Pomozi Péter a Magyarságkutató Intézet Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontjának igazgatója, az ELTE BTK docense. – Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Szakmai előmeneteleden kívül az internetről alig valamit tudunk rólad. Kizárt, hogy átugrottad volna a plezúros, pajkos, sarokban térdeplős kisiskolás éveket. Hogy is volt ez?

Pomozi Péter: Aki közelebbről ismer, jól tudja, mindig is a helyén kezeltem a világhálót. Használom, amire hasznos, ám soha nem fecséreltem az időt a „social media”-ra. Ezt én „unsocial”-nek tartom, mert csak helyettesíti, rosszabb esetben szétveri a valódi, tartalmas emberi kapcsolatokat, és elfeledteti a Facebook-rabokká válókkal igazi nyelvi képességeiket. Akik már ennek bűvkörébe születtek, azokban ki sem alakulnak a megfelelő verbális készségek: ha sohasem meséltek, énekeltek neked, hogyan fogsz mesélni, énekelni a gyermekeidnek?! Még az önadminisztrációs tudományos oldalaimmal is állandó lemaradásban vagyok, mert úgy tartom, fontosabb egy értékteremtő munka, mint a tudósokra, művészekre oktrojált, időigényes nyilvántartások. Na de az eredeti kérdésedre: kisiskolás éveimben többnyire nyugodt, plezúrmentes, csendesen játszó gyermektípus voltam. Elsőben kellett megtanulnom a rendes olvasást, mert akkoriban (is) tiltották a szülőknek az előre tanítást. Én viszont Kos vagyok, makacs és kitartó, így ötévesen az újságok címlapjairól kezdtem el ákombákomokat gyártani. Egy kis házikós-manócskás rajzom mellé a Zöbózher kezdetű betűversem biggyesztettem. Ez a rajzom annyira megtetszett Tamkó Sirató Károlynak, hogy az angyalkáktól 1970 karácsonyán megérkezett a Tengereckielső kiadása, azzal, hogy „A legmodernebb irodalomkutatónak, dimenzionistának és lettristának, Pomozi Péternek szeretettel írta ezeket a verseket Tamkó Sirató Károly”. Erre én máig rettenetesen büszke vagyok, mert becenevén Charles a párizsi avantgárdvilág elismert iskolateremtői közé tartozott. Ezért is lettek nagy barátok a kivételes intelligenciájú geometriatanárral, imádott Józsi bácsimmal, „harmadik nagymamám”, Icuka férjével, akivel a negyedik dimenzióról vitáztak termékenyen. A Vízöntő-kor hajnalán vagy a Kozmogrammok beszédes emlékei ezeknek a disputáknak.

KkF: Érettségi is kellett ahhoz, hogy bejuss az ELTE magyar–olasz–finnugor szakára. Csupa jeles, könyvmoly, pedálgép voltál (melyik gimiben is)?

PP: A Szent Lászlóba jártam Kőbányán, a Lechner Ödön tervezte pompás szecessziós épületbe, ami akkortájt „hivatalból” nem volt „szent”. De a háború előtti régi könyvtár többezer kiselejtezett, Szent László-pecsétes könyvét én mentettem meg a radikális kukába selejtezéstől. Addig rágtam a könyvtáros meg az igazgatónk fülét, hogy a régi Kisfaludyk, Kölcseyk századfordulós darabjaiból diákvásár lett. Új gazdái lettek a régi kiadványoknak, s még a könyvtár is hozzájutott némi állományfejlesztő összeghez. Szóval könyvmoly, sőt könyvmentő, az voltam, igen. Mellette viszont igazi lusta tinédzserfiú. Amelyik tanárom szerettem, annak tárgyából ötös voltam és brillíroztam, amelyiket kevésbé, ott időnként még a kettes zónába is bekukucskáltam. Így voltam elsőben kémiából ötös, majd tanárváltás után kettes. Szegény édesanyám nagy bánatára, aki kiváló vegyészmérnök volt, a Caolában anno több nagyszerű testápolóreceptet is jegyzett.

KkF: Ugorjunk néhány (sok-sok) évet. Egy ideig szinte szomszédok voltunk. Te a tartui, én az oslói egyetemen dolgoztam. Biztosan neked is sok maradandó élményt adtak ezek az évek.

