégis ideillik: hiánypótló művet tett le az asztalra.

Ráadásul szinte az utolsó pillanatban, hiszen, ahogy múlik az idő, úgy hullanak el a még emlékező kortársaink. A kötetben megszólalók közül is elmentek hárman, az egyikük a már említett Papp Tibor, a másik most januárban Makkai Ádám, a harmadik pedig még korábban Tóbiás Áron. És éppen az utóbbitól hallani olyan meglepő érdekességeket, hogy nem mondja el a vamzer nevét, akit mellé tettek a börtönben, pedig egészen biztosan tudja, hiszen „ez a pasas is benne volt a kormányban”! Vagy miért gondolja azt, hogy helyesen cselekedett, amikor „egy ország nyomorult dolgait” rádiós riporterként jó színben tüntette fel a Rákosi érában. Tóbiás esetében Erős Kinga jól teszi, hogy nem kérdez bele (máskor annál inkább és lényegre törően!), az író mondatai önmagukért beszélnek.

A legfontosabb nem is ez, hanem hogy annyira él a könyv, annyira jól van megírva, hogy az ember, akármennyire is tájékozott a forradalom történéseit illetően, mégis úgy olvassa a lebilincselő történeteket, mintha először hallana az egyetemisták 23-i felvonulásáról.

Először értesül Nagy Imre szerencsétlen, elvtársozó beszédéről, a Kossuth téri sortűzről, az emberi összetartozásról; arról, hogy mindenki egyet akart, együtt mozdult, még azok a tanárok is, akik elvileg a rendszer hívei voltak, sápadtan és rogyadozó lábakkal vonultak fel a diákokkal együtt. Szinte halljuk a forradalom alatt folyamatosan sugárzott Egmont nyitányt, látjuk a képeket a Köztársaság tér előtt szaladó és meglőtt mentősről, a parlament előtt fáklyaként égő Szabad Nép újságlapokat.

Pedig a tizenhárom író mind máshonnan érkezett, ám talán az egy Tóbiás Áron kivételével valamennyien a szabadságeszményekért lelkesedő, tiszta emberek. Van közöttük újságíró felmenővel rendelkező egyetemista – Gömöri György –, vagy egyszerű munkás származású egyetemi hallgató – Buda Ferenc –, de olyan is, akit ifjúkori versei miatt már gimnazista korában letartóztattak.

András Sándor szegedi újságíróként tudósított a budapesti eseményekről, Ausztriába az Egyetemi Diákbizottság nevében utazott ki, és így került kapcsolatba Gömöri Györggyel, aki roppant aktívan vett részt az eseményekben. Visszaemlékezése szerint október 22-én ott volt azon a bölcsészkari gyűlésen, ahol az akkori DISZ (a párt ifjúsági szervezetének, a Demokratikus Ifjúsági Szövetségnek a rövidítése) titkár felszólalására, miszerint az Írószövetség nem fog részt venni a másnapi, 23-i felvonuláson, bekiabálta, hogy az egyetemisták akkor is kimennek azt utcára.

Gömöri ezenkívül stencilezett, röplapokat osztott stb. – és többek között egy, a könyvben szereplő másik nyilatkozóval, az Írószövetség későbbi elnökével, Pomogáts Bélával szaladt a Múzeum körútra, a TTK vitakörének ülésére.

Mindenki találkozott ott mindenkivel, mondhatná a mai olvasó, de ez így nem igaz. Ágh Istvánnak, Nagy László testvéröccsének például már 25-én véget ért a forradalom, mert megsebesült a Kossuth téri sortűzben. „Nagyon szerény kis résztvevője voltam a forradalomnak, szemben másokkal. Buda Ferenc például […] kereken egy évet ült egyetlen verséért.”

Ághnak ez az utolsó mondata. Ő az első megszólaló ebben a könyvben, ahol ábécésorrendben sorakoznak a riportalanyok, és szinte várjuk, mikor érünk már Buda Ferenchez, hogy is van azzal a verssel? Budát végül három verse (Rend, Tizenöt-húszéves halottak, Pesten esik a hó) miatt vitték el, és tényleg egy évet ült. A börtönben a legjobban az íróeszköz hiánya zavarta, de végül az evőkanál nyelét csiszolta ék alakúra, azzal karcolta a verseit az egyetemi jegyzeteire meg a cigarettapapírra. Szabadulás után természetesen nem járhatott egyetemre, ez volt az a zsarolási pozíció, amivel megpróbálták beszervezni, hogy jelentsen, ha visszakerül az évfolyamtársai közé. „Annyit tudtam csak kinyögni, hogy nem.” De hát miért nem, kérdezte tőle a rendőrnyomozó. „Az egy másik szakma” –válaszolta.

Erre persze megváltozott az addigi barátságos hangnem, és a nyomozó közölte a költővel, hogy ott fog megrohadni a malterosláda mellett. „Oda is ember kell”, felelte Buda Ferenc, és kiment az ajtón.

