Ölveczky Cecília (szül. Osztovits Cecília) 1943-ban született Győrben. A Színművészeti Főiskolán végzett többek között Bálint Andrással, Almási Évával, Drahota Andreával… Majd elvégezte az ELTE magyar–népművelés szakát. A veszprémi Petőfi Színházban töltött néhány évad után 1969-ben férje munkáját követve Svédországba költözött. A malmői Városi Színházban dramaturgként, rendezőként dolgozott. 1982-ben, ugyancsak férje munkáját követve Norvégiában telepedtek le. Oslóban a Det Norske Theater dramaturgja volt nyugdíjba vonulásáig. Azóta is aktív, vendégdramaturg a stockholmi Királyi Színházban, s rendszeresen visszajár a budapesti Nemzeti Színházba. Eirik Stubø norvég rendező munkatársa. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Osztovits Cecília. A név hazai közegben ismerősen cseng. Sok színterű életed kezdeti állomásairól szeretnék érdeklődni. Mesélj, kérlek, a szüleidről, a Színművészetiig vezetőutadról!

Ölveczky Cecília: A Rákosi-korszak legkeményebb időszakában nőttem fel. Édesapám, mint jónevű ügyvéd, azonnal a rendszer ellenségének számított. Gyönyörűszép édesanyám sem járt jobban, hiszen a szegénységből magukat jómódúvá felküzdő szüleit is meghurcolták. Szüleim szép, tágas otthonát két szobányira szűkítették, abban nőttem fel öt testvéremmel együtt. Amikor kicsi voltam, attól is félhettünk, hogy megáll egy autó a házunk előtt, és elvisznek bennünket. De otthon sohasem volt panaszkodás, politikáról pedig szó sem esett. Annál többet hallottuk, hogy jó tanulók legyünk és jól viselkedjünk az iskolában. Édesanyám a legnagyobb nyomorúságban is fejedelmi módon tálalta fel a legszerényebb ételeket is, édesapám a legnehezebb időkben sem adta fel erkölcsi elveit és világnézetét. Mi, gyerekek is valószínűleg ott voltunk a politikailag megbízhatatlanok listáján. Emlékszem, hogy az igazgatónőnek könny szökött a szemébe, amikor bejelentette, hogy az iskola nem javasolhatja továbbtanulásomat a jogi egyetemen. Majd hozzátette, hogy művészeti főiskolára jelentkezhetek. Mivel tehetségtelen voltam a rajzórákon, se énekelni, se táncolni nem tudtam, így egyetlen lehetőségem maradt, a Színművészeti Főiskola. Azzal az előérzettel, hogy a nagyon felkapott intézménybe úgysem vesznek fel. De a felvételin legalább láthatom Budapestet. Máig sem értem, hogy a sok száz jelentkező közül engem miért választottak ki. Talán a nagyhatalmú Aczél Györggyel, a kultúra irányítójával való beszélgetésem miatt? Az első kérdése az volt, hogy miket olvastam. Mivel édesapám rendkívül jó ízlésű, művelt ember volt, és már kiskorunktól kezdve komoly irodalmi műveket adott a kezünkbe, alaposan megleptem Aczélt az olvasmányaimmal. Végül azt is rendes dolognak találta, hogy nem tagadtam le a templomba járást.

KkF: Hogy érezted magad a Főiskolán, milyen volt a hangulat körülötted, s utána hogy fogadtak Veszprémben?

ÖC: Kezdetben nagyon egyedül éreztem magam, vidéki kislánynak, aki csak csodálja a sok tehetséges osztálytársát. Szerencsére kollégiumban laktam. Sok éjszakai beszélgetés után kiderült, hogy nem is vagyunk annyira messze egymástól. Mivel megtudtuk, hogy az első két évben kirostálnak egy-két növendéket, izgultunk egymásért, és megsirattuk azokat, akik nem jöhettek velünk. Még levelet is írtunk az érdekükben. Nagyon jó tanáraink voltak, a színházi élet vezető egyéniségei. Amikor elvégeztem a főiskolát, Veszprémbe szerződtem, ahol már sokan voltak az előző osztályokból is, és dicsérték a színházat. Az én évfolyamomból négyünket szerződtettek. Fiatal színház volt, modern darabokat és klasszikusokat is játszottunk. Majdnem minden este színpadon voltam, nagy drámai szerepeket, de kisebb karaktereket is játszottam. Mi, fiatalok színészházban laktunk, ott szoktuk az előadások után, kis borozással összekötve, kiértékelni az esti alakításunkat. Volt egy furcsa meglepetés is, két év után nem jött vissza az igazgatónk, és egy ismeretlen férfival találkoztunk az évadnyitón. Nem értettem, miért nem értesítettek minket a váltásról. Új igazgatónk elmondta, hogy őt és még néhány társát egy tanfolyamon képezték ki, hogy megfelelő ideológiai és művészi színvonalon vezessenek színházat. Okosan és jól irányította a társulatot, de máig sem értem, miért tűnt el a régi direktor olyan hirtelen.

