Részlet Selahattin Yusuf regényéből

Rögtön az Ahret-hegységen túl, mintha a nagybátyám hirtelen abbahagyná a játékot a kavalján, hogy azután még magasabb hangon újrakezdje, délceg hegyvonulatok húzódnak. Azokról a távoli, kopár, égig érő hegycsúcsokról beszélek, melyeket a sarlót, kaszát letéve minduntalan megpihenő öregek olyan megbabonázva néznek.

Éppen felettük jár az alkonyi nap. Úgy ömlik szét a sötétség a csúcsokon, akár egy csupor havasi méz. Hamarosan lecsordul mögéjük, és eltűnik.

Fürgén ki kell lépnem.

Mélyen a völgyben járok, a hegyoldal árnyékos rétjein. Ha anyám még mindig követ a szemével, már csak egy foltnak lát. A mezők közepén kígyózó keskeny kis ösvényen, az esti sötétségben mozgó aprócska folt vagyok. A hegyi tanyától a falu irányába lejtő tisztáson. Az erdő előtt tátongó szurdokban.

Meg ki tudja, talán a sors szemében is az vagyok.

Egy folt. Főképp Selvi szemében. Csupán egy folt.

– Hagyj már békén!

Megnyomja a „hagyj” szót.

Ezt is az iskolában tanulta, akárcsak a hajába kötött masnit. Az utóbbi időkben mintha ez a városias beszéd is egy új dísze, a tetszeskedése része lenne.

Dühös arca egészen kipirul.

– Selvi!

– Ne mondd nekem, hogy Selvi! És hagyj békén!

Szinte a fogai között őrli a szót.

– Meglásd, megmondlak öregapámnak. Szutykos!

Mindez a még pólyás csecsemőként történt eljegyzése miatt van. Amiatt a bitang Servet miatt.

Izgatott léptekkel követem az ösvényt. Azaz csak igyekszem követni. Az út folyton-folyvást kisiklik a talpam alól. Az elhalt fűszálak és a csupasz csigák úgy csúsznak, mint a szappan. Kezd sötétedni. Végre beérek az erdőbe.

Selvi alakja tovatűnik az előttem kígyózó ösvény kanyarjaiban. Keserves elszántsággal küszködöm, hogy el ne hasaljak, míg átlépek hol egy farönkön, hol egy mély gödrön. A sötétlő erdőből szeretnék kijutni anélkül, hogy elvágódnék, mint egy liszteszsák.

Mi bűnöm van abban, ha még ilyenkor is Selvire gondolok? Mit tegyek, ha a szerelemnek olykor a bátorságnál is nagyobb szüksége van a szemtelenségre? Mindegy. Selvi arca néha hirtelen megtorpanásra késztet az út közepén. Ráadásul cipelem ezt a nedves, kutya nehéz málhát a hátamon.

Egy parányi, picinyke folt vagyok. Valahogy átküzdöm magam az erdő szélén kanyargó keskeny hágón. És akkor a málhám fennakad. Két oldalról a szakadék, akár a karos mérleg két serpenyője, úgy méreget-latolgat. Megingok, összeszedem magam, újra megingok. Kiszabadítom a málhám. Beterít a joghurt savanykás szaga. Míg a félelem a bordámat, mellkasomat hasogatja. Az út végére kell érnem, mielőtt leszáll a sötétség. Ezer ördög és pokol! Muszáj elérnem a falu első házait.

– Hagyjál már! Átkozott pásztor! Hagyjááál…!

Megállok, hogy szusszanjak egyet.

*

Célba fogom juttatni, és átadom a hátamon cipelt batyut. Akkor nyugodt, könnyű álmom lesz az éjjel. A combcsontjaim boldog fájdalomtól sajognak majd, míg végigheveredem anyám gyapjútakaróján. Már ha sikerül odaérnem. De összeszorítom a fogam. Ó, az anyád, hogy száradna ki…

Kínkeservvel hátrafordulok az úton, és kipillantok a fák közül. A lemenő napnak már minden lőpora felrobbant a horizonton. Olyan, mint a nagybátyám tizennégy lövetűjének a golyószóró csöve a sötétben. Vagy mint Kut Süleyman bácsi parabelluma.

