„A halakat csak egyesével foghatod ki,
mert mindenkivel meg kell küzdeni,
hogy nyugodt lélekkel aludj.”

(mapucse indián mondás)

Stanczik-Starecz Ervin történész, antropológus, irodalmár, író, költő és műfordító. 1956-ban született Budapesten (önszócikke a NapútOnline oldalán olvasható). A 65 éves sokoldalú tudóssal, gondolkodóval, alkotóval Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

Kovács katáng Ferenc: „…Kitört rajtad a kalandor. Ilyenkor persze Wlacekra hivatkozol, dédapádra, aki a családi legenda szerint idős korára, hátrahagyván gyereket, asszonyt, a Kaukázusban telepedett le. Az ottaniak fölfogadták birkapásztornak. Határozottan tudni véled, hogy boldogan halt meg 96 évesen.” A fenti sorokat Az utolsó jelenés c. novellájából másoltam ide (Napút Kávatéka, 2016). Ezzel fel is csigázza az elődei iránti érdeklődést. Igaz, egy évvel később, a Napút Dwa bratanki számában (2017/2) bővebben is írt a családja eredetéről, de a kaukázusi szálat nem említi. Mesélne nekünk az őseiről?

Stanczik-Starecz Ervin: Apám tízévesen bérmálkozott Pestszenterzsébeten. Lengyelországot már négy éve lerohanták a németek, de huszonhárom éves bátyja Gdańskban maradt mint ifjú pap. Hozzá jártam ki a hetvenes évek közepétől a lepusztult Báthory-„expresszel”. (Szegény Báthory, ha ilyen lendülettel harcoltak volna katonái, mint ahogyan a vonat haladt, Rettegett Iván nem hajbókolt volna előtte.) A nagybátyámtól sokat tanultam, többek közt lengyelül. Ő beszélt nekem családunk őseiről is. Mindig viccelődve mondta, hogy a primus aquirans, a vagyonszerző ős, aki a 14. században 35 ezer hold vegyes birtokkal – szőlő, erdő, kaszáló – rendelkezett, s három lengyel király szolgálatában is állt hosszú élete során – udvari bolond volt. Krakkóban, ahol egyébként Báthoryt Erdély fejedelmévé koronázták, hozott össze a sors a Jagello Egyetem levéltárosával. Tőle érdeklődtem, hogy tudna-e segíteni a családommal kapcsolatos adatgyűjtésben. Kedvesen ráállt. Húsz éven át tartottam vele a kapcsolatot, s számos családtörténeti adatot tőle kaptam. Tadeusz Miczkovicznak hívták. Nagybátyám szerint a grünwaldi ütközetben, 1410 nyarán, hét Stanczyk-fiú harcolt a teuton lovagok ellen. Bár az öldöklésből a lengyelek jöttek ki győztesen, csak egy ősünk tért haza Elblagba, a Mazuri tóvidékre. Visszarepülök apámhoz… Beszélt franciául és németül. Verseket és prózát is írt már kamaszkorától. Kis méretű, afféle katona bőröndöcskében gyűjtötte össze, és a fáskamrában tartotta. A tanulása körüli korai afférok nálam is megismétlődtek. Gimnáziumba készült. De a frissen induló Vas és Aczél országának ifjú fémmunkásokra volt szüksége és mérnökökre. Summative: maguk kovácsolta értelmiségre. (Ez még az én életemre is rányomta billogját.) Géplakatos lett apám. Hangulatát szakmunkás bizonyítványának kemény, hátsó lapjára írta 1951-ben: „Nevem Lajos, / Nem vagyok Vashegyek rabja, / Sorsom lapos, / A hétköznap betakarja.”

KkF: Édesapja 1956-os mártír. Azt hinné az ember, hogy a forradalom és szabadságharc 50., majd a 60., „végre szabad” megemlékezései kapcsán megjelent kiadványokból egyre átfogóbb, tisztább képet kapunk az eseményekről, a háttérben meghúzódó hatalmi harcokról, majd a rákövetkező kádári megtorlásokról. Én úgy tapasztalom, hogy még mindig sok a titok. Ön és családja a saját bőrén tapasztalta meg ezt a korszakot.

