Szemelvények Filip Tamás verseskötetéből

 

Nem az születik

Összedőlt kocsmában iszom a

nem létező asztal alá magam.

Az alkonyat megint nyugtalan.

Vörösre horzsolja a falakat.

 

Megbabonázott klaviatúrán

ütöm a billentyűket, és nem

az születik, amit akartam.

 

Ne akarj semmit. És mondataid

fölszikráznak a napviharban.

Sistergő szavak ütik át a vásznat.

 

A moziban barlangsötét van,

a nézők csapott homlokú ősemberek.

A megadás fehér zászlajára háborús

filmet vetítenek a győztesek.

 

 

Lesz, ami lesz

Lelkeket vittem a folyón.

Túlpartra? Forrásig? Torkolatig?

Oly mindegy már. Ők csendben

tűrték, hogy kormány és vitorla

közt botladozom, mint akinek

fogalma sincs, mi a dolga, csak

zsebre vágta a busás fizetséget, és

becsszóra ígérte, nem lesz semmi gond.

E lelkek oly kicsik, mint a semmivé

gyűrődő szamárbőr az utolsó

előtti pillanatban. Még láttam, hogy

tudnak nézni, tán még bizakodni is,

de amint rájöttem: ezek múmia-lelkek,

már egy se volt, hogy partra szállhassak vele.

 

 

Egy jelszó mosolya

Lakni malomban is lehet,

talpon maradni a szüntelen

zakatolásban, sőt aludni is,

megébredve a váratlan csendre.

Sőt, a gőg tornyaiban is lehet lakni,

naphosszat lenézni a mindenséget,

olykor egy áttetsző szonettet írni

a szél lepedőire. És kazánházban is,

hogy mást ne mondjak, meg

hűtőházban, éjjeli menedékhelyen,

buszmegállóban, főhadiszálláson,

híd alatt, vezérlőteremben. Csak

mindig legyen aktatáskádban

fejsze. Minden belépésnél az ő

széles, ezüstös mosolya legyen

a jelszavad, és soha ne cseréld le.

 

 

Föl a semmiből

Jöttem az Indus partjairól,

hogy lefeküdjek egy erdei

kisvasút sínjeire, mint egy

szent tehén.

Dől belőlem a tej,

a bor, a méz, és nincs, aki

megigya a világanya életnedveit.

 

Megfáradtak a fák,

a mozdonyok,

a vízesések.

Egymásra hajigált

forró sziklák az évek.

Úgy kell föltápászkodnunk a

semmiből, mint az atomoknak.

 

 

Készenlét

Az erkélyek, a hidak

és a tornyok félnek, hogy

téli álmából a földrengés

egyszer csak fölébred.

Hallják, hogy barlangjában

mocorog és morog,

mi gyanútlanok csak

a lila kiütéseket látjuk

a felhőkön és a falakon.

Karantén herceg hajóit

a kikötőn kívül sárga

zászlók legyezgetik

negyven kerek napig.

 

És hova lettek a madarak,

ezek az elpusztíthatatlan

törékeny szerkezetek?

Csicsergés nélkül

maradnak a reggelek.

Halljuk az elgémberedett

villamoson, ahogy szótlan

gazdáikat kifecsegik a titkok.

Leszállok, várnak a kékre

festett ispotályban, hogy

megfejtsék, a szívem

miért van önnön sajgásába

zárva, mint egy ököl.

 

 

Végül hazatér övéihez

Mint egy lázas diák, úgy

fogok beszélni az éjszakában,

prédikálok a bezárt kapuknak és az

emberekkel tömött házaknak

mindarról, ami eszembe jut,

a táguló világról, féreglyukakról,

a kétféle űrről; az egyik mondható,

a másik mondhatatlan, a földről,

melybe utakat taposott az ember,

ki himnuszt énekel, imádkozik,

zászlót tart magasba, száműzetésbe

megy, és végül hazatér övéihez,

de ha kell, közben eltéved az erdőben,

mert eltévedni is szép, akárcsak holt

kövek arcát tapintani, felnézni

templomra, világló napra, és mint

a vándorló dűnék, eljutni a múltba.

A szamárfüles tankönyveket

a sutba vágom és felmutatom

a kezem kérgét, mely nincs is, de

ha lenne, olyannak szeretném, mint

azoké, akik szántanak, kalapálnak,

bölcsőt faragnak annak, ki meg

sem fog születni, és sírkövet

annak, ki halhatatlan.

 

(Magyar Napló, 2020)