Pregitzer Fruzsina 1959-ben született Budapesten. 1978–82 között tanult a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Végzés után, 1982-től a Nemzeti Színház, 1990-től a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja. Az egyik legszebben beszélő magyar színésznő. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Végignéztem, meghallgattam sok-sok 5-10 perces rólad/veled készült videófelvételt. Az volt az érzésem, hogy gyakran beléd szorult valami lényeges, valami fontos. Írásban kérem a válaszaidat, kizárt, hogy közbekotyogjak. Te döntesz, hogy nyúlfarknyi vagy hétmérföldes lesz-e a válaszod. Kezdjük ott, hogy elvégezted a Színművészetit, s a többség álma/vágya színhelyére, a Nemzeti Színházba kerültél. Hogy értékelted ezt akkor?

Pregitzer Fruzsina: Bizonyos tekintetben „történelmi” idők voltak. Pozsgay Imre volt a kulturális ügyek minisztere, és 1982-ben Székely Gábor, Zsámbéki Gábor – ketten megkapták a Katona József Színházat úgy, hogy elküldték őket a Nemzeti Színházból. Engem még ők hívtak a Nemzetibe, ugyanis 1981 tavaszán felkértek a Csongor és Tünde Ilma szerepének beugrására, amit ősszel meg is csinálhattam: Udvaros Dorottya volt Tünde, Balkay Géza Csongor… Igen ám, de 4. éves főiskolásként az Ódry Színpadon vizsgaelőadásba osztottak be tanáraim, ami ütközött az Ilmával: Léner Péter akkori tanárom azt mondta, hogy válasszak a Léni néni és az Ilma között. Beszaladtam a Nemzetibe, hogy baj van, nem fogok tudni diplomaelőadást csinálni az Ódryn. Ez volt az a pillanat: 1981. december 15-én az akkori igazgató, Szilády János elém tette a szerződést, hogy akarok-e a Nemzeti tagja lenni. Álmomban nem kívántam jobbat. Ám jött 1982 tavasza, amikor is a Nemzeti társulatát kettéválasztották, volt, akit elvittek a Katonába. Engem nem vittek. Vámos László azonnal örömmel fogadott. Az 1982-es évben a hajdani Népszínházat is egyesítették a Nemzetivel, a Várszínház is játszóhellyé vált így. Kissé kusza volt a helyzet, de Malonyai Dezső igazgató és Vámos László művészeti vezető irányításával lassan leülepedtek a hullámzások, és mai szemmel és emlékezettel úgy érzem, fontos, nívós előadások születtek aztán. Sajnos valahogy mégsem éreztem magam olyan jól a bőrömben, bár rengeteget rádióztam, szinkronizáltam. A Játékszín – Berényi Gábor vezetésével – gyakran foglalkozatott, ám a Nemzetiben nem találtam a helyem, volt olyan évad, hogy semmilyen új szerepben nem gondoltak rám. Gyakran betegeskedett a hangszálam, görcsösen igyekeztem bizonyítani, hogy én azért jó vagyok… Milyen érdekes, 35 éve vagyok a Móricz Zsigmond Színházban Nyíregyházán, semmi gond nincs a hangszalagjaimmal.

KkF: Említetted egy helyt Balczó Andrást. Hozzá én is kapcsolódom néhány szállal. Édesapja keresztelt, rövid ideig egy iskola padjait koptattuk. Öccsével egy gimibe, egy egyetemre jártam. Kósa Ferenc filmrendezővel és Balczóval a Küldetés című film kapcsán kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor filmvetítéssel egybekötött beszélgetéseket szerveztem velük budapesti és dunaújvárosi klubokban. Tudom, hogy megkerested Balczó Andrást, akit nagy példaképednek tartasz. Ő tette fel neked a kérdést, hogy miért csak Budapesten tudod elképzelni az életed és a karriered.