SSE: 2017-re sikerült a Történeti Levéltárnak előkotornia apám megmaradt periratait. Bementem, hogy végre átvehessem. Kiderült, mindössze 69 oldal, holott informális utakon korábban, 1999-ben kiderítettem, hogy több mint 250 oldal terjedelmű anyagot őriznek róla. (A genealógiai oknyomozáshoz volt már rutinom.) Persze, tudunk a Horn-kormány éjszakai IFA-szállítmányairól, amikor az éj leple alatt tonnaszám vitték a „darálóba” a kényelmetlenné vált dokumentumokat. 2017-ben a Levéltár nem akarta átadni számomra a politikai anyagot, hiába igazoltam magam személyivel és a születési anyakönyvi kivonatommal. Apám halotti bizonyítványához ragaszkodtak, ami valóban nem volt meg. Kitartásomat díjazták, és harmadszorra is átnézték a paksamétát. Valamely ügybuzgó, vörös szívű bérenc, reménykedve az előléptetésben, ráírta az egyik oldalra apró gyöngybetűkkel: „Az elítélt 1963. június 30-án meghalt.” De hogyan?

KkF: A ’70-es években, műszaki egyetemista koromban a fiatalok autóstoppal barangoltak Lengyelországban, fedezték fel Erdélyt magunknak, s lelkesedtek a berobbant táncházmozgalomért. Közben nagy titokban járták a koleszszobákat a szamizdat művek, amiknek szerzői között – arcpirító szégyen – voltak olyanok is, akik 1989 után kiárusították, padlóra küldték az országot. De nyilván voltak, akik tisztességes világot álmodtak, vizionáltak. Mi erről az ismerete, tapasztalata?

SSE: Különös. Mára külön kutatási területté vált az irodalomtörténetben, hiszen az 1948–1995 közötti majd fél évszázadot öleli át. Én csak 1982-től kapcsolódtam a szamizdat-irodalomba. Kezdetben mint olvasó és terjesztő. Később én is alapítottam egy lapot, a Kurzust. Közöltem Turai Kamil nagyszerű írásait, aki korszakos festőt fedezett fel Kétegyházán: Eyas Kovács Józsefet. Ő, többek közt, ősi magyar jelírást tervezett képein. Közöltem Talata József verseit is a Kurzusban, aki az Égtájak között címmel vitt szamizdatot. És persze az alakuló civil szervezetek illegális fölhívásait is. Terjesztéskor soha nem kaptak el a rendőrök, de március 15-én és október 6-án meglátogattam a rendőrségi fogdákat. Innen tudom, hogy lehet úgy is ütni nagyot, hogy ne maradjon nyoma. A Havi Magyar Fórumban főként prózát publikáltam, novellákat, esszéket. Szőcs Zoltán főszerkesztő mindig ezt ismételgette: „Ervin, ilyen írásokkal maga nagyon rossz korban született.” Mintha tudtam volna ellene tenni… Legalább ötven elbeszélésem jelent meg Csurka lapjában. A Beszélő körével nem kerültem kapcsolatba, mert ki nem mondott arisztokratizmussal elkülönültek tőlünk. Tudok róluk egy s mást, de nem ide illő…

KkF: Visszaemlékszik-e a legeslegelső szépirodalmi írására? Sikerült-e megjelentetnie, és hol?

SSE: 12 éves koromtól írtam már verseket, csak töredékek villannak fel. Ez olyan versezet, melynek sem a címére, sem a többi részére nem emlékszem, csak az utolsó két sorára: „Hát, így folynak benned össze a versek? / Belső vérzéseim…” 1983-ban az Egyetemi és Főiskolai Lapoknál a Hasonló a szomorúsághoz c. versem nyert valami díjat, amit meg sem pályáztam Szegeden. Meglepődtem – nem a megjelenés miatt, hanem mert a fásult közhangulatot fejezte ki, amit nem néztek jó szemmel, ha megjelenítettek az írók. A legvégét idézem: „Felesleges tovább írnod, innen a peremtelen lyukak következnek, / a semminek tűnő dolgok is átszakíthatatlanok.” A Magnyitogorszk versem még szamizdatban jelent meg, a Demokratában, Nagy Jenő szamizdatjában, akinél tizennégyszer tartottak házkutatást. Abban az időben ez a poéma vágott, mint a penge. Le is írom: „Magnyitogorszk Mágnesváros / Vasérchegyek tornyosulnak körötte / Delejesek a lakók szívei / Lélek sem szabadul belőle.” Könnyű benne felfedezni apám bizonyítványi, sikító versét, melyről már beszéltem. Az első prózai írásomnak, ami megjelent, az Idegen címet adtam. Az Új Írás közölte ’88-ban. Ez már a narancssárga JAK-füzetek (József Attila Kör) kora volt, melyek, sajnos, színvonalukban gyorsan ellaposodtak. Szilágyi Ákos, Zalán Tibor voltak tán az utolsók, akik tartották az induló minőséget.

