Ayhan Gökhan interjúja Sári Lászlóval

Ayhan Gökhan: Többször elmondta már, de nehezen állom meg, hogy én is fel ne tegyem a kérdést: a Kádár-rendszer diktatúrájában milyen indíttatásból választja valaki a tibeti kultúrát? Szelíd tiltakozásból vagy egy váratlanul érkező, megmagyarázhatatlan szenvedélyből?

Sári László: Nagyon jó, hogy fölteszi ezt a kérdést: ha váltunk róla pár szót, az orientalisztika és a szocialista társadalmi közérzet viszonyából egész kis korrajzot villanthatunk olvasóink elé. Ahogy célzott rá, abban az időben a fiatalok mindkét okból elég gyakran találták magukat keleti szakokon: némelyek valóban „szelíd tiltakozásból” vonultak el ide, és lettek orientalistává (olykor saját magukat is meglepve ezzel), és voltak olyanok is, akik pillanatnyi, kisebb fokú lelki zavar következtében kerültek ide. Mind a két csoportból lettek később egészen kiváló szakemberek, de lettek kevésbé kiválóak is. Jómagam – bár valószínűleg halálra untam volna magam az ifjú kommunisták gyűlésein és indulókat daloló nyári táboraiban –, nem előlük menekültem a tibeti szakra, a tibeti szövegek magányos bogarászásába. Engem egy eléggé naiv, kamaszos elképzelés vitt ide (óriási tévedésnek is nevezhetném), miszerint a hallatlanul terjedelmes és a nyugati világ előtt csaknem teljesen ismeretlen tibeti írásbeliségből majd választ kaphatok a legégetőbb ontológiai kérdéseimre: az emberi nem létezésének értelmére, hivatására és egyebekre, amelyek akkoriban igen komolyan foglalkoztattak. Ezek persze nem az emberiség sorsáért való aggodalmamból fakadtak, hanem mérhetetlen önzésemből: a magam dolgára és lehetőségeire voltam kíváncsi, a saját életemnek akartam irányt szabni. Szóval ilyen „józan” gyakorlati céljaim voltak a tibeti szakkal, praktikus megfontolások vezettek a tibeti kultúrához. Nem mondom, hogy nagyot csalódtam később, de elég gyorsan rá kellett jönnöm, hogy az ember sehol a földkerekségen nem képes konkrét válasszal szolgálni ezekre a kérdésekre, nincsenek megbízható, névre szóló „rendelvények”, és nem léteznek társadalmi életünk dilemmáit megoldó receptek sem. („Nem kaphat minden hajó jó szelet” – mondja a mindenki boldogulását firtató kérdésre egy perzsa közmondás.) Viszont kiderült, hogy – az örökké változó egyéni és társadalmi élethelyzetekben is – mindenkinek kutya kötelessége és egyben érdeke a tőle telhető legjobb, legbékésebb együttélésre törekedni – egyfelől a társakkal, másfelől az emberen túli világ(ok) szereplőivel. Ezt sikerült kiolvasnom a régi ázsiai kultúrák, köztük a tibeti tanításaiból, s iránymutatásnak bizony ez sem volt kevés egy fiatalember számára.

AG: Hosszú ideje foglalkozik keleti kultúrákkal. Magyarország mindig kelet és nyugat határán billegett, akár még a keleti kultúrák is eljuthattak volna ide, de ez határozottan nem történt meg. Ha minden másképp alakul, akkor az Ön szerint változtatott volna a magyar pesszimizmuson, máshogyan mérnénk az elégedettség szintjét?

SL: Feltétlenül. Ki is mondta az imént az erre utaló kulcsszót: elégedettség. A régi keleti kultúrák ismerték (és mindig szem előtt is tartották) az „elég” fogalmát. Sohasem a maximálisra törekedtek, hanem mindig az ideálisra, az optimálisra. Más szóval az elegendőre, amivel aztán valóban meg is elégedtek. A nyugati ember örökké a maximálisra törekedett, és mégsem volt elégedett soha. Ma is ez a helyzet, és ez bizony öngyilkosság. Régen meg kellett volna nekünk is tanulnunk, hogy mi az elég, és mi az elégen túli javak gyarapításának a kockázata. Nekünk is meg kellett volna elégednünk az elegendővel. Akkor sokkal nagyobb biztonságban élnénk, sokkal nyugodtabbak és egészségesebbek lennénk, hogy mást ne mondjak, nem fogyna el pillanatokon belül a levegőnk meg a vizünk.

