Egy dolog volt igaz: a verés. A rendőrök tényleg vertek, kézzel, gumibottal, talán mással is, de arra egyelőre nincs bizonyítékom. Egy verést a saját szememmel is láttam, amikor 1974-ben megnyertük a huszonhárom éven aluliak Európa Bajnokságát az NDK ellen a Népstadionban, és a 4:0-ás győzelem után berohantunk a gyepre, eksztázisban őrjöngve ünnepelni, akkor valaki elrikkantotta magát, hogy jönnek a zsaruk, s mi meg felhúztuk a nyúlcipőt azonnal. Mivel jómagam szintén rohantam, ezért pontosítanom kell: nemigen láttam a verés részleteit.

Egy dologra viszont kristálytisztán emlékszem. Már fent voltam újból a tribünön, s a messzeség biztonságából visszatekintettem a pályára. Pókhasú rendőr kergetetett egy fiút, gumibottal a kezében. A srác pedig hátranyúlt, s akár a váltófutó a stafétabotot, úgy ragadta ki a fegyvert a fakabát kezéből, hirtelen sebességet váltott és elrohant a bottal. Ez nyilván roppant tetszhetett nekünk, hogy valaki egy egészen kis győzelmet arathatott a rend gyűlölt védelmezőivel szemben, ezért is akadt fent az emlékek pókhálóján lassan ötven év távlatából.

Hogy ott, a pályára beszaladó ünneplők ellen jogos volt-e a verés, az vitatható. Szabályt sértettünk, az nem kétséges, ám nem rossz szándékból tettük. Örömködni akartunk egy kicsit, és ez a világ demokratikusabb tájain nem feltétlenül váltott volna ki ehhez hasonló akciót a rend őreiből.

Mindez A besúgó című tévéfilm-sorozat megnézése kapcsán jutott az eszembe. Roppant izgalmas volt a sorozat, váratlan fordulatokkal, kedves, tehetséges fiatal színészekkel, ám mégis rengetegen megbírálták, jobbról, balról, mindenhonnan. Feltehetően joggal, hiszen a film nem az akkori egyetemista életet mutatta be, hanem sokkal inkább a mai fiatalok érzéseit, a nemrégiben zajlott egyetemista tüntetések valóságát próbálta beleerőszakolni egy majd negyven évvel korábbi időszak történelmébe. Ezért a sok valótlan, vagy kevésbé valós részlettel nem is szeretnék foglalkozni. Csak a veréssel. Mert ez az egy dolog igaz volt, csakhogy nem az ügynököt verték, mint amit a filmben láttunk, hanem azokat, akik ellenük voltak. Akiket veszélyesnek gondoltak. Mint minket egy világra – na jó, Európára –, szóló győzelem után. Vagy 1986-ban a lánchídi csatában a március 15-én felvonulókat. Vagy az unokaöcsémet pont 1985-ben, abban az évben, amikor A besúgó sorozat játszódik.

Valami nyamvadt röplapot készített házilag, hogy ruszkik haza, vagy le a komcsikkal, már nem emlékszem pontosan. Ezenkívül pedig egy csomó olyan helyre járt, ahol „alternatív zenekarok” léptek fel, jobbára ellenzéki vagy burkoltan ellenzéki dalokkal, és a röplap után már megfigyelték, merre jár. Egyik alkalommal, mikor valamelyik kedvenc pinceklubjába akart betérni, és éppen a kilincset fogta, belülről kinyúlt egy kéz, és berántotta. A következő pillanatban a földön feküdt, keze hátrabilincselve. Amennyire meg tudta mozdítani a fejét, körbesandított, látta, hogy már legalább húszan fekszenek a földön. Velük nem találkozott később, egy kivételével.

A Gyorskocsi utcába vitték, és ott a folyosón két oldalt álltak a rendőrök, s mint a filmekben, neki végig kellett mennie a „halálsoron”, ahol mindenki ütött rajta egyet, fejét, gyomrát, veséjét. Nyilván nem volt halálsor, nem az volt a cél, hogy megöljék, ám az a cimbora, akivel évekkel később találkozott, és szintén hozzá hasonlóan járt, úgy megsérült a fején, hogy le kellett százalékolni, mert beszakadt a csont a koponyáján. Munkahelyi balesetként lett később elkönyvelve, s ez is hozzátartozik a nyolcvanas évek szépségeihez. Tehát nem egy smasszer vert, mint a filmben, és akit vertek, annak semmi esélye sem volt a védekezésre, nemhogy visszaütni, amint ezt az utolsó részben láthattuk.

Unokaöcsém komolyabb sérülés nélkül megúszta a verést. A versenysportnak – vízilabdázott – köszönhetően tizenhét éves létére jól kidolgozott izmokkal rendelkezett a hasán és a hátán. Mindez természetesen a fejére mért ütlegektől nem védhette meg, de ebben az esetben szerencséje volt.

Több mint három hétig tartották bent, az első két hét alatt a kihallgatások alkalmával üvöltöztek vele, és még egy-két pofon is elcsattant. Az utolsó héten a kihallgatás unalomba fulladt. A tiszt keresztrejtvényt fejtett, s mikor Peti rákérdezett, hogy nem akar-e már tőle megtudni semmit, akkor a vallató sejtelmesen így válaszolt:

– Várni kell.

Ez a kiszámíthatatlan várakozás jellemezte a rendszert, hogy nem lehet tudni, mi fog történni. Nyilán alapos utánjárást követően ráébredtek, hogy unokaöcsém kis hal, nem érdemes vele hosszan foglalkozni. Ám eszük ágában sem volt megzsarolni, beszervezni, pedig a „bűnelkövetés” miatt ez logikus lépés lett volna. Inkább gyorsan behívták katonának, amolyan félig-meddig büntetőlaktanyába, harckocsizókhoz.

Egy másik ismerősöm a hetvenes években volt egyetemista, és ők csupán egy újságot szerettek volna létrehozni, ám az állambiztonság ezt is megtudta. Megvárták, amíg egy hajnalig tartó beszélgetés és iszogatás után, a sarki tejbolt bejárata elől elemeltek néhány kefirt és kiflit, akkor csaptak le rájuk. Másnap éjjel kettőig bent tartották őket, bolti lopás, tettenérés miatt. Ott nem volt verés. Igaz, Petinél idősebbek voltak, és még nem adták ki azt a bizonyos újságot. Csak álmodoztak róla. A bolti lopás pedig csekély értékű volt, így csupán szabálysértésnek minősült. De csúnya dolog volt, lehetett ezzel érzelmileg zsarolni, fenyegetőzni. Nekik sem volt semmi esélyük arra, hogy kikapják a gumibotot a zsernyák kezéből.

Hogy mikor lesz egy viszonylag hiteles sorozat a nyolcvanas évekről, mely nem a mai egyetemisták létérzését vetíti majd rá arra a korra? – Csupán a hajdani kihallgató tiszt mondatát tudom idézni: „Várni kell.”

Gáspár Ferenc