Vajon hogyan él bennünk a múlt? Vajon milyen érzés magyar ősmítoszokat rekonstruálni? Mit láthat az ember, ha megáll az élet és az emlékek közti hídon? Milyen istenbéke-ajánlatokat kapunk ajándékba néhány magyar tündérmesétől? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ az efféle világokba bejáratos íróval, Toót-Holló Tamással. – Végh Attila interjúja.

Végh Attila: Történt, hogy a Nemzeti Színház próbálni kezdte Aranyhajú hármasok című zenés-liturgikus drámádat, Vidnyánszky Attila rendezésében. A darab ősbemutatóját meg is hirdették 2023. december 16-ára. Már a jegyeket is árulni kezdték, amikor megtörtént a sajnálatos baleset, amely után Vidnyánszky Attila benyújtotta a lemondását. A helyzet rendeződött, de a darab azóta is tetszhalott állapotban várja a feltámadást. Hogyan élted meg ezt?

Toót-Holló Tamás: Nyilván komolytalan lenne magamat sajnáltatni akkor, amikor a Nemzeti Színházban két színész – Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó – balesetet szenvedett. Ők szerencsére már szépen gyógyulnak, zajlik a rehabilitációjuk. Kettejük közül egyébként utóbbi játszott volna a darabomban. Pontosabban szólva: részt vett az elkezdett, de be nem végzett próbafolyamatokban. A történtek után felhívott Vidnyánszky Attila, és elmondta, hogy most nem tudja folytatni a próbafolyamatot. A megértésemet kérte. Természetesen mindent megértettem, s egyben arra is biztattam: tartson ki, mert szükség van rá. Azóta többször is beszéltünk. Biztosított arról, hogy ő aztán tényleg nem az, aki szereti félbehagyni valamit. Ám még ezer megoldandó gondja-baja van, csak ezek után tud dönteni arról, hogy a következő kőszínházi évadra újra benevezi-e ezt a produkciót. De teljes joggal kérdezted, hogy ezt én hogyan éltem meg. Mert – túl minden megértésen – azért ez mégiscsak nehezen feldolgozható. Most minden ismerősöm azt kérdezi tőlem: mi újság a darabommal? Erre csak annyit tudok mondani, hogy nem tudom.

VA: Mi is volna ez a darab?

THT: Az Aranyhajú hármasok a magyar asztrálmítoszi hagyomány jeles alakjai, akik népmeséinkben élnek, de valójában mitikus alakok: igazi naphéroszok. Mint Fehérlófia vagy Szépmező Szárnya. Vagy akár Toldi Miklós. Nem evilági lények. Engem mindig érdekelt a történések nem evilági, mitikus magyarázata. Hívő ember lévén ez nem lehet más számomra, mint valami transzcendens ok, amit én józan ésszel mérlegelve nem is igazán érthetek meg. Csak bennük, az aranyhajú gyermekekben bízhatok: s azt remélhetem, hogy ők biztosan jobban tudják minden földi műsorrendnél, hogy mikor lennének újra eljövendők hozzánk. Mert az ő megérkezésük – és ezt szilárdan hiszem – kész lesz valamit átigazítani a magyar világ lelki és szellemi szerkezetén. A magyar kulturális emlékezetet úgy gazdagítva, hogy – az aranyhajú gyermekeknek hála – magunk mögött hagyhatjuk az István, a királycímű darabban ábrázolt rossz dilemmát: az István és Koppány közötti választás hamis kényszerét. Elérve, hogy a magyar kereszténység évezredes hagyományát és a magyar kultúra nomád örökségének még ennél is régebbre visszavezethető táltoshitű múltját most már egyforma biztonsággal, minden konfliktus nélkül tudjuk a magunkénak érezni. Hagyva, hogy összeérjen ebben a múltban az, ami eleve is egymáshoz tartozik. Mert a kereszténység felvétele szellemi értelemben a magyarság számára nem jelentett éles korszakhatárt: s erre a magyar folklór a tanúbizonyság. A magyar népi vallásosság szinkretikus formáiban minden gond nélkül egymásra találtak az ősi magyar naphéroszok és a bibliai szentek. Ezt a nyitottságot kell megtanulnunk hát újra. Ezeket a valaha volt istenbéke-ajánlatokat kell a magunkévá tenni.