AG: Idén jelent meg Dilettánsok történelme című kötete. Milyen kutatómunka előzte meg a vállalt feladatot, érte-e meglepetés a kutatásai során?

SL: Nem sokat kellett kutatnom, valójában egész életemben azokon a kérdéseken törtem a fejem, amelyek annak idején a tibeti szakra vittek, és amelyeket az imént fel is soroltam. Ezeket a kérdéseket teszi fel a Dilettánsok történelme is. Azt vizsgálja, miként válaszol ezekre a nyugati ember, és miként a régi keleti. Remélem, a válaszokból az is kiderül, mik a legjellemzőbb szemléleti különbségek Nyugat és Kelet között, miben különbözik a kétféle társadalom és kultúra, miért ég és föld a két világrész történelme.

AG: A nagyon kritikusra sikeredett könyv több olyan kérdésre keresi a választ, amiket a hétköznapi életben nem valószínű, hogy fel merünk tenni, meg merünk válaszolni. Ki akarta billenteni a komfortzónájából az olvasót, abból a tudatból, hogy a mi világunk a létező világok legjobbika?

 SL: Nem volt ilyen szándékom, de örülök, hogy ezt mondja! Ha a könyv valóban „kibillentette komfortzónájából” az olvasót, azt bizony nem bánom. Ugyanis sohasem értettem, miért olyan öntelt, miért olyan elbizakodott a nyugati ember, miért akar mindig kizárólag kivitelezehetetlen társadalmi utópiákat megvalósítani, amikor egész hosszú történelme során a legegyszerűbb együttélési szabályokat se volt képes felismerni, sohasem tudott hosszabb távra, nyugalmasan berendezkedni. Az európaiak örökös viszályban, háborúskodásban éltek egymással mindenkor, még a saját házuk táján is, és a kezdetektől fogva tragikusan elhibázott volt a viszonyuk az egész – rajtuk kívüli – emberi világgal, sőt az anyagi világgal, a természeti környezettel is. Nem árt, ha végre szembenéz magával és történelmi munkálkodásával az egyre önelégültebb, mindenható Istenét utánzó nyugati hős.
AG: A könyvben is szó van róla, de azért felvázolná röviden, mi a lényeges különbség a nyugati és a keleti gondolkodás, életértelmezés, világkép között?

SL: A leglényegesebb szemléleti különbség talán az, hogy a régi ázsiai gondolkodást egyértelműen a viszonyközpontúság jellemzi, míg a nyugatit az egyénközpontúság. Óriási különbség ám, hogy az ember milyen mértékben figyel a viszonyaira (kapcsolataira az egész világgal), és milyen mértékben önmagára. A nyugati hős az antikvitásban még társadalmi lényként határozta meg magát (Arisztotelész), a reneszánsztól, de még inkább a kora újkor kezdetétől fogva azonban egyre inkább az egyes ember törekvéseinek, céljainak az érvényesítése került előtérbe. Ez a változás nyilvánvalóan az egymásra figyelés kárára történhetett, vagyis egyre inkább elhanyagoltuk az együttélés, az igazodás szempontjait. A viszonyközpontú filozófia azóta sem jött létre a nyugati gondolkodásban, még a természettudományos szemléletünkből is fájdalmasan hiányzik. Ennek kulcsszavai a régi ázsiai kultúrában a kölcsönösség, a viszonosság, az együttműködés. Ezek nagymértékű hiánya a nyugati társadalmiságból messzire vezet, számos következménnyel jár. Ebből származik a magánéleti és a társadalmi együttélés gyakorlatlansága, az együttműködés, az illeszkedés módozatainak kifejletlensége, végsősoron a körültekintés műveletének nélkülözése a legtöbb egyéni és társadalmi élethelyzetben. „Mi az az egyetlen szó, amit egész életében használhat az ember?” – kérdezték a tanítványok Konfuciuszt az ókori Kínában. A filozófus ezzel a kérdéssel felelt nekik: „Hát nem ilyen szó a kölcsönösség?” Vagyis az alapelv, a létező világ minden egyes szereplője számára legfontosabb szempont a kölcsönösség. A régi kínaiak egész életükben ehhez tartották magukat, és ebből következett például a messziről jött Marco Polónak az a későbbi (magánéletből vett) megfigyelése is, amit nem egyszer hangoztatott: „Húsz éve élek már ebben az országban, és még nem láttam rossz házasságot. Olyan nagy a kölcsönös jóindulat.” Ha pedig a történelem felől nézzük ugyanezt, akkor azt látjuk, hogy a „viszonyközpontúság jegyében” a Kelet egészen másféle államelméleti elgondolásokat valósított meg, mint a Nyugat. Ennyire messze vezetnek ezek az egyszerűnek látszó szemléleti különbségek. A kínai államelméletek például mindenekelőtt a társadalmi igazságosság megteremtését tartották szem előtt, ebből pedig az következett, hogy már az ókori kínai társadalmakban létrejöhetett az a közösségelvű berendezkedés, amely igen hosszú ideig a társadalmi stabilitás garanciájául szolgált náluk, másképpen: megadta a társadalmi béke alapját. Az ókortól egészen a 20. század elejéig (a Nyugati eszmék elterjedéséig és „használatba vételéig” Kínában) meglehetősen békés, az európaiaknál feltétlenül nyugodtabb történelmi korszakok jellemezték a kínai történelmet. A régi Ázsiát nem dúlták forradalmak, ritkán voltak vérrontásig éleződő társadalmi konfliktusok, nem volt úgynevezett osztályharc, tulajdonképpen „osztályok” sem voltak. A kínaiak aggodalmas pontossággal kidolgozott és megvalósított együttélési modellje volt az alapja példátlan mívességű kultúrájuknak és e kultúra két és félezer éves folyamatosságának, valamint ugyanez a szemlélet teremtette meg a kínai társadalmi érintkezés – a nyugati világban ismeretlen – kifinomult formáit is. Első pillantásra Nyugat és Kelet összevetéséből ezek a különbözőségek tűnnek elénk, de hosszan folytathatnánk még a sort, főleg, ha nem csupán a régi Kínából vett példákat vennénk számba.

