Lassan már nem is tudjuk milyen volt unoka nélkül élni. Lehetett nekünk unoka nélkül élni? – kérdezgetjük egymást a feleségemmel. Azt meg hogy? A „kis szógám” nélkül, ahogy a régi, kedves mesekönyvekben írják. Mert például, ha begurul a pingpong labda az ágy és a fal közé, oda, egészen a sarokba, akkor csak szólni kell, hogy Bende, hozd már ide légy szíves a botot, vagyis a sodrófát, s ha kipiszkáltuk a huncutul bujkáló játékszert, akkor Bende természetesen visszaviszi a helyére a „célszerszámot”.

Vagy diót törünk mi ketten, együtt a még nem egészen kétévessel, és ő saját magától kinyitja a konyhaszekrényt, kivesz belőle egy poharat, és abban szállítja a csemegét a család női tagjainak, akik éppen online továbbképzéssel vannak elfoglalva.

Aztán énekelünk is, igen, igen, ne tessék csodálkozni. Komoly szerelmes dalokat és vidám csűrdöngölősöket. A sorok végét ismétli nyilván, mikor arról van szó, hogy Komáromi kisleány, ha átviszel a Dunán, megcsókollak a partján, vagy recefice, bum, bum, bum. És nevet hozzá. Gyöngyözik a kacaja, ám van, amikor komolyra fordul a kedve. Nyilván, ha szeretne valamit. Ilyenkor előre nyújtja a mutató ujját, és határozottan kijelenti: Dedem. Így hívja magát.

Dedem Korkutról vagy Dede Korkutról, a kazak, azerbajdzsán, oguz, tadzsik és számos török nép tanítójáról a legrégebbi forrás Residüddin vezér 1305-ben perzsa nyelven írt könyve, melyben említést tesz a nagy táltosról, aki négy kán alatt szolgált, nevet adott a kán gyermekeinek és 295 éves korában halt meg.

Ezenkívül számos történelmi forrás szól róla, többek között az általunk is jól ismert török utazó, Evlija Cselebi. A legújabbak közül említésre méltó a Drezdában, 1815-ben talált kézirat, és az 1950-es vatikáni. Az előbbi tizenkét történetet tartalmaz, az utóbbi a drezdai tizenkettőből hatot. Az oguz-török hagyományban a mondák eposzi méreteket öltenek, s Dede Korkut könyve Törökországban ma már középiskolai tananyag.

A kazakok a mai napig táltosként tisztelik, aki megtanította nekik a koboz használatát, sőt, az összes húros hangszerét, és az eposz fejezetei általános életbölcsességeket tartalmaznak a családról, a hitről, a harcosról.

Vannak, akik úgy vélik, a kisgyerekek közelebb vannak még ahhoz az első kapuhoz, a születéshez, amitől mi, felnőttek már régen eltávolodtunk. Visszaemlékeznek az előző életekre, valahogyan úgy, ahogy ezt Jack London Kóbor csillag című regényében megírta, ahol a főszereplő amerikai kisfiú szentföldi fényképeket látva jelentette ki, hogy ott járt, de az egész valahogy mégis teljesen másképpen nézett ki. Más volt a táj, mások az emberek. Erről a képről hiányzik a kőkerítés, a másikról a pálmafa.

Jung, a nagy pszichológus egyszer az álmodta, hogy valahol messze Tibetben ül egy szerzetes és őt álmodja. Talán négyéves lehettem, amikor azt álmodtam, hogy én egy óriás álma vagyok, s ha ő felébred, akkor meghalok.

Korkut atya az egyik kazak variáns szerint egy éjjel azt álmodta, hogy néhány ember sírt ás. Megkérdezte tőlük, kinek ássák a sírt, mire azt válaszolták, hogy azt a bölcs Korkutnak ássák. Amikor felébredt, elhatározta, hogy megszökik a halála elől, és a világ egy másik végébe menekült. Ott is ugyanazt az álmot látta, ezért úgy döntött, hogy a világ közepén fog letelepedni. Így jutott el a Szir-darja folyóhoz, ahol ismét azt álmodta, amit korábban. Úgy érezte, ő a földön nem élhet, ezért levetette a bekecsét, azt a folyó vizére terítette, arra ült rá, és így élt még száz évet. Amikor meghalt a folyó mellett temették el.

„Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét / vagy a lepke álmodik engemet?” – kérdi Szabó Lőrinc Dzsuang-Dszi álma című versében. Mit tudnak, éreznek a kisgyerekek, akik a két kapu közül az elsőhöz állnak közelebb? Akik még nem értenek olyan szavakat, hogy állam, társadalom, pszeudomorfózis?

Más dolgokat annál inkább. Ha szeret valakit vagy valamit, összeteszi a két kezét, és utána a szívére szorítja. Senki nem tanította neki. Mert a nevetést még csak-csak. Ámbár az is roppant hamar ment, a sírásról nem beszélve. De azt, hogy a két kezét…

A nagyszülők természetesen elfogultak. Az ő unokájuk a legszebb, a legokosabb, a mi Bendénk, aki táltos volt egykor. Csacsiság, bolondság, mondják a komoly felnőttek, vélik a szomszédok, barátok, ismerősök. Tele vannak gondokkal, munkahely, távmunka, villanyszámla, szerviz, év végi hajrá gondolata foglalkoztatja őket.

Ám, ha átjön egy másik nagypapa vagy nagymama, az komoly arccal bólogatva meghallgatja a Dedem Korkutról szóló mondákat. És ha mégis tévednénk, és álomvilágban élnénk, és az egész Dedem csupán gyerekszáj, véletlen, akkor is megmarad nekünk ez a nyolcvancentis boldogság. Nem akármi ez, járványos időkben! És ráadásul: napról napra növekszik!

Gáspár Ferenc