KkF: Nehéz döntés volt, amikor színészi pályádnak hátat fordítva, színházgépész, tervezőmérnök férjed, Ölveczky Miklós munkáját követve Svédországba költöztetek? Nem voltak nyelvi nehézségeid?

ÖC: Négy év után, sok szép emlékkel, otthagytam a színházat. Férjhez mentem, és vártam az első gyermekemet. Szülési szabadságon voltam, mikor férjemet egy izgalmas feladatra, a göteborgi új opera színpadtechnikai tervezésére kérték fel. A főutcán sétáltunk a háromhónapos fiammal – még szinte ki sem csomagoltam –, amikor láttam egy nagy felvonulást sok transzparenssel, amiken ráismertem az opera szóra, és boldogan könyveltem el, hogy itt bizony nagyon szeretik ezt a műfajt. Nem tudtam, hogy a hatvannyolcas lázadók egyik megmozdulását látom, ahol az operát a polgári kultúra csökevényének nevezték. Az újonnan megválasztott szociáldemokrata kormány nem is építette fel az Operát. Férjem így munka nélkül maradt, de hamarosan meghívást kapott Malmőbe, a városi színház technikai felújítására. Azt kérdezed, voltak-e nehézségeim az idegen nyelvvel. Hát ekkor még nem voltak, mert egy szót se tudtam svédül. Megszületett a második gyermekem egy göteborgi kórházban, majd kéthónapos korában átköltözködtünk Malmőbe, és úgy éltem három évig, mint egy analfabéta. A két kisgyerek mellől nem tudtam elmozdulni és nyelvet tanulni.

KkF: Svédországban meglepően hamar színházközelbe kerültél. Egy 1997-es interjúban erről így nyilatkoztál: „Találkoztam egy malmői rendezőnővel, és szóba került egy orosz darab, az Aki a pofonokat kapja. Rettenetesen örültek, hogy találtak valakit, aki ismeri »ezeket a keleti országokat«. Tudni kell, hogy akkoriban (a hetvenes évek közepén) Svédországban mindenki kommunista volt – leginkább maoista –, és Lukácsot olvastak, meg Albániát támogatták, s közben nagyokat búslakodtak, hogy teljesen elangolosodott, elkapitalizálódott az ország.” (Színház, 1997. aug. szám) Egy másik találkozás is meghatározó lett a későbbiekben.

ÖC: Háromévesen már járhattak a gyermekeim óvodába, így minden délelőtt négyórás svéd tanfolyamon vettem részt. A fiúkkal lassan svéd tévéműsorokat néztünk, és ők javítgatták rossz kiejtésemet. Éppen édesapjukra vártunk egy délután a színház előtt, amikor odalépett hozzánk egy szimpatikus férfi, aki állítólag már többször is látott ott minket. Miután elmondtam, kire várunk, kikérdezett, hogy mivel foglalkoztam korábban stb. Mikor befejeztem, megkérdezte, nem lenne-e kedvem megnézni a másnap délelőtti próbát. Kiderült, hogy ő éppen Malmőben rendez, különben Stockholmban dolgozik. Félve, de igent mondtam a meghívására, és másnap a próba után reszketve válaszoltam a kérdéseire. Mielőbb el akartam felejteni azt a kínos beszélgetést, de néhány nappal később a színház igazgatója felhívott telefonon, hogy a rendező úgy látja, a színháznak szüksége lenne rám, és állítólag sok érvet is felhozott mellettem. Malmőben szép éveket töltöttem. Én voltam a színház első dramaturgja, és még rendezhettem is. Szinte hihetetlen, hogy egy véletlen találkozás döntötte el a további pályafutásomat. Malmőben is megéltem a ’68-as generáció nagy csatáit, de egy fél évi üres nézőtér felhívta a figyelmet arra, hogy a közönség nem kíváncsi a forradalmi repertoárra, a gyorsan elkészült, közösen írt drámákra sem. A szakszervezeti vezetőből színházigazgatót csinálni sem volt jó ötlet, ő maga mondott le. Lassan visszatért a rend és a közönség is. Biztosan hozott magával jót is ez a generáció, de ez csak akkor derült ki, amikor már ők is mosolyogva emlékeztek vissza túlkapásaikra…

KkF: …Bár erről Ingmar Bergman sokkal lesújtóbban írt a Laterna magica című könyvében… Aztán férjed megtervezte, levezényelte az oslói Det Norske Theater színpadgépészeti munkálatait, ami akkoriban Európa legmodernebb konstrukciójának számított. De nem találtak nála alkalmasabb üzemeltetőt (megjegyzem, az akkoriban elég ritka, számítógépes vezérlésben még Pesten szerzett gyakorlatomon felbuzdulva magam is megpályáztam az állást), így áttelepültetek Norvégiába. Újabb kihívás a nyelvművészet titkaival birkózó dramaturgnak. Húsz évig az Oslói Színművészetin is tanítottál. Mesélj erről a nyelvpróbáló időszakról!

