Azok közé tartozom, akik sem regényben, sem filmben nem rajonganak az Indul a bakterházért. Három olyan kulturális termék van, amit vidéki származásúként uszítónak tartok magamra nézve: ez a regény (illetve film), a Markos-Nádas duó és a Bödörék című sorozat – utóbbira remélhetőleg már csak én emlékszem. Az Indul a bakterházban viszont van egyetlen mondat, ami annyira találóra sikeredett, hogy évek óta keresem azt a jelenséget, ami jobban kifejezi, mi is a probléma a magyar gondolkodásban. A patás még a történet elején egyenesen elmondja Bendegúznak: ha ő egy kis pénzhez jut, „rögtön elissza!” És nem, itt nem az alkoholizmus diskurzusba akarok megint belemenni. A magyar ember nem egyenlő azzal, amit megiszik. Nem a cselekvés tárgya, ami itt figyelemreméltó, sokkal inkább a cselekvés.
Ne hagyjuk, hogy Rideg Sándor itt átverjen minket: mivel maga a gesztus, amivel elfedi a problémát, szintén jellemzően magyar. Ebben a mondatban az ivás egy gumicsont. Ha valaki megfigyel egy párbeszédet két magyar ember között, kis odafigyeléssel rájöhet arra, miért mondjuk azt, hogy prókátor nemzet vagyunk. Kiválóan értünk ahhoz, hogy beszéd közben a tényleges cselekvésről a tárgyra tereljük a fókuszt. Egy jellemző magyar mondat a tárgy köré épül, hogy mit teszünk, lényegtelenné válik. Nem véletlen, hogy a nyelvünkben viszonylag kötetlen a szórend. Nem kell az igének a mondat elejére esnie, a beszélő is tudja, a fogadó is tudja, hogy az állítmányt abban a pillanatban el fogják felejteni, hogy kimondásra került. Ezt le lehet tesztelni a közbeszéden keresztül: vegyünk például egy feszületet. A magyar ember fel fog háborodni, ha valaki fel akar állítani egy keresztet közterületen, és akkor is, ha valaki el akarja bontani. És ez nem csak a vallási szimbólumok világában igaz. Ha meghallunk olyan szavakat, mint adó, zsidó, sőt újonnan elég, hogy nő vagy férfi, rögtön egymásnak megyünk. Teljesen mindegy, hogy a velük kapcsolatos cselekvés micsoda.
Épp ezért a Rideg Sándor-i mondatban tekintsünk el az ivástól: van itt egy általánosabb mozzanat. Maga a vásárlás. Az azonnali vásárlás, abban a pillanatban, amint pénzhez jutunk. Ez a mozzanat a látszat ellenére nem a szenvedélyek világából táplálkozik. Maga az italfogyasztás persze táplálkozhat abból, de ez csupán egy alkategória. A vásárlás, amiről a patás beszél, egy ennél mélyebben húzódó, ösztönös cselekvés. Egy kínzó elégedetlenségből következik. A feloldást pedig nem az adja meg, ha a patás kielégíti a pillanatnyi vágyát – esetünkben az alkohol vonatkozásában. A legfontosabb szempont, hogy amit a patás megiszik, azt más már nem ihatja meg. Ezért szükséges a tranzakció azonnalisága: akár egy pohár borról, akár egy bélyegről, vagy a gyerek sportcipőjéről van szó. Voltaképpen az irigységérzettől menekülünk. Ez a mozzanat, ami a legjobban megmagyarázza azokat a mentális bajokat, amikkel Magyarországon küzdünk. A jelenség eredetét egy egyszerű ellentmondás adja: kilenc és fél millió ember még épp elég ahhoz, hogy mindenki lássa a szomszédját, ahhoz viszont már túl sok, hogy természetszerűen együttérezzünk vele. Kénytelenek vagyunk a szolidaritást magunkra kényszeríteni: lényegében szolidaritásból vagyunk önzők, amikor vásárlunk, nem akarjuk elirigyelni a vásárlás tárgyát a másiktól. E tárgynak véges erőforrásnak kell lennie, különben eltűnik a tét, és egyszer csak irigyelni kezdjük a másiktól magát az irigységet. Ez utóbbi már az az érzet, amit egy további vásárlással sem lehetne enyhíteni.
Adódik tehát a kérdés: mit történne Magyarországon, ha egy napig senki sem vásárolna semmit? Van egy erre buzdító világnap november 28-án: és talán nem véletlen, hogy a legtöbben egyáltalán nem ismerjük. Elméleti lehetőségként felvethető a nemzethalál víziója, ilyen messzire viszont nem mennék. Sokkal valószínűbb, hogy beszélni kezdenénk. Mondatról mondatra a vásárlás tárgyát ecsetelnénk, mint Rideg Sándor vagy akármelyik öreg magyar prókátor. És addig beszélnénk, amíg el nem kezdjük egymás mondatait is megirigyelni.

Sarnyai Benedek