Mindenben hiszek, ami tudománytalan, olyasmikben is, amit mások kifejezetten komolytalannak tartanak, mint amilyen a determináltság, a megérzés, a hasonlóság, a dèja vu, a véletlen, a számmisztika, a metafizika, a csillagképjegyek.
Különösképpen vonatkozik ez a nevemre is. A családban én lettem az ötödik Kontra Ferenc kereken hatvan évvel ezelőtt. Nálunk hagyománynak számított. Történelemtanár apám családnevünk eredete után kutatva eljutott a levéltárakig, ahol a deftereket őrzik, itt bukkant rá az adóösszeírásokban a nevünkre, ami igazolta, hogy Vörösmarton őslakosnak számítottunk, olyannyira, hogy tovább ment, és a kutatásai szerint ősünk Diocletianus lovasságánál szolgált, mert arról is maradtak dokumentumok, hogy szolgálatukat elhagyva sokan letelepedtek állomáshelyük közelében, tehát a limes mentén, és családalapításukhoz némi földet is kaptak jutalmul, amennyiben kiérdemelték. A latin név a határőrvidék jegyzékében nem is számított ritkaságnak. Családi házunk a Várhegy alatt épült, ahol még gyerekkoromban is kifordított néha az eke egy-egy jókora, jellegzetesen ferde alakú római téglát. Apám sokáig a szobában őrizgetett egyet, amit később a nagyanyám hasznosított is: a savanyú káposztás hordónak ez lett a nyomatéka.
Nagyon korán rá kellett döbbennem, hogy hivatalosan engem nem is így hívnak. Az ötvenes években ugyanis a jugoszláviai Baranyában senkit sem anyakönyveztek magyar keresztnévvel, sőt az irataimban a szüleim nevét is lefordították horvátra. Minden dokumentumomban ez a fordított név áll.
Az általános iskolában apám el tudta intézni, hogy a naplóban magyarul szerepeljek, de már nagyon korán elhatároztam, csakis Pécsre megyek gimnáziumba, hiszen ott tanultak az őseim is még a Monarchiában. Már előre elsüllyedtem szégyenemben, miként fognak felszólítani az órán. Az volt a szerencsém, hogy a beiratkozásnál az iskolai bizonyítványom alapján vezettek be a naplóba. Ezt követően pedig a szegedi JATE-n az érettségi bizonyítványommal iratkoztam be, és így a diplomámon is magyarul szerepel a nevem.
A pécsi évek első élménye volt, hogy az első magyarórán verstant tanultunk, a szünetben egyik osztálytársnőm elém állt, és azt mondta: én egy fél hexameter vagyok. Dicséretnek vettem, mert addig nem találtam szépnek a nevem. Hiszen minden újságcímben a szemben álló felek közé szoktak beírni.
A nevem mind a mai napig tartogat meglepetéseket. A minap is hangosan felolvasta a vámos az útlevelemből, és feltette a költői kérdést: ez a valódi nevem? De hasonló élményben volt részem nemrég az Újvidéki Rádió portáján is. Egy vaskos antológia tiszteletpéldányát adta le egyik ismerősöm Budapestről hazafelé jövet. Gyakori az ilyen futárszolgálat, amikor a postaköltség meghaladja a könyv árát. Ott állt a borítékon a nevem. A szerb portás megálljt parancsolt, odahívta a kollégáját, hogy a saját szemével győződjön meg róla, mert fogadást kötöttek, hogy ilyen nevű ember nem is létezik.
A meglepetések sora még mindig nem ért véget. Nemrég jelent meg rólam egy vaskos monográfia, melynek szerzője a számmisztikára hivatkozva megállapítja, hogy a prózámban a 12-es számnak mágikus szerepe van. Már hogyne lenne, gondoltam magamban, a kabalaszámom volt mindig, legtöbbször ennyi fejezetet írok, éppen ennyi a bekezdéseim száma, mert babonás vagyok, ennyi novella már egy kötet. Monográfusom ebből arra a következtetésre jutott, hogy ez logikus, mert a nevem 12 betűből áll. Felnéztem a könyvből és megállt körülöttem a levegő. Soha életemben nem számoltam meg! Lefordultam a székről.

Kontra Ferenc