ÖC: Nagyon szomorúan hagytam ott Malmőt. Sok barátommal tartom még ma is a kapcsolatot, és sok évtized után is nagyon sok szeretettel gondolok az ott töltött évekre. Új ország új nyelv, féltem tőle. Az újnorvég nemzeti színházba kerültem. Igazgatómnak elmondtam a félelmeimet, de ő és sokan mások azt ajánlották, hogy beszéljek nyugodtan svédül. Bár Norvégia nem nagy ország, két hivatalos nyelve is van. A norvég (Oslóban főként ezt beszélik) és az újnorvég. Utóbbi a Kazinczyhoz hasonló nyelvújító, Ivar Aasen műve, aki a norvég nyelvben nagyon sok svéd és dán beütést talált. Az ő újítása az volt, hogy a sok különböző tájszólásból kiindulva megteremtett egy új nyelvet. Jelszava szerint: Beszéld a vidéked nyelvét a mindennapi életben, de a színpadon csak az újnorvégot használd! Egy nagyon jó barátom, aki az újnorvég nyelv helyes használatával volt megbízva a színházban, azt mondta nekem: Tartsd meg a magyaros svéd tájszólásodat, de olvass sokat újnorvégul! Ezt örömmel meg is tettem. Az újnorvég irodalom nagyon sok remekművel ajándékozta meg az országot. Jon Fosse, aki újnorvégul ír, korunk egyik legsikeresebb drámaírója (Magyarországon is játsszák rendszeresen). Nekem elmúlt a nyelvi komplexusom, s az úgynevezett tájszólásommal sok előadást tartottam, és húsz évig Oslóban rendezőket tanítottam (a Statens teaterhøgskole-ben).

KkF: Svéd drámákat fordítottál magyarra Strindbergtől, Per Olov Enquisttől, Lars Noréntől, Ingmar Bergmantól. Megjelentek könyvformában, játsszák magyar színházak országszerte. Magad is rendeztél. Tanítottál, konferenciákra jársz, tudományos munkát is végzel. Mi okoz a legtöbb örömet neked?

ÖC: Szerettem fordítani, és örültem, hogy nemcsak könyvalakban jelentek meg, hanem több színház is játszotta azokat. Ma már nem merek fordítani. Úgy érzem, sokat változott a magyar nyelv, amit én nem tudok már követni. Manapság annak örülök legjobban, ha rendezőszakos tanítványaimnak sikere van, és hogy azt gondolják, még mindig tudok nekik segíteni…

KkF: Jól emlékszem, hogy 2017-ben, a MITEM és a Stockholmi Királyi Színház vendégjátéka kapcsán kerültél a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színházzal közelebbi kapcsolatba? 2017-ben azAmerikai Elektra, 2019 májusában a Tarkovszkijt idéző Egy nyári éj Svédországban című előadásotok volt látható a MITEM műsorán. 2019-ben Eirik Stubø, a fenti fesztiváldarabok rendezője és te mint dramaturg vittétek színre, immár magyar színészekkel, a Médeiát. Most újra együtt dolgoztok Eirikkel a Nemzetiben, Tennessee Williams Üvegfigurák című darabján. Milyen érzés magyar színpadon segíteni egy északi közegben otthonos rendezőt?

ÖC: Eirik Stubø az egyik legtehetségesebb tanítványom volt, most ő Skandinávia egyik legsikeresebb rendezője. Nagyon örülök, hogy a Médeia sikere után újból visszajött Budapestre. El van ragadtatva a színészeitől. Nem egyszerű idegen nyelven rendezni, de szerinte ezek a nagyszerű színészek minden nehézségen átsegítik.

KkF: A nyári szünet előtt volt egy rövid, de intenzív próbafolyamat, ősszel folytatják. – Van-e olyan darab, amivel, bármennyire is szerettél volna, nem sikerült munka- és alkotói kapcsolatba kerülnöd?

ÖC: Igen, voltak darabok, amiket nagyon jónak találtam, de a vezetőségnek nem tetszettek. Sok esetben nem kis kárörömmel élveztem későbbi, nemzetközi sikerüket. Persze, sokszor én is ellene voltam egy-egy sikeres darabnak…

KkF: Végül egy személyes megjegyzés: az oslói informatikaprofesszor fiadat és az ő két kisfiát jól ismerem. Utóbbiak, norvég anyanyelvük mellett nagyon szépen, szinte tökéletesen beszélnek magyarul. Mesélj, kire lehetsz büszke!

ÖC: A felelet egyszerű, a fiaimra és az unokáimra. Nem csak annak örülök, hogy mindkét fiam jó nevű egyetemi professzor, munkájukra szerte a világban figyelnek. Péter Csaba az Oslói Egyetem Informatikai Karán kutat és tanít, Bence pedig a Harvardon, Bostonban agykutató. Én leginkább annak örülök, hogy jó családapák, és okosan nevelik a gyerekeiket. Mind az öt unokám, a két norvég és a három amerikai remekül beszél magyarul, pedig édesanyjuk norvég, illetve amerikai. Eddig minden nyáron találkoztunk a Balatonon. Remélem, hogy a koronavírus idén is megengedi ezt.