PP: Rengeteget. Én tudatosan készültem a határnyitásra, mert 1988-tól kezdve több jó észt barátom is volt. Amikor 1993 tavaszán beadtam a pályázatom a Tartui Egyetemre, óriási tervekkel tettem. Tisztában voltam azzal, hogy 53 év cezúra után mehetek lektornak, mint ahogy azzal is, hogy én magyar főszakot szeretnék ott alapítani. A magyar–észt kulturális kapcsolatoknak negyedfélszáz éves múltja volt, a magyar és az észt irodalmat mindkét országban páratlanul magas művészi színvonalon tolmácsolták: Petőfitől, Jókaitól, Madáchtól kezdve Herczegen, Nyírőn át Janikovszkyig és Lázárig. És persze azt is sejtettem, hogy Észtországban él néhány tucat magyar is. Fennoskandia magyarjai pedig csakugyan szomszédokká tettek minket egy-egy közös program, mise vagy istentisztelet erejéig. Visszatérve Tartura, hála az akkori nemzeti romantikus lelkesedésnek, a magyar lektor hírére 16-an jelentkeztek az akkor még csak régimódi nyelvi kurzusokra, amit azonban két hét alatt kibővítettünk a duplájára. Ez a „trükk” alapozta meg azt, hogy a graggeri hungarológia-koncepció szellemében alapított magyar nyelv és irodalom szakot 1994 szeptemberétől úgy akkreditálták, hogy az 1993-ban indultak gond nélkül beiratkozhattak másodéves magyar szakosnak. Ezt az akkreditációs gyorsaságot és rugalmasságot a különleges idők különleges embereinek köszönhettem: elsősorban közvetlen felettesemnek, Ago Künnap professzornak és Haldur Õim intézetigazgató professzor úrnak, de örök hálával gondolok a sok-sok, magyar szaknak és szakosoknak nyújtott segítségéért Peter Tulviste akkori rektor úrra, Jávorszky Béla Észtországba is akkreditált helsinki magyar nagykövetre, és Csúcs Sándorra is, aki a Helsinki Magyar Kulturális Intézetből számos kiadványunkat, programunkat, konferenciánkat segítette. 1993 és 1998 között két évfolyamon 49 (!!!) beiratkozott hallgatóm volt. Hogy minden nyelv- és művelődéstörténeti órát magas szinten megtarthattunk nekik, abban kiváló észt kollégák is segítettek: Ene-Asu Õunas művészettörténészt, ragyogó mesefordítót mindenképp érdemes kiemelni, ahogy sok tehetséges hallgatómról is boldogan mesélnék. Kiváló műfordítók, tanárok, diplomaták, művészek, lektorok nőttek ki soraikból. A magyar szak a bolognai képzésforma nevű földrengés ellenére is létezik ma is, ám már sem 49, sem 16 hallgatóról nincs szó, jó esetben egynél több magyar szakos van egy évfolyamon. Változnak az idők… Észtországi öt évem újabb kapcsolatokat is hozott, legjobb barátaim egyike is észt, és első gyermekem, Árpád is Tartuban született. (Anna lányom már idehaza, Vácott.) Pár évtizedig még észt tanyagazda is voltam, mert 1994 tavaszán fejembe vettem, hogy én a délészt tóvidéken régi parasztházat veszek. Mint tudod, Kos vagyok. Akkor tettem szert, birtok-kerestemben, majd birtokos létemben arra a könyvekből sosem tanulható táj- és néprajzi ismerethalmazra, aminek ma is hatalmas hasznát látom az ELTE észt néprajzi- és folklóróráimon. A tanya tehát természetesen meglett, 1996 tavaszára. Csodálatos helyen volt, még szaunát is építettem hozzá, de ma már, hatvanon kicsit túl nem tudnék 1660 kilométer távolságból rendet tartani, s folytatni sem tudja a munkát senki. Így hát erősen fájó szívvel bár, de meg kellett válnom a régi észt otthontól. Igaz, amikor családosan teleltünk-nyaraltunk ott, még őserdő vette körül a birtokot, azóta meg közel s távol majd’ mindent letaroltak, északi sznob kockaházak jelentek meg az erdők helyén, szomorkodó magányos fákkal. Ma már csak az a hektárnyi egybefüggő erdeifenyves van a közvetlen környéken, melynek tobozait Árpáddal-Annával mi magunk hajigáltuk szét még az évezred elején.

