Gáspár Ferenc írása Jánoki-Kis Viktória Csend és zivatar című regényéről

Mit tegyen egy családanya, aki jóval a harmadik gyermeke születése után tudja meg, hogy férje a szadomazo szexet szereti, és ennek okát gyermekkori traumájával magyarázza? És az a sportos férj, akinek szintén sportos felesége egy közös vitorlázás idején a hajóról repült a viharban az Adriába, és szenvedett el valószínűleg gyors, de annál rémisztőbb fulladásos halált? Egyszerű a válasz: mindketten menjenek el egy buddhista elvonulásra, és ott majd egymásra találnak, egymásba szerelmesednek.

Ki kell ábrándítsuk a romantikus regények rajongóit, a valóságban és a könyv lapjain sem fejeződhet be így egy történet, ámbár a főszereplők igen közel állnak ehhez a megoldáshoz Jánoki-Kis Viktória első regényében, melynek találóan a Csend és zivatar címet adta.

A zivatar itt ráadásul több értelmű, mert az özvegyen maradt ügyvéd, Szilveszter kedves lovát is Zivatarnak hívják, ezen lovagol teljesen véletlenül Anna, a háromgyermekes családanya. Nem túl jól. Őzek ugranak a ló elé, amitől az állat megijed, vágtázni kezd, csatakosan és sárosan érkezik vissza a telepre, ahol már Szilveszter türelmetlenül várja, mert túl akar adni a kancán. Új-Zélandra készül, még utoljára elmegy a Pilis rengetegében tartott elvonulásra, de csupán elhunyt felesége emléke miatt, aki ott az erdei tisztáson, egy fa alatt érezte azt, hogy végtelenül boldog, eggyé vált a természettel. Szilveszter annak a fának a tövébe akarja szórni a hamvakat, neki más célja nincs ezzel az egy hétig tartó „csend táborral”, ahol leginkább csak meditálni és túrázni lehet, no meg gyógyteákat inni és vegán ételeket enni, utóbbiakat kizárólag a délelőtti órákban.

Szilveszter első találkozása Annával tehát nem túl felemelő, ám az elvonulása alatt napról napra közelebb érzik magukat egymáshoz.

Ha eltekintünk attól az apró botlástól, hogy miképpen lehetséges az, hogy egy asszony tizennégy éven át (tizenhárom éves a legidősebb gyerekük, Zoé) nem veszi észre: valami zűr van a férjével, akkor azért lehengerlően izgalmas a regény (többek között a stílus miatt is, erről majd még lejjebb), mert amiket eddig elmondtunk Szilveszterről és tragikus véget érő feleségéről, no meg Szilveszter igyekezetéről, hogy megtalálja azt a bizonyos juharfát, amiről már írtunk – mindezek a dolgok csupán a könyv vége felé derülnek ki.

Arról viszont sokkal több részlet kiderül, hogy mit vesznek fel a lányok (Anna és Zoé), és hogyan festik ki magukat. Ennél jóval érdekesebb, hogy a szerző mennyi mindent tud a lósportról és a vitorlázásról. A szakkifejezések mértéktartó használata hitelesebbé teszik a könyvet. Mi is ott száguldunk Annával Ziva, vagyis Zivatar hátán gerincvédőben és kobakban, és kapkodunk a kötelek után „rövidre reffelt grósszal” a vitorlás hajón a hirtelen jött bórában Szilveszterrel együtt. A jelen idejű elbeszélés még sodróbbá teszi a szöveget, csak azt nem értjük teljesen, hogy a Szilveszterrel történtek miért vannak egyes szám harmadik személyben írva, míg Anna egyes szám első személyben mesél, Zoéról, a kamaszlányról pedig egyes szám harmadik személyben tudjuk meg, amit tudnunk kell. Triviális magyarázat lenne, hogy az írónő legjobban Annával tud azonosulni a regényben, Zoé pedig akár az ő lánya is lehetne, míg Szilveszter „csupán” egy férfi. Igaz, olyan férfi, aki úgy tűnik, utat tud mutatni Annának elromlott házassága és élete problémáira a regény végén, ámbár ez a megoldás, vagyis a „szeretet” kicsit közhelyes, és sajnos nem mindig oldja meg életünk nagy kérdéseit. Rendben: az „elfogadás” és a szeretet mindenképpen gyógyír a sebekre, de kérdés, hogy ez a gyógyír minden esetben hatásos-e… És mennyire hatásos? Csak elfödi a bajt, vagy nyom nélkül tünteti el?

Mindenesetre érdekes megközelítés a regényben egy hívő reformátusnak (Anna) találkozni a buddhizmussal. A két vallás – ámbár a buddhisták egy része tudtommal tiltakozik a meghatározás ellen – sok mindenben különbözik, ám a szeretetben és a ránk mért örömök és bánatok elfogadásában ugyanaz. A felelősséget is máshonnan közelítik meg, de a végeredmény itt is megegyezik. (Összefügg az elfogadással.)

Végül is azt kell mondanunk, remek stílusban megírt és élvezetes regény ez, és a bennünk felmerülő kérdések csak azt a meggyőződésünket erősítik, hogy a Csend és zivatar azok közé a történetek közé tartozik, amelyek még sokáig tovább dolgoznak majd bennünk. Az már csak tényleg a recenzor hepciáskodása, hogy miért az újgazdagok lelki nyavalyái vannak a középpontba állítva, hiszen az amerikai filmek többsége is erről szól. Ritkán látunk a filmvásznon csúnya és mélyszegénységben élő karaktereket, főleg nem visszataszító külsejű, rongyos és koszos népeket, fél szemmel, fél karral, legfeljebb mellékszereplőként, a háttért színesítve. Itt is mindenki jómódban és jó környéken él, egy szem kivételként Zoé barátja, Dávid, a solymári panelban. De ez tényleg csak kukacoskodás. A regény ennél sokkal több. Lélektan, apa-lány kapcsolat változása, Anna és Boldizsár gyötrődései; a magát félig-meddig gurunak bemutató, ám jóval inkább gátlástalan üzletembernek tűnő pilisi telektulajdonos, aki csak hasznot akar húzni az elvonuláson résztvevőkből, és még sok minden. Talán már egyszer leírtam, de újból ide kívánkozik a Szöktetés a szerájból mondata: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.”

(Magyar Napló Kiadó, 2024)