AG: Klímaváltozás, elszemélytelenedés, értékválság, kontrolálhatatlan fogyasztás, csak néhány dolog, amiket egyesek a nyugati társadalmak számlájára írnak. Ennyire téves úton járunk, vagy lát még esélyt a visszafordulásra?

SL: A nyugati világ – minden területen maximálisra törő – több évszázados életvezetési gyakorlatának következményei pontosan ezek az Ön által itt felsorolt jelenségek. Ezek jellemzik életünket ma már nemcsak nyugaton, hanem az egész földgolyón. Ez a diagnózis. Ráadásul a tünetek gyors romlása, az állapotok súlyosbodása megállíthatatlan, és nincs út visszafelé az időben. Az ember nem mindenható (hiába képzeli magát annak), nem találhat minden társadalmi és szervi betegségére gyógyírt. Amíg csak a lúdtalpunk fájt, megtaláltuk rá a megoldást, az elburjánzó beteg sejtek megfékezésére azonban csak félmegoldásaink vannak. A beteg még húzza egy kis ideig, de aztán legyőzi a túlerő. Hogy ez ritkábban történjen meg velünk, óvni kellene a létfeltételeinket. Visszafordulni a fizikailag még elviselhető múltba, vagy józanul, mértékkel és észszerűen élni a jelenben sajnos nem lehet, ennek a világnak minden résztvevőjét magával sodorja az elviselhetetlen mértékű élettempó. A puszta megmaradásért is óriási erőfeszítéseket kell tennünk, napról napra meg kell küzdenünk érte. Hogy ez ne legyen rajtunk elviselhetetlen teher, legfeljebb fékezhetnénk a „haladást”, lassíthatnánk a sietséget az amúgy sem túlságosan ígéretes végkifejlet felé. Ez lehetne az egyetlen választásunk, ez még reményteljesen meghosszabbíthatná jelenlétünket a Földön. Csakhogy egy ilyen „lassító program” éppen szembemegy a maximálisra törekvéssel, a rajtunk már végzetesen eluralkodó mértéktelenséggel. A megmaradás érdekében azonban mégiscsak vállalni kellene az önkorlátozást.

AG: Egy ennyire alapos, nem kevés erőbefektetést igénylő munka után gondolkodik már a következő könyvén, és ha igen, mit árulna el róla?

SL: Vannak, akik arra biztatnak, hogy ne hanyagoljam el végleg Lin-csi apátot, régi, öreg barátunkat. Írjam meg az apát halálát. De hát elég már a súlyos, fájdalmas gondolatokból, az elmúlástól való örökös félelemből. Vagy lehet a halálról könnyű kézzel is írni? Lehet, hogy ha valaki, akkor éppen Lin-csi, a csan buddhista filozófus meghalhat „könnyedén”? Vagy egy ilyen fortélyos öregember nem is hal meg igazán? Még nem tudom…