VA: Istenbéke-ajánlat? Mit jelent ez?

THT: Ugyanabban az értelemben használom, ahogyan a most elhunyt kiváló Czakó Gábor, amikor a dozmati regösénekünket vetette alá nyelvrégészeti kutatásnak. Ő a Szent István királyunkhoz forduló csodafiúszarvas szavait nevezte olyan istenbéke-ajánlatnak, amely egyben diplomáciai mestermű. Kettejük párbeszédét úgy ítélte meg, hogy az nem más, mint a táltoshit nevében megfogalmazott istenbéke-ajánlat, a keresztény hit híveinek címezve. Az Aranyhajú hármasok ugyanilyen istenbéke-ajánlatot ad közre, amikor az aranyhajú gyermekek visszatérését éppen annak az igazmondó juhásznak a segítéségével hagyja végbemenni, akiről a magyar népmesekincsben csakúgy, mint az én darabomban az bizonyosodik be végül, hogy ő nem volt más, mint a magyarok Krisztusa. Az istenbéke-ajánlatok amúgy a magyar szinkretikus vallásosság tanúbizonyságaival szolgáló ősi varázsmeséinkben egész rendszert alkotnak. Létezik olyan istenbéke-ajánlat is, amely az ősök hitével élők számára tett gesztusként azonosítható a keresztény hitűek körében. Ezt megint egy népmesénk őrzi, amelyet Szűz Mária keresztlánya címmel tipizált a népmesekutatás. Ennek alapján írtam meg az új zenés liturgikus drámámat is, a Boldogasszony keresztlányát, amelynek szintén fontos szereplői az aranyhajú gyermekek és a magyar naphéroszok. Ezzel szerintem megépült egy olyan szellemi aranyhíd, amelynek biztosan áll mindkét pillére. S amelyen keresztül eljuthatunk a túlsó partra, csillagvallási örökségünkhöz, megújult lelkesedéssel térve vissza a mai keresztény Magyarországra. Az aranyhíd kifejezést nem véletlenül használom: egy ilyen csodás alkalmatosságon keresztül szokott a mesékben megérkezni Tündér Ilona a mi hétköznapi realitásaink közé. A tündérjáték kifejezés most számomra is nagy jelentőséggel bír. Egyben vigasz. Az általad is említett borzalmas elakadástörténet jobbra fordításának eszköze.

VA: Mire célzol? Mi dolgod van a tündérekkel mostanság? A garabonciásokról szóló regénytrilógiádban például tündérek tették a szépet a garabonciásoknak.

THT: Most Tündér Ilonával van leginkább dolgom, amikor az Aranyhajú hármasok májusban bemutatandó rádiójáték-változatának útját egyengetem. Ő az egyik főszereplő ebben a feldolgozásban is. Mert a darabom nyomán nemcsak egy színpadi előadás szövegkönyve született meg, hanem egy rádiószínházra adaptált verzió is, amelyet a Kossuth Rádió tűz majd műsorra, nyolc részben. Ezt a verziót nevezte el a darab rendezője, Balatoni Mónika zenés tündérjátéknak. A darabom zenés liturgikus dráma, annak rádiószínházi adaptációja pedig zenés tündérjáték. Mindkét műfaji meghatározás annak jele, hogy a való világ keretei közül ki lehet lépni. A Vidnyánszky Attila megálmodta előadásban ennek a printelt hálókra vetített képek, a Bársony Bálint és Elek Norbert munkáját dicsérő folkoperai hatások, valamint a táncjáték és a bábjáték bekapcsolása adta volna meg a maga végső, elvarázsolt formavilágát. Ugyanezt az effektust a rádiószínházi adaptációban az akusztikus költészetre jellemző hangkulissza fogja megteremteni.

VA: Amikor az említett trilógia első darabját, az Üsse kő című kötetet olvasni kezdtem, az az irodalomelméleti terminus jutott eszembe, hogy „mágikus realizmus”. Egyetértesz? Mit jelent számodra a mágia? 