KkF: 1998-ban ötéves lektorság után hazajöttél… Majd újabb mozgalmas éveket követően 2019-től a Magyarságkutató Intézet Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontjának igazgatója lettél. Itteni feladataidról szívesen hallanánk részletes beszámolót.

PP: Az Alma Materembe, az ELTE-re jöttem haza, ahonnét elindultam, és ahol egyébként már 36. éve tanítok. Mivel magyar–olasz–finnugor és magyar mint idegen nyelv (akkor) posztgraduális szakon végeztem 1989–90-ben, a tanári portfólióm elég széles. Csak az olasz hiányzik a tanításból, amit őszintén sajnálok, hiszen imádom Itáliát és a félsziget kultúráját. Mostanában éppen ezért tudatosan felelevenítettem itáliai magyar kapcsolattörténeti témáimat is, hogy legalább a kutatásaimban jelen legyen. Egyszerűen kell a lelkemnek. Persze mindennel nem lehet egyszerre jól foglalkozni, de úgy vagyok igazán én, ha a mediterrán világ is megkaphatja a maga helyét az életemben. A „minden” nálam azt jelenti, hogy a tudományos kutatómunka és a tanítás mellett a tudományos ismeretterjesztés, a tankönyvírás és a Kárpát-medencei magyar nyelvi kulturális kontinuitás támogatása is szent. Utóbbi talán a legszentebb. Ezért már negyed százada járok Délvidék, Felvidék, Erdély és Kárpátalja tájain, nyári egyetemeken, továbbképzéseken, anyanyelvi napokon. Éppen az egyik délvidéki szereplésemnek és Karácsony Fannival közös gyermekmondókás kamarakiállításomnak köszönhetem, hogy felkérést kaptam a Magyarságkutató Intézet (MKI) Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontjának vezetésére, a központ szakmai arculatának, terveinek kidolgozására. Ez még 2019 nyarán történt, és büszke vagyok arra, hogy minden MKI-t ért, sokszor méltánytalan és politikailag motivált támadás ellenére épp a nyelvtörténeti részleg az, amelyet sohasem tudtak sem tudományos, sem más szempontból kikezdeni. Sem engem, sem pedig kollégáimat. Pedig valóban nem kevés igaztalan támadás is érte az intézetet, hiszen az alapító eszme, a magyar őstörténet és a korai magyar Kárpát-medencei történelem és kultúra interdiszciplináris, történeti tabuktól mentes közelítésének szükséges és izgalmas terve eleve bizalmatlanságot keltett még egyes tudományos körökben is. Büszke vagyok arra is, hogy kezdetben ketten, 2022 nyarától négyesben dolgozva 7 értékes szakkönyvet jelentettünk meg, nyelvtörténeti, nyelvjárástani, nyelvpolitikai és oktatáspolitikai köteteket, jelentős konferenciáink voltak, és rengeteg tudománynépszerűsítő tévés-, rádiós- és sajtóanyagot készítettünk. Kiváló és elhivatott filmes kollégákat ismerhettem meg, bizonnyal a Hazajáró és a Tőkéczki és Takaró stábja volt a legmaradandóbb élményem. A magyar nyelv történetét az ősmagyar korban a maga eurázsiai, az ómagyartól kezdve pedig teljes Kárpát-medencei kontextusában igyekszünk szemlélni, akár lexikológiáról, grammatikáról, akár folklórlingvisztikáról van szó. Ha pedig oktatás- és nyelvpolitikáról, akkor magától értetődően Kárpát-medencei kontextusban gondolkodunk. Ez a gondolkodásmód vezetett korábban, még 2015-ben a Magyar nyelvű otthon sorozat megtervezéséhez.

