Az evésről sokáig nem volt divat beszélni, lévén amolyan intim zónája az egyénnek, hogy mit, mennyit és hogyan eszik. Heti hét alkalommal húst fogyasztani a gazdagság jele volt, vagy talán még ma is az. Sánta Ferenc korszakos jelentőségű novellájában (Sokan voltunk, 1954) a korabeli rítus szerint meghalni megy a nagyapa a kéngázas Büdös-barlangba, hogy az éhes szájak ne maradjanak üresen. A Nobel-díjas norvég író, Knut Hamsun Éhség (1890) című regénye is az emberhez méltatlanul tapadó éhezés rezdüléseit tematizálja.

Aztán változtak az idők: ma már nem lehet úgy leülni tévét nézni, hogy valamelyik csatornán ne gasztronómiai adás menjen. A közösségi médián keresztül is a különböző turbó diéták eredményeit osztják meg az illetékesek: fotókat egykori túlsúlyos önmagukról és a jelenleg öt számmal kisebb ruhákban pózolva. A magyar konyha mellett a mediterrán és a keleti konyhaművészet is helyet kap, a műsorvezetők sorban kóstolják meg a séfek főztjeit a kamerák előtt.

Az eszik igének számos szinonimája fordul elő nyelvünkben: táplálkozik, kajál, falatozik, lakmározik, lakomázik, kosztol, fogyaszt, étkezik, habzsol, zabál, fal, majszol, dézsmál, hamizik, csipeget, nassol, kajcsizik, halámol, eszeget, kajázik. Különböző stílusárnyalatokat rejtenek ezek a szóalakok a köznyelvi normától a gyereknyelven át a divatszavakig. De ami ennél fontosabb: az egyén karakteréről is árulkodnak. Egy zabáló nő viszolygást szülhet, míg egy „kajcsizó csaj” akár megnyerő is lehet.

Nem tudom, másoknál is így van-e, de nálunk kardinális kérdés, hogy mit együnk másnap. Mintha ez határozná meg a holnapot, azt az időt, amiből ma lesz, majd tegnap, tegnapelőtt, hó eleje, hó vége, év eleje, év vége stb. Nagyanyámék idejében sokkal kiszámíthatóbbak voltak az étkezések, az ételek. Mindig pontban délben kellett az asztalnál ülnünk, és hallgatni a velünk átellenben álló református templom déli harangszavát. S ha elütötték a delet, akkor nyúlhattunk szertartásosan a kanálhoz. Még most is emlékszem a heti menüre: hétfőn némi maradék a vasárnapi húslevesből, de most nem grízgaluskával, hanem cérnametélttel, magyarán laskával, majd főételként szintén a maradék sült oldalas hagymás krumplival. Keddenként köménymagos leves, borsófőzelék debreceni párossal. Szerdánként valamilyen gyümölcsleves következett túrós csuszával vagy túrós palacsintával. A csütörtök nagyapám napja volt: lebbencsleves (amit mi pergelt levesnek hívtunk, ilyen volt a tarhonyaleves is) toroskáposztával vagy székelykáposztával, péntekenként a maradékokat válogattuk össze; szombatonként tepsis fasírt volt kenyérrel, uborkával, és mézes lepény vagy citromos félhold szaggatott piskótából. Arra is emlékszem, hogy nagyapám a leveshez is vizet kortyolt nagy vizes poharából, és hogy a stelázsiba kellett kimennünk a kenyérért, a három kilós cipóért, amelyet mindig nagyanyám szegett meg, miután keresztet karcolt a kenyérvágó késsel a cipó fenekére. Hatan ültünk egy asztalnál, évtizedekig. Aztán egy márciusi reggelen hirtelenjében nem volt gazdája a vizes pohárnak, de én még aznap délben is hat személyre terítettem – megszokásból, persze akkor senkinek sem volt étvágya, és még sokáig terítettünk hat személyre, aminek semmi értelme nem volt így utólag, de a lelki békénket még ez tartotta fent egy darabig.

Manapság az evészavar témája figyelemfelhívó jelleggel bír. Két nagy csoportról beszélhetünk: a túlevésről és az alultáplálkozásról, azaz a bulimiáról és az anorexiáról. Mindkettő alapja valamilyen pszichoszomatikus tényező, a testénkép normálistól való eltérése. Az an-orexis, azaz a ’vágyak hiánya’ már az I. században is jelen volt. Galenus (i.sz. 2. sz.) az étvágy hiányát jelölte ezzel a kifejezésből redukálódott szóval. Az éhező szentek a 12–13. században jelentek meg, közülük is Szent Margit jeles önmegtartóztatása az ételek iránt talán a legnevesebb. A 19–20. századtól napjainkig az éhezőművészekés az éhségsztrájkok sorával találkozhatunk. Anorexiás (életet élő) hírességek például az angol költő, Lord Byron, Erzsébet királyné (Sisi), Franz Kafka, Lady Diana vagy Kate Moss szupermodell.

A bulimia sem mai fogalom: a görög bulimia szóból ered (ökör és éhség), amit tévesen bulémiának is szokás mondani, ami viszont vérrel kapcsolatos szakszó, és semmi köze a ’lelki okokra visszavezethető kóros falánkság’-hoz, ami gyakran éjjel tör rá az egyénre.

Talán nem árulunk el nagy titkot, ha azt állítjuk, hogy az evészavarok hátterében mindig valamilyen pszichiátriai zavar áll (depresszió, kényszerbetegség, addikciók, hipochondria, szociális fóbia, személyiségzavarok, pánikzavar, pszichózisok stb.). Kompenzációk sorát lehetne felsorolni, ki milyen testénideálhoz szeretne hasonlítani. Két szélsőséges eset jut most az eszembe: a testépítőké és a karcsúságukkal hivalkodó posztmodern Barbie babáké. A helyes testkontrollt gyakorló egyénnek nincs szüksége szélsőséges állapotokat mutató testmodellre, kalóriaszámláló karórára, „fogyi teákra”, mert letisztultak benne a mindig relatív szépségideál képei. Az evés pedig másod- vagy sokadrangú dolog az életében, ami persze nem jelenti azt, hogy ne adná meg a módját akár egy családi reggelinek, egy ünnepi ebédnek vagy egy gyertyafényes vacsorának. S ahogy kialudnak a fények, Nüx, a sötétség istenasszonya az éj sötét leplével betakar kövéret és soványat egyszerre, hogy egy éjszakányira legalább mindenki olyan lehessen, amilyen szeretne lenni.

Lajtos Nóra