THT: Egyetértek. Mondhatjuk, hogy mindkét regénytrilógiám – mind A Garabonciás Könyvegyűjtőnévvel, mind A Forrás Könyve – mágikus realista mű. De szoktam azt is mondani rájuk, hogy metafizikai kalandregények. A mágia iránt mindig is vonzódtam. Ha majd’ egy évtizeden keresztül a garabonciás diákok körüli magyar hiedelemmondákkal foglalkozol, s ennek nemcsak egy regénytrilógia, hanem egy tanulmánykötet formájában is jelét adod, akkor hamar eljutsz annak firtatásáig, hogy kik is a garabonciások. S akármilyen szófejtés és titokfejtés szerint szegődsz is a nyomukba, nem szabadulhatsz az érzéstől, hogy ők valamiféle mágikus tudás birtokosai. Ettől az érzéstől én nem is nagyon szeretnék szabadulni. Szerintem ők a Fény őrei. Nyitva van az aranykapu. Két világ határán, a földi és égi élet között. És az idő mélységes mély kútjánál. Ide bármikor megérkezhetsz, ha elismétled magadban a gyerekkorodban tanult mondóka időfordító, igéző szavait. Mi is az, amikor szita a péntek, szerelem a csütörtök, és hozzá dobbal dobrokol a szerda. Amúgy az is valamiféle mágikus tudás eredménye, ahogyan a térben pozíciókat foglalok magamnak. Mert nekem nem mindegy, hol élek.

VA: Hol élsz?

THT: A Hárshegyen. Nem messze a Tündérsziklától. Alatta. Kilátással a Hármashatár-hegyre. S nagyjából abban a magasságban elfészkelődve, amely magasság jószerével már egy szinten van a valaha volt budaszentlőrinci pálos kolostor máig eleven romjaival. Hogy ott is csak rendre megörülhess annak, amikor a János-hegy felől az ablakaidhoz felhők járulnak. S hogy ott aztán te legyél, aki nem jó. A fellegajtót nyitogató. És ez még csak a kezdet, arra nézvést, hogy mit jelent számomra a mágia. Mondjuk úgy: sokat jelent. Abban az értelemben, ahogy a Tabula smaragdina második tétele ezt hangoztatja. Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és megfordítva. Nem folytatom. De akinek tudnia kell, hogy mi a folytatás, az úgyis tudja.

VA: A realizmus kérdése a szellem embere számára manapság az esztétikainál alacsonyabb síkon merül föl kérdésként. Az életpraxist érinti. Arra gondolok, hogy valamiből meg kell élni. Te a Mediaworks kulturális divíziójának vezetőjeként dolgozol. Hogyan tud jóllakni a kecske, megmaradni a káposzta?

THT: Az életpraxis nyilván szól a megélhetésről is. De nemcsak erről. Hanem arról is, hogy amit nap nap után, hivatásszerűen művelsz, azzal szellemi értelemben a helyeden vagy-e. Vagy eltévelyedsz-e. A megélhetésedért jól-rosszul helyezkedve. Én azzal biztatom magam, hogy a helyemen vagyok. Halak a csillagjegyem, de Nyilas az aszcendensem. Ezért alkotó emberként bármikor rá tudok eszmélni arra, hogy nyitva van az aranykapu, s nekem épp csak bújnom kell rajta. De a világot maga körül megszervezni képes emberként azzal is jól megvagyok, amikor médiaműhelyeket vezetve a szó, a mondat, az üzenet más dimenzióiban vagyok jelen. Vegyük észre, hogy ezt a két világot egyformán átjárja a szavak tisztelete. A narratívaalkotás reménye. Így hát akár az egyik, akár a másik része hiányozna a feladataimnak, nem élnék teljes életet. Élvezem, ha a szellem embereként művek élvezetébe feledkezem. De azt is élvezem, amikor rendszert alkotva, s azzal egy még nagyobb rendszerbe is belehelyezkedve médiatereket foglalok el. Nyilasként ez nekem különösen tetszetős elfoglaltság. Folyamatos küzdelem. Így aztán kijut nekem szellemi térből és küzdőtérből is bőséggel. Az előbbinek a Halak-énem örül, az utóbbiért a Nyilas-énem repes. A Nyilas egyébként a magyarság asztrológiai karakterjegye. A Nyilas-országok pedig arról híresek, hogy az igazság nevében gyakran harcias küzdelemre ragadtatják magukat. S ha már itt tartunk, akkor nem lehetek az adósod azzal a poénnal, hogy ezekben a napokban épp az általam elnökölt Magyar Nemzeti Médiaszövetség és az Alapjogokért Központ közös konferenciáját szervezzük a kollégáimmal. A konferencia címe pedig az, hogy: Igazságháborúk. A kecske tehát megint öklelni készül. A káposztát pedig meghagyom a Zöldeknek.