KkF: Mielőtt a 2017-től napjainkig futó Magyar nyelvű otthon című remek sorozatodról faggatnálak, kívánkozik, hogy előbb egy vaskos kötetedről s annak tartalmáról kérdezzelek. Farkas Zsuzsa nagyszerűen foglalta össze a Magyar Szó 2018. augusztus 4-i számában: „A Magyar Rádió Tetten ért szavak című műsorában elhangzott, valamint a Magyar Nemzetben, illetve a Magyar Időkben megjelent tárcáit kötötte csokorba Lőrincze-díjas jeles nyelvészünk, Pomozi Péter azzal a kifejezett szándékkal, hogy ébren tartsa anyanyelvi lelkiismeretünket. Hogy erősítse bennünk a féltést legnagyobb kincsünk, anyanyelvünk, mindennemű emberi fejlődésünk egyik legfőbb tényezője iránt. Hogy ne járjunk úgy, mint a világon oly sok más nép, mely elvetve, feladva a maga nyelvét, elveszett a történelem süllyesztőjében. Nem győzi hangsúlyozni, hogy mireánk fokozott veszély leselkedik, hiszen anyanyelvünk földje Trianonnal alaposan szétdaraboltatott, s az idegen országokba szakadt részeken nyelvünk is nagyobb veszélyben van.” (Karin és Trianon, Anyanyelvünk a változó időben, 2017) A fenti néhány sor felidézése során mostani beszélgetésünket bőven meghaladó kérdésözön tolakszik elő bennem. Nagyot nyelek, s csak egyet kérdezek. Mi változott 2017 óta? Ki segít vagy ki gátol bennünket abban, hogy a nyelvőrzés terén legalább egy tyúklépéssel előbbre jussunk?

PP: Az egyik alapvető gátló ok külső: a valamikori kisantant államok kisebbségellenes, asszimilációs politikája. A kisebbségpolitikája szempontjából példaértékű Szlovéniát kivéve. A Magyar Királyság, vagy ha úgy tetszik, a történelmi Magyarország területén ezer éven át, rövid időszakoktól és egyes régióktól eltekintve általános nyelvi tolerancia uralkodott, melynek érvényesülését helyi autonómiák, önrendelkezések sora könnyítette. Ezért érhették meg az ezeréves magyar állam szétveretésének időpontját, a trianoni békediktátumot erős és erősödö nemzeti kisebbségek. Éppen ezért duplán fájó, hogy az 1920 után alakult államok gyökeresen szakítottak ezzel a toleráns nyelvi jogi-nyelvpolitikai gyakorlattal, és egy durván központosító államnyelvi modellt helyeztek előtérbe. Ezért tűnt el szinte egy csapásra a történelmi Felvidék minden magyar szórványa. Krúdy, Jókai, Mikszáth magyarjait már csak a mai magyar–szlovák határsávban találjuk meg, holott 1920 előtt Gömör, Hont, Bars, Túróc, Szepes épp annyira volt cipszer, szász, magyar és szlovák, akár a Balassiak idejében. A másik ok belső. A belső okoknak több összetevője van, egyikük az, amit én az „anyaország lelki Trianonjának” nevezek, erről is olvashatni a Karin és Trianon, illetve a Kárpáti szőttes című kötetemben, mindkettőt az Anyanyelvápolók Szövetsége adta ki. A Trianonnal elcsatolt területekkel, és azok magyarságával szembeni társadalmi méretű amnéziát a kommunista rendszer erőszakkal hozta létre, viszont a mai liberális álorcába öltöztetett posztkommunizmus is tovább élteti. Eszerint semmilyen nyelvi folyamatba sem szabad beavatkozni, még a nyelvi kisebbségek védelme érdekében sem. Több mint érdekes a mai mainstream, álliberális politikai erők Janus-arcú kisebbségpolitikája, de itt inkább abba is hagyom az elmélkedést… <