Még ma éjszaka átadom a nagybátyámnak a joghurtot. Aratáskor ez lesz a feltét a kenyérhez. Most már kötelező befejezni az elemi iskolát. Újra összefogdossák azokat, akik otthagyták az iskolapadot, mint én. Mióta kijött a törvény, a csendőrök ellepték a falvakat.

Az esti iskola is kötelező lett. A meglett korú férfiak már nem a kávézó, hanem az iskola miatt kezdenek lejárni a faluból a völgybe. Azokon a napokon pedig, amikor nem mennek iskolába, összegyűlnek a faluházban, s miközben Muş-dohányt sodornak, a földeken meg az építkezéseken megkérgesedett hatalmas lapátkezükkel az a „A” és a „B” betűk kanyarítását gyakorolják. Vagy egy másik betűét. Néha összekapnak. Hébe-hóba még a földek közti régi határviták is előjönnek. A cementes papírokat füzet gyanánt kiterítik a fapadon, azután egymás nyakában állva körégyűlnek. Mi meg hatalmasakat kacagunk rajtuk, ezért nem engednek be minket a házba. Úgyhogy rendre összeverődünk az ablakoknál.

Látjuk például, hogy az „A” betű egyik szára a Ziyaret-hegyre néz, míg a „B” egyik szeme olyan reszketegen hunyorog, akár a marhavésztől szenvedő bivaly. Ilyenkor megszakadunk a nevetéstől. Néha kivágódik a faluház ajtaja, és egészen a dzsámi kútjáig kergetnek minket, sűrű szitkokat szórva utánunk.

*

Ha ők így jártak, mi ugyan mitévők legyünk? Bennünket is tanulásra köteleztek. Én egyébként is erősen lelkesedtem, de apámnak csak falra hányt borsó volt minden szavam.

Csakhogy két esztendőnyi ellenállás után apám is beadta a derekát. Úgy döntött, hogy mégiscsak tart a csendőröktől. Sosem lehet tudni. Miután az „állam is béfolyt” a dologba, mit volt mit tenni. Egyem a szívét az államnak. Hogy én mennyit imádkozom érte magamban, amiért segített Selvi közelébe jutnom!

Embernyi ember lettem. Igen, apám késleltette a tanulásom. S hogy miért? Mert erre mifelénk luxus az iskola. Egyet jelent a szántóról, a legelőről, a pásztorkodástól való szökéssel. Gyűrűt váltani a szerencsével. Befejezni az elemit, hát még középiskolába menni, nem más, mint szembekacagni a rossz sorsodat, istenhozzádot kiáltani neki. Ugyan kinek a jussa ez?

Másrészt viszont újra egy helyen leszek Selvivel! Azzal a bitanggal meg egy iskolába fogok járni. Mármint Servettel.

*

Nem csűröm-csavarom tovább, végül is eldőlt a dolog. De jó kis családi kalamajka kerekedett az én iskolába járásomból. Erre mifelénk nehéz hinni abban a jövőnek nevezett álomszerű végtelenségben. Igaza van apámnak. A jövő nem számol velünk. Még az a legokosabb, ha mi gondoskodunk magunkról a saját fejünk után. Nem hiányozhatunk többen a földekről, a kaszálóról, az állatok mellől. Igazat adok neki. Az én hátamról lekerülő teher az ő vállukra száll fel.

Persze már nem tudom ezt az iskola-dolgot kiverni a fejemből. De mindég összefacsarodik a szívem, ha eszembe jut a búcsúnk. Eggyel több izzadságcsepp gyöngyözik majd anyám homlokán. Még egy ránc barázdálja ezentúl apám arcát. Újabb fehér szál lesz nagyanyám hajában. Igen, ezzel fizetjük meg, hogy újra visszaülök az iskolapadba. Ez letagadhatatlan.

(Napkút Kiadó, 2024; fordította: Pál Laura)