PF: 1990 tavaszára annyira elegem lett a helyzetemből, hogy azt éreztem, mindenképpen változtatni akarok az életemen. Csiszár Imre lett az igazgató 1989-ben, több kollégámat elküldte, nekem azt mondta, hogy én egy potenciális Ilma vagyok. Majd 1990 tavaszán kihirdették a következő évadot, szereposztásokkal együtt, és ott volt a papíron a Csongor és Tünde szereplőgárdája, amiben Ilma szerepére Bánsági Ildikót kérték fel. Akkor azonnal belém nyilallt, hogy menni kell. A pályát akartam abbahagyni. Balczó Andrásról tudtam, amit mindannyian tudtunk a templomban, ahová jártam: Istent kereső, céltudatos ember, küldetése van… – számomra példakép. És mit ad tényleg a Jóisten? Éppen a Nyíregyházán született Balczó András ejtette ki a száján a számomra mágikus kérdést: miért csak Pesten tudom elképzelni a szakmai életemet? Ekkor mintha hályog esett volna le a szememről! Hiszen Pesten kívül is van színház!!! És ahogy magamban mindig fogalmazok: a Jóisten jó rendező, éppen Nyíregyházára vezérelt, Balczó kérdése után. Évekkel ezelőtt személyesen „összeraktam” neki ezeket a fordulatokat, jót derültünk az Isten humorérzékén…

KkF: 35. éve vagy a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja. Eljátszottad azokat a szerepeket, amiket megálmodtál magadnak, vagy a rád talált szerepek édesítették meg az álmaidat?

PF: Őszintén mondom, nem álmodtam magamnak szerepeket. Annyira, de annyira tiszta lappal, új szándékokkal jöttem ide, másképp akartam lenni a szakmában, a szakmával…. Nagyon át szerettem volna változni a budapesti szorongások után… Olyan jó volt számos új, fiatal rendezővel dolgozni, és sokkal többet, másképp, mint Pesten. Számomra teljesen új volt az, hogy ha bemutatunk egy előadást, teljesen normális, hogy nincs vége az alakulási folyamatnak, akár új dolgokat is kipróbálhatok – természetesen az adott keretek között… Csodás szerepeket kaptam: A patikusné Szép Ernő Patikájából, Aldonza a La Mancha lovagjából, Cejtel a Hegedűs a háztetőnből, Polly a Koldusoperából, Ibsen Nórája, Olga a Három nővérből, Marcsa a Mágnás Miskából, Fruzse a Mohácsi-féle Krétakörből, Baradlayné, Kurázsi mama, Orbánné a Macskajátékból, hogy csak a számomra legfontosabbakat említsem…

KkF: Ha óriási munkabírásodhoz képest nem terhelt le kellőképpen a színház, akkor önálló esteket készítettél, s vitted a határon túli (s az itthoni) magyar közösségekbe. Összefoglalnád, milyen műsorok voltak ezek, s hányfelé jártál a világban?

PF: 1990 tavaszán, amikor annyira sajnáltam magam, Szávai Géza íróbarátom rám parancsolt, hogy állítsak össze egy anyagot, és menjek el Erdélybe másfajta segélyt vinni, mint élelmet, gyógyszert, könyvet… Szervezett is öt címet Csíkdámfalvától Szatmárnémetiig. Végül aztán 1990 nyarán két hónap alatt 37 előadást tartottam. Életem tényleg sorsfordító nyara volt: tulajdonképpen szembesülni akartam azzal, hogy kellek-e mint színész. Géza tanácsára éppen ezért olyan kedves gyöngyszemeket fűztem össze népdalokkal, amelyeket éppen Erdélyben nem ismernek. „Lássuk, Uramisten” – nekifutásból. Azért nevezem sorsfordítónak ezt a két hónapot, mert egyrészt nem hagytam abba a pályát, valamint életemben először szembesültem azzal, hogy miért érdemes színésznek lennem: adni valamit, ami nekem megvan, de akik néznek, azoknak még nincs… És mintha ebben valami mámorító is lett volna, mintha a hatalom csapott volna meg: hogy én azt csinálok, amit akarok… Majd az egész felelőssége, hogy amit adok, az csak jó lehet. Rengeteg helyre vihettem az Uram, nem látta Magyarországot? című estemet. Amerika, Európa számos városába, oda, ahol magyarok élnek. A Kárpát-medence falvaiba, városaiba. Nyíregyházára… Volt egy másik estem is, a Nem viccelek, csak játszom című. Ezt is tulajdonképpen kétségbeesésemben raktam össze: a Száz év magány színdarab Ursuláját, bár akkori igazgatóm nekem ígérte, más játszotta el. Így az energiáimat a Nyugat folyóirat 100 éves jubileumára készített anyagba öltem. Nyugatos alkotók verseit, prózáit, sanzonjait hallhatta a néző. Tamás Attilával jártuk vele az országot. Utóbb Mécs László premontrei szerzetes költeményeiből állítottam össze egy estet. Mellettem Bata Hajnalka népdalénekes furulyázza, citerázza, énekli az adott egyházi periódusnak megfelelő vallásos dalokat.