KkF: Nem tudom megállni, hogy legalább néhány sort ki ne ragadjak a Magyar Nemzet 2011. 06. 13. számában megjelent, Karin és Trianon című tárcádból: „[Elvirka húgom] tündéri Karin lányocskájához a nyelvi megértés ultimátumát idézték atyai nagyszülei: ha magyar mesekönyveket merészel lapozni, ők meg ne lássák többet unokájukat! Titkos dobozokba kerültek hát a mesepolcról Karin könyvei. Elnéztem ennek a vadóc félpalóc kislánynak tiszta szép szemeit: miért van az, hogy ő nem nézheti meg Buda vagy Esztergom várát, hisz oly szeretettel hívtam akkor is. Talán megértené, mennyire otthon van ő itt is meg Pozsonyban is, mert megérthetné, hogy ugyanott van, mindannyiunk gyönyörű Közép-Európájában. Leomolna benne az idegenvérűség nagyszülei gerjesztette hamis és veszélyes mítosza.” Magukért beszélnek a fenti sorok, de biztosan van napjainkat is érintő hozzáfűznivalód.

PP: Túlságosan közeli és szomorú történet ez ahhoz, hogy kedvem lenne sok mindent hozzáfűzni. Nem véletlen, hogy gyűjteményes kötetemből, a Kárpáti szőttesből kihagytam, pedig objektíve ez az egyik legtömörebb, legjobb közéleti írásom. Ha az olvasó felcsapja a Karin és Trianon kötetet, s elolvassa az azonos című, általad is idézett névadó tárcát egészében, megérti, miért döntöttem így. Azóta eltelt 13 év, és minden a szlovákiai „logikus” elvárások szerint alakult. Az én álmom viszont az, hogy felébresszem a „tót, oláh és rác atyafiakban” a Kárpát-medencei együttélésnek, egymás kölcsönös elfogadásának és megismerésének a hagyományát. Azt a szellemiséget, amely a XIX. század elejéig megvolt, és amelyet olyan szépen testesít meg a Muzsikás Együttes Bartók-albuma, vagy épp Krúdy és Mikszáth novellái. Ha egyik nép kést döf a másik hátába, azzal az egyik nem lesz több, csak a másik kevesebb. Ezt ma még kevesen értik, ám fontos célom, hogy minél többen megértsék.

KkF: 2017-ben jelent meg a Magyar nyelvű otthon összefoglaló cím alatt három gyönyörű kiadvány: Magyarország, Vajdaság, Székelyföld. Kérlek, beszélj a fogantatásukról, a vajúdásról, a megszületésükről! 

PP: Az imént épp arról beszéltünk, mennyire fontos a külső nyelvi attitűd, hogy a Kárpát-medencében egy évezreden át sorsközösségben élt népek ma is pozitívan fogadják egymás nyelvét, kultúráját. Ezzel szemben a legtöbb elcsatolt régióban a magyarral szembeni külső attitűd a nemigen pozitívtól az olykor szélsőségesen sovén ukrán–román közelítésekig terjed. Ez száz év alatt érthetően erodálta a Kárpát-medencei őshonos magyar, de immár Magyarországon kívüli szigetek belső nyelvi attitűdjét is. A Magyar nyelvű otthont pontosan az a gondolat hívta életre, hogy a pozitív belső nyelvi attitűdöt megerősítsük, az elutasítást elfogadássá, az elhagyás, nyelvcsere szándékát nyelvmegtartássá, a hozzáadó két- és többnyelvűség iránti igénnyé nemesítsük. Máskülönben a magyar nyelv néhány évtizeden belül eltűnik a történelmi magyar nyelvterület csaknem kétharmadáról. Márpedig ahol elnémul a magyar nyelv, ott nincs tovább magyar nemzeti lét sem. A Magyar nyelvű otthonnak két évig kerestem kiadó, szerető gazdát, amelyet aztán meg is találtam az Anyanyelvápolók Szövetsége képében. Külön köszönet jár ezért Juhász Judit elnök asszonynak és Nyiri Péter elnökhelyettes úrnak, de az ASz egész vezetőségének is. No és mindazoknak a kiváló nyelvészeknek, néprajzosoknak, költőknek, irodalomtörténészeknek, akik az egyes kötetek tartalmát oly gazdaggá teszik.

