Romlik a szemem. Állítólag – hajlott koromhoz képest – még mindig nagyon jó, például vezetni is egészen jól tudok szemüveg nélkül, legfeljebb a feliratokat nem tudom elolvasni. Hogy melyik utcában vagyok éppen. De azt úgyis kiírja a dzsipiesz az okostelefonomon. Azt viszont csak szemüveg nélkül, vagy olvasóval látom leginkább. Vezetés közben meg nem kapkodjuk le-föl az olvasót meg a távollátót ugyebár.

Egy szó, mint száz, rábeszéltek egy multifokális csodára, májusban volt akció az Ofotértben, szemvizsgálat ingyenes (!), igaz, volt egy időpontom június közepére a területileg illetékes szemészetre, amit még januárban kaptam, de addigra már nem lesz akció, hohó, negyven százalék keretre, húsz az üvegre, vagy fordítva. (Nem mindegy, mert időközben kiderül, hogy a lencse – ami már régen nem üveg – sokkal drágább, mint a keret, hacsak nem valami előkelőt veszünk belőle.)

Ofotértben egy csúnya és morc bácsi a szemvizsgáló. (Nálam legalább húsz évvel fiatalabb, de ezt már az anyukám is így mondta nyolcvanhét évesen, ha valaki nem tetszett neki, hogy vénasszony – akkor én is vénemberezhetek szerintem.) Biztosan unja már, hogy csinos, fiatal lányok helyett randa és szemöldöküket rég elveszített, mindenütt kopasz vénemberek szemébe kell nézni, akik ráadásul nem tudják megmondani, melyik lencsével látnak jobban.

– Ezzel jobb? – kérdi halk, de unott hangon. – Vagy ezzel? – És becsúsztat egy újabb lencsét a keretbe.

– Talán az előző – rebegem félszegen. – Vagy mégis, nem, inkább az utóbbi…

De hát minden rossznak vége szakad egyszer. Kimegyünk az ablaktalan vizsgálóból – ezért van ennyire rossz kedve a bácsinak, mert soha nem lát napfényt, vélekedem –, s a kinti tágasságban már kedves hölgyek vesznek engem – pontosabban a szememet – kezelésbe.

Kérdezik, hogy milyen szemüveget szeretnék.

– Amivel látok – morgok hülyén, és elmagyarázom, hogy momentán három is van: egy távollátó, egy olvasó meg egy monitornéző. És talán jó lenne egy ilyen multi izé…

– Nagyszerű – mondja a nő. – Akkor lesz egy olyan, amivel lát messzire, de olvasni is tud, meg egy ilyen képernyő néző, amiben van egy suhi – mutatja a fejével –, hogy egyszerre olvasni is tudjon, ha lenéz egy könyvre például munka közben, meg a monitort is nézni.

Igyekszem értelmesen bólogatni, noha a suhit eddig csak Fülig Jimmytől hallottam, de egészen más kontextusban. (Ólmos bottal a fejre, nyolc napon túl gyógyuló sérülés.)

Nem szaporítom a szót: lett két szuper szemüvegem, darabja akciósan potom százezer, és egyikkel sem látok. A multifokálisnál ugyanis úgy van a fókusz beállítva, hogy csak a legfelső sáv éles a távolba, ezért folyamatosan úgy tartom a fejem, mint a Küldönc nevű teknőc a Bubó doktorban, ha még emlékszenek rá. Magyarul megpróbálok ott fent kukucskálni. Azért csak kipróbálom, még vezetéshez is, ám amikor leparkolom az autót az utcánk sarkán, hogy némi kenyeret vegyek a boltban, egyszerre úgy támolygok ki a kocsiból, mint aki részeg. Hullámzik minden, a föld, a házak. Autók is érkeznek, de szépen megállnak, a vezetők nem hajolnak ki az ablakon maliciózus megjegyzéseket téve és kajánul röhögve, hogy minek iszik, aki nem bírja, vagy hogy iszik és vezet?, jó környék ez, kedves és türelmes emberek, megvárják, hogy átbotladozzak a túloldalra.

Nem csak kenyérrel él az ember.

A képernyőnéző szemüveg is hullámzik – hol itt éles, hol másutt –, nem jó.

Másnap vissza az üzletbe. Egy másik asszonyság fogad, ez is kedves és mosolygós. Hogy legalább két hét, mire megszokom. Próbálgassam. A fókuszt azért lejjebb állítja, már nem vagyok teknőc, de azért így is fura minden. Közben elérkezik a szemvizsgálat időpontja a helyi rendelőintézetben.

Decens doktor néni fogad, ránézésre közelít a nyolcvanhoz, ám rendes és alapos. Csöpögtet, szemfenéknyomást mér – ez azt jelenti, hogy előbb a jobb szemem akarja kinyomni, majd a balt, s közben rám szól, hogy ne pislogjak. Ezt már ismerem, két éve az aranyerem vizsgálata közben is rám szólt a doki, hogy ne szorítsam, és hiába mondtam neki, hogy nem én szorítom, hanem a… Most hasonló a helyzet, de az orvosok nem értékelik a humoromat.

Miután a táblán is elolvastam neki a számokat – szemüveg nélkül! –, megállapítja:

– Magának nem is kellene távollátó! Olyan jó a szeme, mint a pilótáknak!

– Hát igen, de olvasáshoz romlott – magyarázkodom.

– Ide kellett volna jönni előbb, utána az Ofotértbe! De ha már rábeszélték, hordja! Mennyibe került?

Mondom.

– Az nem is volt drága – néz össze a nővérrel. – Majd megszokja – int nekem kegyesen, akár egy császárnő az alattvalónak.

Az alattvalónak eddig három szemüvege volt. Most öt. Az alattvaló egyikkel sem lát rendesen. De szokja. Akár az új cipőt, ami még nincs kitaposva rendesen.

És mivel a monitort tényleg nem látom jól, újfent visszamegyek az üzletbe. Megmondom nekik, hogy nem jó a suhi, kell egy csak képernyőéles. Potom tizenháromezerért megcsinálják, kedvezményesen. De csak két hét múlva lesz kész. Addig is szokjam a suhit.

Mégiscsak jó, hogy megvan a régi.

Gáspár Ferenc