KkF: Morvai Noémi kérdezett téged a Librettóban 2023 októberében: „Megfogalmaztad már, hogy miért vagy hűséges több mint 30 éve a teátrumhoz?” (A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházhoz.) Tényleg, miért is?

PF: Ha számba veszem, mi minden történt velem ez alatt a 35 év alatt, a leglényegesebb dolgok éppen itt estek meg: a fiam születése, szakmai eszmélésem, tudatosodásom, rátalálni a tanításra… – és én, aki érkezésemkor valami „szabolcsi kisebbrendűséget” láttam és éreztem, azt gondoltam, valamiképp meg kell köszönnöm, ami jó és fontos éppen itt történt velem, az embereknek, a helynek és a szellemének.

KkF: Színházadban eddig két darabot rendeztél. Az Alszanak a halak bemutatóját láttam is 2021-ben, halottak napján. Manapság nem számít különlegességnek, hogy színész áll át a másik oldalra. Mégis, milyen érzés, mekkora felelősség – ezirányú végzettség nélkül – rendezni?

PF: Milyen érzés…? Felelősségteli… Hozzá kell tennem, hogy mindkét alkalommal fiatal kollégákat, Fridrik Noémit és Tar Dánielt – és kihagyhatatlanul mindkétszer Olajos Gábor gitárművészt – irányíthattam. Ugyanis mindkét alkalommal „beléjük láttam”, amit velük szerettem volna megteremteni. Nagyon érdekel az, és ez összefügg a tanítással, hogy ha látok egy fiatal kollégát, mi mindent lehetne még vele megmutatni, eljátszatni.

KkF: Kiragadok néhány szót korábbi nyilatkozataidból: tájelőadások határon innen és túl, Déryné hadművelet, Színháztörténeti kiállítás. Beszélnél ezekről bővebben is?

PF: Tulajdonképpen már megfogalmaztam: itt vagyok, Budapesttől 250 km-re. És sok évvel ezelőtt, 1990-ben még rengeteg tájelőadásunk volt, havonta akár 17. Azután egyre fogytak, mára a vármegyeszékhely színházának nem olyan fontos funkciója járni a korábbi játszóhelyeket. Ezt észrevételeztem 2010-ben. Ebből született a Déryné hadművelet. Nagyon, de nagyon fontosnak tartom, hogy az élő kommunikációt – ami a színház is! – folyamatosan vinni kell az embereknek. Ezt próbáltam „visszacsatolni” a Színháztörténeti Kiállításunkban is, amit az MMA pártfogásával és ösztönzésére teremtettünk meg: a Móricz Zsigmond Színház állandó társulatának 40. évfordulóját szerényen ünnepeltük, ezért dr. Fekete István, az MMA osztályvezetője ötletére nem a 40 évet dolgoztuk fel számos kedves barátunkkal és szakemberrel, hanem azt, hogy mi minden történt a kezdetektől 1981-ig, mi miatt alakulhatott meg a Móricz Zsigmond Színház állandó társulata.