KkF: 2019-ben jelent meg a negyedik kötet, a Felvidék. Innentől kezdve kizárólag az Anyanyelvápolók Szövetsége a sorozat kiadója. Pomogáts Béla (1934–2023) írta bevezetőjében: „Ennek a nyelvnek az alkotása, igazolása és fenntartója irodalmunk, a magyar irodalom, amelynek ma több szállásterülete és központja van, mégis nemzeti identitásunk legfőbb védelmezője és igazodása. A magyar irodalom történelmi és lelki intézménye teljesebben fogja át és képviseli a nemzetet – ennek múltját, jelenét és jövőjét –, mint a magyar állam, amelyet meg lehetett csonkítani, meg lehetett alázni; az irodalmat sem megcsonkítani, sem megalázni nem lehet.” A Nyelvi jogaink a Felvidéken fejezetcím alatt több írás is foglalkozik ezzel a kényes témával. Mi biztatót tudnál nekünk mondani?

PP: Azt, hogy nyelvünk megtartása nem kizárólag a külső kisebbségpolitikai és nyelvi jogi körülményektől, hanem elsősorban önnönmagunk nyelvi elhatározásaitól függ. Ha a gyermekeknek átadjuk nagyszüleink gazdag nyelvi örökségét, ahol még van, ott a helyi nyelvjárási színekkel együtt, aztán magyar iskolába adjuk őket Nyitrától Újvidékig, akkor máris rengeteget tettünk egy szebb magyar holnapért. Ez a biztató. Intő jel viszont, hogy még Magyarországon is „trendi” idegen nyelvű gimnáziumba járatni a csemetéket, ez azonban az anyanyelvhalál előszobájává válhat, nem beszélve arról, hogy egy idegen nyelvet sem lehet jobban megtanulni, mint amennyi verbális készségünk anyanyelvünkön van. Egyszóval igazi többnyelvűséget nem az anyanyelv kárára, hanem az anyanyelv(ek) folyamatos fejlesztésével együtt lehet kialakítani.

KkF: A Felvidék könyvbemutatóján Juhász Judit kiadó, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia szóvivője a következőképpen fogalmazott: „A Magyar nyelvű otthonsorozat kötetei minden magyarhoz, magyarul értő emberhez szólnak. Mindenkihez, akit érdekel a magyar nyelv múltja, jelene, jövője. …Szerethetően szép könyvek, egyik büszkeségünk ez a sorozat.…megjelenésének célja a magyar nyelvközösség tudatának erősítése.” Te pedig kibővítetted azzal, hogy a „Felvidék sokkal több mint Kárpát-medencei nagytáj, a magyar kultúra egyik bölcsője.” Mit értettél ez alatt?

PP: Hadd válaszoljak először kérdésed első, Juhász Judit-idézetes felére. A Magyar nyelvű otthon azért olyan szép sorozat, mert tipográfusával, Karácsony Fannival sorról sorra, lapról lapra tervezzük minden egyes kötetét, tartalom és forma tökéletes harmóniájára törekedve. Meggyőződésünk, hogy vizuális ingerekre alapuló világunkban a képi élménynek óriási a pedagógiai jelentősége, különösen egy nyelvpresztízs-sorozat esetében. Az, hogy „Felvidék sokkal több mint Kárpát-medencei nagytáj, a magyar kultúra egyik bölcsője” nyelvi és kulturális tény. A székelyek–palócok iránti reformkori vadromantikus lelkesedéstől eltekintve is tény, hogy a palóc nyelvjárásterület rengeteg archaikus vonást megőrzött. A folklórkincs, a szépirodalom vagy akár az épített örökség szempontjából Felvidék a teljes Kárpát-medencei magyarság egyik leggazdagabb területe. Ezért is olyan tragikus, hogy 1918–1922 csehszlovákiai magyartalanító eseményei mintha kitörölték volna a többség emlékezetéből a hajdani Felső-Magyarország északabbi várait, városait.

KkF: „A Kárpátalja kötet ismertetésére, átadására az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási-Tudományos Intézetében került sor 2023. május 18-án. Az esemény ungvári szervezői a könyv bemutatóját a Magyar Filológiai Tanszék fennállásának 60. évfordulóját, s ezzel együtt a kárpátaljai magyar nyelvű felsőoktatás kezdetét méltató rendezvénysorozat egyik rangos eseményének szánták” – olvashatjuk az Anyanyelvápolók Szövetsége portálján. Ott voltál a jeles eseményen. Ismertetted a Magyar nyelvű otthon korábban megjelent négy kötetét. Nekünk pedig mutasd be az újat, az ötödiket!