A legtöbben persze az országból mentek ki, mint Papp Tibor, Makkai Ádám, Sárközi Mátyás, Gömöri György, Ferdinandy György, Nagy Pál, András Sándor. Valamennyien visszajöttek. Papp Tibor soha nem gondolt végleges Párizsban maradásra – „Mindig Magyarországban gondolkoztam” –, Sárközi Mátyás pedig megfogadta, hogy addig nem lép magyar földre, „amíg életem legnagyobb élményét, a magyar forradalmat ellenforradalomnak nevezik.”

„Sajnos a huszonnegyedik órában fogtam neki a munkának, hiszen számos lehetséges interjúalany – akiket megszólaltathattam volna –, ha korábban eszmélek –, időközben elhunyt.” – írja szinte vádolva önmagát Erős Kinga a könyv előszavában, melyben arról is beszél, hogy művét a 2016-ban forgatott Hazatérők című dokumentumfilm ihlette, melynek szerkesztő-riportere és producere volt. Ám abban a filmben csupán négy íróval – András Sándor, Ferdinandy György, Papp Tibor és Makkai Ádám – készült interjú, és még azok sem olyan hosszúak és részletesek, mint amiket a most megjelent kötetben olvashatunk.

Sokkal szegényebbek lennénk Erős Kinga munkája nélkül. Nem ismerhetnénk olyan megrázó emberi történeteket, mint például Szalay Károlyé. Az idős író többek között arról beszélt, hogy az Iparművészeti múzeum melletti „ipari kollégiumba” húzódott be a lövöldözések elől, és ott talált vagy húsz hozzá hasonló fegyvertelen fiatalembert. Ott lapultak napokon keresztül, amikor megjelentek a felkelők (nyilván ez már az utolsó napokban történhetett), és a vezetőjük ki akarta parancsolni őket harcolni. Ekkor jelentkezett a bent lévők „parancsnoka”, hogy szerinte öngyilkosság egy kétszázmilliós hadsereg ellen küzdeni, nem engedi meghalni a fiatalokat. Erre falhoz állították a parancsnokot, s vele az ott lévő írót is, hogy kivégzik. Akkor „felpattant az ajtó, és megjelent a falábú […] A nyakában géppisztoly volt”, „[…] a pasas irgalmatlanul leszidta őket”, hogy megalázzák a forradalom szentségét stb. „Elzavarta ezeket a gyerekeket, majd szó nélkül megfordult és kiment. […] nem bírtam megállni, és utánamentem […] és a következőt láttam: irgalmatlan golyózápor és ágyúdörej közepette ez az ember az egyik lábát vonszolva keresztülment az Üllői úton, egy lövés sem találta el, majd fölfelé ment a Corvin-köz irányába.”

Erős Kinga könyve nélkül nem olvashatnánk a sok szörnyűség közepette vidám részleteket sem – mert hát itt mindenki fiatalember volt, tele energiával és életkedvvel –, nem tudnánk meg, hogy Sárközi Mátyás menekülés közben beleugrott a Rába folyóba, és hogy ne fagyjon meg, mikor kikászálódott a jeges vízből irhakabátja segítségével dunsztkötést csinált magán, és csendben üldögélve gőzölgött.

Vagy olyasmit, amit eddig talán csak a történészek tudtak, hogy ’56 után több ezer fiatalt vittek ki az oroszok magukkal, majd egy részüket Kárpátalján hazaengedték. (Vajon kiket nem? És azokkal mi lett? Foglalkoztak ezzel a történészek?) Hogy 1960-ban egyesek vissza akarták hozni Rákosit, és ezért nagy leszámolás volt a belügyben közöttük. Vagy hogy 1956-ban, Rajk László temetése után „valaki a Dohány utca végén egy kukoricaárus asztalán állva szavalta el József Attila Levegőt! című versét.” Ezt a jelenetet többen elmondják a könyvben egymástól függetlenül, mint ahogy azt is, hogy a korábbi borzasztó elnyomás miatt a többség nem tudta elképzelni, hogy egyáltalán lehetséges lenne nyugati típusú többpártrendszer létrehozása, nem is mertek másra gondolni, mint a „szocializmus megjavítására”.

Lehet, nem tudatosulna bennünk, hogy a forradalom igazából nem október 23-án kezdődött, hanem beszédekben és gyűlésekben már tavasszal, és nem a november 4-i szovjet bevonulással ért véget. És mindig is élni fog a szívekben. Életem csúcspontja volt, mondta Papp Tibor. Ilyen történelmi kataklizmát nem mindenki él át, vallja Pomogáts Béla: „Mindmáig 1956 volt az utolsó.”

Tizenhárom interjú egy könyvben: remek megoldás. Rímel a tizenhárom napra.

(Orpheusz Kiadó, 2019)