KkF: Ott voltam 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagságával járó székfoglalódon.2021 óta pedig már az MMA rendes tagja vagy. 2022-ben Magyarország Érdemes Művésze lettél. 2024-ben a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola szenátusa a Szent Atanáz-díjjal ismerte el a 2011-től ott folytatott beszédművelő tanári munkádat. Elismeréseidről bővebben is illene szólnunk, mert valahol arról beszéltél, hogy ezeket nem egyszeri tettért, teljesítményért akasztják az ember nyakába. Nem is jelenthetnek végállomást. Kell, muszáj, kötelesség továbbmenni! Törni, mutatni az utat…

PF: Igen… Erről nem is tudok egyebet mondani. A kitüntetések egyszer csak szembejönnek, valamiképp meglepnek, elgondolkodtatnak, természetesen nagyon örülök nekik, de… Mindenképpen mély levegőt vesz az ember, hiszen a „léc még feljebb került”, még kevesebb lazaságot engedhetek meg magamnak…

KkF: „Nincs mese, fel kell nézni az égre! És lesz feltámadás.” Ezek a Te szavaid 2022-ből. Különös erővel kötődsz a zuglói Domonkos templomhoz, ott szóltál gyermekkorodról, szüleidről, emberi, művészi elhivatottságodról. Beszélnél nekünk is mindezekről?

PF: Édesapámat bencés diákként 45 után 8 évre vitték el a Gulagra. Olaffson Placid Atya cserkészcsapatába tartozott, akit ugyanazért a szervezkedésért bebörtönöztek. Azt hiszem, Édesapám legfontosabb „lázadása” az akkori rendszer ellen az volt, hogy nekünk, a húgommal templomba, hittanra, egyházi kórusba kellett járni – úttörő- és építőtáborok helyett. Azt hiszem, az a legnagyobb dolog, amit a szüleimtől kaptam, hitre neveltek. Később, amikor a színház, a színészet annyira „elkapott”, rettenetesen féltettek, csak a közhelyeket tudták erről a világról… Azonban ifjan éppen a templomban találkoztam először azzal a lehetőséggel, hogy emberek előtt mondhatok verset, mesét – talán éppen ez a szakrális közeg határozta meg az utamat, amiért az Úristennek nem győzök eléggé hálát adni.

KkF: Ha kívánságműsorban választanom kellene egy verset tőled, Karinthy Frigyes Barabbását kérném, vagy egy Wass Albert-verset, aminek a címét most le sem merem írni… Az olvasó szerencsés helyzetben van, mert pl. a Mécs László-ested teljes egészében elérhető a neten. Hogy fogadja hallgatóságod az „ismeretlen” Mécs Lászlót?

PF: Mindig megdöbbennek, hogy miért nem tudnak róla még többet… Hát, igen… A hivatalos kánonban olyan jó lenne az őt megillető, méltó helyet megtalálni neki… Sajnos nagyon aktuálisak a háború ellenes költeményei, és amik különösen kedvesek számomra, a kételyekkel, de huncut humorral teleszőtt versei is.

KkF: Közelednek az adventi jeles napok. Nekem december a legfelemelőbb hónap. Szenteste profán, praktikus izgalmaival is, hogyan állítjuk a sarokba a plafonig érő nagy fát. Sikerül-e láthatatlan horgászzsinórral úgy kikötni csillárhoz, ajtófélfához, kandalló feletti sarokba vert szöghöz, hogy akkor se dőljön ránk a fa, ha egyikőnk majd le akar csenni róla néhány szem szaloncukrot… S a ceremoniális díszítéshez hanglemezekről illő dallamok, énekek szólnak. A repertoárban az évek során nemigen volt változás. De az idén bizony új dal is felcsendül majd. Interjúnkhoz készülődve rábukkantam egy felvételre, amin az Elindult Mária című népdalt énekeled… A dalhoz fűződő élményeid mellé kívánok neked a 2024-es év vége közeledtén áldott, boldog várakozást.

PF:Köszönöm szépen! Ilyenkor boldogan halmozom fel a különböző fellépéseket: volt papnövendékemnél egy borsodi faluban, vagy a Szent Atanáz Főiskola jótékonysági estjén, de a Móricz Zsigmond Színházban is, hogy „Legyen világosság!”

Fotók: Juhász Éva / Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház archívuma.