KkF: Meghallgattam felvételről a 2020 szeptemberében tartott közel háromórás előadását Tanulmányok az Avarokról címmel, aminek keretében bemutatta László Gyula Régészeti tanulmányok az avar társadalom történetéhez (Püski Kiadó, 2019) című művét és a saját kötetét is, a Feljegyzések az Avarokról címűt (Püski Kiadó, 2020). Nekem úgy tűnt, hogy nem mindenben osztja véleményét az e területen tevékenykedő kutatókkal. Jól látom ezt?

SSE: A magyarság őstörténete érdekel. Itt van tán a legnagyobb zűrzavar. A Kr. előtti 2. évszázadban a kínai főpapok már könyvtárakkal rendelkeztek, pedig ebben az évszázadban terjedt el az írás némely tartományban vagy független fejedelemségben (wangban). Ting Kien és Nan Ci su történetírók előbb hasított bambuszra, majd rizspapírra jegyezték fel a környező népek szokásait, fegyverzetét, ruházatát, szálláshelyét. Tőlük tudjuk a legmegbízhatóbb adatokat a magyarok őseire vonatkozóan. Kőrösi Csoma Sándor páratlan tudással, akarattal kereste őseinket. Utolsó feljegyzései közt írja, hogy 19 évig hunféle emberek közt élt. Utolsó útja Ujguria felé vezetett volna. Teljesen bizonyos volt benne, hogy azon a vidéken hátrahagyott testvéreink kései leszármazottjai élnek. A mocsárláz azonban leteperte, s nem juthatott el az ujgurok földjére. A Parthus birodalomból kiszakadt ázsiai avarok egyesültek az ujgurokkal, s negyed évezredre hatalmas birodalmat alapítottak. A türkök azonban, összefogva a kínaiakkal, országuk elhagyására kényszerítették az avarokat. 552-ben nyugatnak indult az avarság, mert a Türk birodalom rohamosan terjeszkedett. A legrövidebben így tudom összefoglalni az ujgur–magyar–avar törzsek ázsiai történetét, melynek új fejezete már a Kárpát-medencében folytatódik. 567-ben Baján avar kagán a Duna–Tisza közére érkezik népével. Később második és harmadik hullámban is érkeznek ujgur avarok, de nekik más út adatott, amíg elérték a Kárpát-medencét: Khorezm, Kazár birodalom, Etelköz. Az ázsiai avarok a parthusoktól és a fehér hunoktól (heftaliták) hozták műveltségüket, míg a későbbi hazakeresők, akik nagyon is jól tudták végcéljukat, a khorezmiektől és a kazároktól. Nos, ezen teóriámat sok-sok adat erősíti, de vannak hiányzó láncszemek még, mint ahogyan egyetlen magyar őstörténeti hipotézis sem százszázalékos – egyelőre. Kívánatos lenne, ha a középiskolai tankönyvek is teóriákról beszélnének, mert az ex cathedra-típusú kijelentésekre épülő történelemtanítás ideje lejárt a pártállam pusztulásával. Az agyak persze nehezebben transzformálhatók, mint a jelszavak, jelmondatok.

KkF: A Hajónapló című írásában (Napút Kávatéka, 2014) utalásokat találunk egy dél-amerikai tanulmányútjáról, illetve a vendégoktatói periódusáról. Az önéletírásából azt is megtudhatjuk, hogy feleségével a Tűzföldre is eljutott, tanulmányozták a mapuche indiánok nyelvét, kultúráját. Mesélne nekünk életének erről a szakaszáról?