VA: A „magánmitológia” szótól általában hülyét kapok, most mégis használom. Te mélyen belemerültél a mítoszkutatásba. Hogyan látod a mítoszok szerepét manapság? Mi a te magánmitológiád?

THT: Sorsdöntő a jelentőségük. Identitásképző az erejük. Manapság azért beszélünk ezeréves Magyarországról, mert ezzel kimondva-kimondatlanul is azt tételezzük, hogy ami Szent István előtt volt, az még nem számít. A jelenlegi tudásunk szerint még nem érvényes. Ám ez dőreség. Ezzel saját magunkat csonkítjuk meg. Holott csonkításból épp elég volt már nekünk egy életre Trianon. Kulturális emlékezetünk határait legalább ne úgy jelöljük ki, hogy azzal megint megfosztjuk magunkat valamitől, ami csak teljesebbé tesz minket. Gyakran szoktam idézni Orbán Viktor híres, 2012. szeptember 29-én elmondott ópusztaszeri beszédét, amellyel Matl Péter turulszobrának felavatásán állt a nyilvánosság elé. Számot adva arról, hogy nézete szerint „a Turul egy ősi jelkép, a magyarság régi jelképe”, s mi ebbe ugyanúgy beleszületünk, „mint ahogyan beleszületünk a nyelvünkbe és a történelmünkbe is”. S ezt a gondolatot a kormányfő akkor annak kifejtésével folytatta, hogy „az ősi jelképhez hozzátartozik a vér és a haza földje is”, mert miután „abban a pillanatban, hogy magyarként a világra jövünk, megköti a hét törzsünk a vérszövetséget”, Szent István királyunk pedig megalapítja az államot. Magyar államférfihoz illő, korszakos jelentőségű állásfoglalássá éppen ennek az egyenértékűségnek a kinyilvánítása teszi Orbán Viktor beszédét. Együvé rendezve azt, ami összetartozik. Nem időrendben, hanem egy annál is igazabb rendben. A magyar megmaradás életparancsának igézetében. Ez nem más, mint a magyar sorsba születés vér szerinti tanúságtétele. Nos, az én két liturgikus drámám valójában ugyanazzal a vízióval dolgozik, mint ez a 2012-es ópusztaszeri beszéd. Legyen miénk az Árpád-ház minden időtartománya, s vele a Turul-nemzetség minden vívmánya. Pusztai nomád civilizációnk minden öröksége. Az Aranyhajú hármasok is a magyar múlt, a magyar Árpád-kor mitikus alapokon álló visszavétele. Annak ígérete, hogy hiába hunyt el 1301-ben III. András, s hiába beszélt akkor híve, István nádor az utolsó aranyágacskánk elvesztéséről, az aranyhajú gyermekek nem engedik, hogy kihunyjon az aranyágacskák fénye. Holtaikból is visszatérnek, miután a sírjuk felett aranyalmafák képében a földből is kiütköznek. Mi ez hát, ha nem a magyar megmaradás akaratát visszatükröző magyar mítoszok soha nem szűnő ereje?

VA: Mire készülsz mostanában íróként?

THT: Mostanában csak trilógiákban tudok gondolkozni, ezért értelemszerű, hogy megszületik még a mostani két liturgikus drámám folytatása. Az is egy magyar népmesén alapul majd: Dunaisten keresztfia. De ezek a munkáim nem valamiféle múzeumba illő darabjai a szellemi régészetnek. Az Aranyhajú hármasok zenei kíséretéül szolgáló folkopera például minden nagyobb zenei megosztóhálózaton elérhető tartalom, amely videoklip formájában is élvezhető. A dráma ürügyén folytatott eszmecserék videoblog-sorozatban is láthatók. És így tovább. Megint a kecske és a káposzta dilemmájánál vagyunk. Valamit nem elég megteremteni, hagyni kell azt megélhetésre találni is. Remélem, elő tudok állni olyan művekkel, amelyek a modern médiatérben is megélnek. Úgy, hogy közben az értékükből mit sem veszítenek.