PP: A Kárpátalja kötet értékeire fokozottan áll az, ami az első négyre. Még több eszmei és vizuális tartalom, még több gyakorlatias tudnivaló került az immár 120 oldalasra gyarapodott kötetszerkezetbe. Ismét kiváló vendégszerzők sora fogadta el hívó szavamat. Nyilván nem maradhatott válasz nélkül az a helyzet, amelybe önhibáján kívül sokadszor kerül(t) Kárpátalja magyarsága az utóbbi bő száz évben. Ezt a különleges, törékeny állapotot azonban úgy kellett figyelembe venni, hogy a mondanivalónk mindennek ellenére kortalan érték, biztos támpont maradjon nagyszülőktől unokákig.

KkF: Milyen terveid vannak a sorozat folytatására? Mi fekszik az íróasztalodon?

PP: A hatodik kötettel Székelyföld után újabb emblematikus erdélyi régió(k) kerül(nek) elő, a kötet címe Mezőségtől Kalotaszegig. Két különleges nyelvi, történeti és néprajzi táj, melyet egymáshoz fűz a kincses Kolozsvár, közös problémájuk pedig a szórványosodás. A Magyar nyelvű otthon eredeti célja, hogy a világ minden magyarjához szóljon, bárhol is éljen a világban. Ezt racionálisan 15-18 kötettel lehet megoldani, ennyire terveztük anno a sorozatot. Asztalomon van a Folklór és nyelvtörténet c. monográfiám majdnem teljes kézirata is, csak napi idő, avagy egy szabad hónap adatnék befejezni… A Palóc olvasókönyv után jönne az MKI tudományos sorozatában a Dunántúli olvasókönyv, s még vagy egy tucat tanulmány és kötet terve van az asztalomon, kiváló kollégákkal, barátokkal. Itt és most következhetne részletezésük, az ősmagyar és az ómagyar nyelvi kor érdekességeitől az összehasonlító és tipológiai tanulmányokig, s még akkor esszéimről, tárcáimról szó sem esett. A legfontosabbak számomra mégis mindig azok, amelyek a közös Kárpát-medencei magyar holnap reményét fokozzák az asszimiláció fékezésével, a magyar nyelv külső és belső presztízsének növelésével. Ezen a téren sok szinergikus munkánk volt az utóbbi évtizedben Pusztay Jánossal, régi kedves tanárommal és barátommal. Aztán idén ünnepeljük az Andreanum kibocsátásának 800. évfordulóját is. Ebből a jeles alkalomból évfordulós meglepetést tervezünk Szili Katalin elnök asszonnyal, akinek egyébként rendkívül nagyra tartom fáradhatatlan autonómiaügyi diplomáciai tevékenységét, és aki több más illusztris közéleti személyiséggel a Magyar nyelvű otthon védnöki kollégiumának is tagja.

KkF: Néhány hónappal ezelőtt írtad a vasárnap.hu-n: „A kétéves gyermeknek nem okostelefonra van szüksége, hogy »ne zavarjon«, hanem élőszóra, beszélgetésre, mondókákra, népdalokra és esti mesékre. A nagyobbaknak például Weöres és Tamkó Sirató versekre.” Gyermekeid hogyan nőttek föl? Vannak ötleteid leendő kisunokáid számára?

PP: Nem másoknak prédikálok vizet, hiszen a folklór, aztán Weöres és Tamkó Sirató gyermekvilága maga a bor, a legnemesebb bor. Gyermekeink pontosan így nőttek fel. Esti dalokon, meséken, Weöres és Tamkó, Gazdag Erzsi és más klasszikus verseken, meg mivel kétnyelvűek, észt dalokat, meséket is hallhattak. Biztosan nem ártott meg nekik. Ahogy az sem, hogy tízéves koruk előtt nem volt mobiltelefonjuk. A sors és gyermekei kezét sem kötheti meg az ember. Ha a Jóisten unokákat s némi egészséget is adna nekem melléjük, hát biztos nem unatkoznánk egy percig sem együtt. Az unalom fogalma számomra egyébként is ismeretlen.