SSE: A privát életemben is, szakmai fejlődésemben is jelentős állomás. Az El Paisban olvastam egy pályázatról, amiről a Barcelonai Autonóm Egyetem adott részletes, hivatalos tájékoztatást. Chilében, a Temucoi Katolikus Egyetem keresett olyan vendégtanárt, akinek irányításával föl tudnak állítani önálló kulturális antropológiai tanszéket. Nos, erre pályáztam. Feleségem pedig a teológiai fakultásra. Sok esélyem nem volt, mert már a kiírás elolvasásakor – nyílt pályázat – láttam, hogy kétszáz felett van a pályázók száma. – Sikerült… A chilei, majd később a perui (Lima) tanítási időszakom, összesen hét szemeszter, rendkívül intenzív szellemi korszakomnak számít. Napi 12–15 órát dolgoztam. De minden a kezemre állt, ahogyan mondani szokták. Egyszerre tanítottam, indián (mapucse) szótárat fordítottam, vendégelőadókat fogadtam, a tanszék kapcsolatrendszerének széleskörű kiterjesztésével foglalkoztam, mapudungunul és kecsuául tanultam. És a fejembe vettem, hogy ha majd az időm engedi, bejutok valahogyan a mapucse indiánok földjére. Az élet még közbeiktatta Ecuadort és Bolíviát. Az utóbbi országban régészeti feltáráson is dolgoztam. Mindenről nem tudok e riport kapcsán beszélni, ezért kiemelném azt a fél évet, amit a mapucséknál (a spanyolok araukánoknak hívják őket) éltem meg, a curileoi törzsben, illetve azt a két hónapot, amit Tűzföldön töltöttem. S a mérhetetlen gazdag történelmű Peru már kimarad! A mapucse őslakóknak csak beszélt nyelvük van. Ez nem azt jelenti, hogy szegényes vagy hiányos a nyelvük. Ragozó nyelv, mint a magyar. Rendkívül tömör kifejezéseket használnak, melyek tucatnyi értelemmel bírnak, helyzettől függően. A kontextus ott élethelyzetet jelent, nem szövegkörnyezetet. Tehát azonnali cselekvést, gondolkodást, megfontolást indukál. Valószínűleg az ősi mapucse közösségekben nő és férfi is lehetett varázsló, sámán. A 15. századtól egészen bizonyos, hogy csak nő töltheti be ezt a szerepet (mapudungunul: macsi). Ősi imáikból kiolvasható, hogy Ngenechen a női isten, Piján a férfi isten szerepét töltötte be, tehát a családot, nagycsaládot tették meg kizárólagos egységnek. A két isten egyenrangú. A Varázsvágta és az Indiánkocsma című köteteimből sokat megtudhat az olvasó erről a büszke népről. Tűzföld – a fehér ember 100 év alatt kiirtotta mind az öt ősnépcsoportot. Az argentin hadsereg levetett, fertőzött zubbonyaival és puskával. 1880–90 között Julius Popper, román kalandor az Osztrák–Magyar Monarchia uniformisában úgy vadászott a selknam indiánokra, mint a nyulakra. Ezt minden túlzás nélkül állíthatom. Bántó hírnév, hogy én találkozhattam az utolsó két kaweshkhar családdal Puerto Edenben… Juan Anderson Endonoya nevét leírom az utókornak. Vele tudtunk röviden beszélgetni a kaweshkhar indiánokról. Ő volt az egyik család feje. Az ősi tűzföldiek istenképzete rendkívül színes, alig hasonlítható más népekéhez.

KkF: Köszönöm a beszélgetést. Kár, hogy egyéb kutatási- és érdeklődési területeiről már nem szólhatunk. Hogy a tudásra éhes olvasók mégse maradjanak útravaló nélkül, álljon itt Stanczik-Starecz Ervin megjelent köteteinek jegyzéke: No hay y hay – Nincsen és van (Editorial Zig-Zag, Lima,1994); Versek a múltból (Mackensen Kiadó, 2009); Hajónapló (kisregény, Napút-füzetek, 2014); Varázsvágta(Napkút Kiadó, 2016); Indiánkocsma (Napút-füzetek, 2016); A szív középmetszete (Ős-Kép Kiadó, 2018, Wittner Mária és Raffay Ernő ajánlásával); Útmutató és értelmezések (Az okunyevi kőbálványok…; Püski Kiadó, 2019); Ötezer év hazakeresése Szent László koráig – Reformer vonások Assisi Szent Ferenc életében (Püski Kiadó, 2019); Feljegyzések az Avarokról (Püski Kiadó, 2020); Ujguria felé; Galéria (Napút-füzetek, 2020)