Ayhan Gökhan írása Haklik Norbert A Tallin-Zágráb-Bukarest tengely című kötetéről

A lassacskán amolyan körüljárhatatlan mítoszt idéző, név- és fogalomcserékben sodródó, ellentétes vélemények kereszttüzében élő Európa egy dologgal mindenekfelett elégedett lehet: soha ennyi izgalmas kötet nem jelent meg, mint manapság, számon tartva a legfurcsább jelenségeket és a szociális hálóból kipottyant, ebből következően egy rettenetében sajátos környezet önmaga felállította szabályainak megfelelni kénytelen, nem épp ritkaságszámba menő élettörténetet, vagy épp a humort a képtelenségig fokozó, jóléti berendezkedést háta mögött hagyó, kilátástalan helyzeteket.

Nemrég jelent meg a 2006 óta Csehországban élő Haklik Norbert A Tallin-Zágráb-Bukarest tengely című, népszerű és ritka portékákra fókuszáló kritikakötete. A könyv bátor vállalkozás, ha azt vesszük, az egymástól sok tekintetben különböző nemzetek irodalmából kiemelt egy-egy szem könyv valamit reprezentál, egy álláspontot, egy világnézetet, egy Európa-képet, amely a tisztánlátást vagy ellenkezőleg, a homályban botladozást erősíti. Nem árulunk el nagy titkot: a szerző személye a könyvek kiválasztásában nyomatékosan tetten érhető, a Haklik Európa-horizontján összezsúfolt kötetek jelzik, mit és hogyan gondol a sokat látott, nem egyszer tévutakat bejárt, hamis ideológiáknak engedményeket tevő kontinensről.

Haklik érdeklődése nem ismer korlátokat: széleskörű tájékozódása és a finnyáskodásról tudomást nem vevő kíváncsisága Katarzyna Sowula Nulla-nyolcszáz című, az abszurd vastag dagonyájában hempergő, a valóságértelmezést különleges keretek közé szorító regényétől Meelis Friedenthal egészen bámulatos Méhekcímű könyvéig terjed, s ezekről minden elmondható, kivéve, hogy a szokványos, konformista megoldásokat részesítenék előnyben, mert ennek a szövegek motívumrendszere és jó pár különc szereplője határozottan ellentmond.

A kötetben a könyveivel botrányt kavaró és sokak ellenszenvét kivívó Janne Teller jegyezte Minden című, nyolc történetet tartalmazó mű kapcsán is olvasható találó megállapítás: „Hogy hol rejtőzik az a határvonal, amelyen túl az egyenjogúság és esélyegyenlőség elve önnön antitézisébe fordul, és éppen az embertelenség táptalajává lesz – ez a kérdés műfaji- és országhatároktól függetlenül visszatérő témája a kortárs skandináv irodalomnak.”

Izgalmas kísérlet lenne valamelyik távoli galaxisból idetévedt idegen számára, ha a közép-kelet-európai országokról szerzendő hőn áhított információhoz a könyveken keresztül kívánna közel férkőzni, vajon mit gondolna, mennyit szörnyülködne rólunk és miattunk; a szövegekből kinyert tudás alighanem felemésztené minden energiáját és azonnal visszafelé venné az irányt. Közép-Kelet-Európa tagadhatatlanul bonyolult és fájdalmas helyzetek legyűrése árán jutott el a szabadságig, s az odáig vezető kacskaringós úton begyűjtött tapasztalat nem kevés krízist, pánikrohamot és mindenféle válogatott, kizárólag itt beszerezhető frusztrációt raktározott el annak rendje és módja szerint benne és az egymás után felnövő nemzedékek végletekig tágítható és torzítható emlékezetében. Közép-kelet-európainak lenni, joggal állítható, egyet jelent a szorongás mintáinak és a diktatúrák szabta veszélyes és igazságtalan játékszabályok alapos ismeretével. A saját történelme áldozati szerepébe kényszerített Közép-Kelet-Európa az évszázadok alatt önálló jegyeket öltött magára, és kialakított egy máshonnan nézve meglehetősen nehezen értelmezhető kódrendszert, s ha feltételezésünk nem csal, mindez az irodalmán is rajta hagyta a névjegyét. Ennek a szerethetően abszurd, esetlenségében vonzó közép-kelet-európai irodalomnak ered a nyomába Haklik, s mutat be több, a megfelelő marketing híján nem mindenki látóterébe került könyvet, jelezve, ezek nélkül a könyvek nélkül a magyarok számára is körülményesen érthető meg a közvetlenül a szomszédságunkban élő népek társadalmi összetétele, kultúrája és szokásrendje.

Tévedés lenne azt hinni, hogy van, aki feleslegesen lapozza fel a könyvet, ugyanis mindenféle ízlés és irányzat híve megleli a magáét, elég, ha csak Aline Ohanesiant, Ioana Pârvulescut, Dan Lungut vagy Petru Cimpoeşut említjük példaként.

A szerző nem él vissza a kritikusként őt látszatra feljogosító mindenhatósággal, nem fosztja meg az olvasót a vizsgált kötetek feltárta problémák és a kívülről érkező bajok miatt veszélyessé váló (élet)variációk esetenkénti értelmezésétől, nem „tuszakolja” az olvasót, annál azért jóval elegánsabb és tapintatosabb. Haklik az együttgondolkodás merész kalandjára hív, a közös felfedezést és jóleső rácsodálkozást ígérő feltevések misztériumának bűvkörébe von, hogy azt majd elégedetten hagyhassuk el, valahogy úgy, mint a delphoi jósdát, egyöntetűen nyugtázva, nem vetett ránk nyugtalanságra okot adó árnyékot a félreértés okán támadt bizonytalanság.

A jelentős újságírói múlttal rendelkező Haklik Norbert nem ebrudalta kijjebb a korábban űzött tevékenységéből származó praktikákat, sőt, újságírói mivolta ékes példája, hogy minden egyes apró észrevétele jól nyomon követhető, nem hagy esélyt a félreolvasásnak, s bátor kritikusi hozzáállása minket is bátor olvasókká avanzsál. A szerző tudatosan tesz azért, hogy egy pillanatig ne lankadjon a figyelem; alapossága, élvezetes stílusa és humora indokolja, miért A Tallin-Zágráb-Bukarest tengelyt tegyük a táskánkba egy nagy európai körutazás előkészületei során.

(Orpheusz Kiadó, 2018)