Kovács katáng Ferenc: Tudtommal a mi időnkben már kötelező volt a legközelebbi általánosba beíratni az elsősöket. Gondolom, így kerültél a Lórántffyba. Olvastam, hogy nem édesanyád, a volt zeneakadémista irányított téged a zenei osztályba, hanem elég érdekes módon kerültél oda…

Gryllus Dániel: A hír igaz, bár hogy ez kötelező volt-e, azt nem tudom. Lakásunktól kb. 3 percre van az egykori és ma már ismét Baár-Madas Református Gimnázium. Ide írattak be szüleim a Lóránffy úti általános iskolába, ahol énektanárnőnk, Bors Irma néni mondta, Gryllus, gyere át a zeneibe, azaz a Lórántffy Zsuzsanna úti Ének-zenei Általános Iskolába. Erről az iskoláról szüleim nem tudtak. Kodály Zoltán alapította, s ez volt az első zenei Budapesten. Másodikba már oda jártam, és később a Móricz Gimnázium is ugyanebben az épületben volt, azaz 12 évig ugyanazon az úton jártam az iskolába.

KkF: Mit gondolsz, egészen másképpen alakult volna a sorsod, ha mondjuk általános tagozatra kerülsz, vagy egy sportosztályba?

GD: Valószínű, hisz a jóval később megalakult Kaláka együttes tagjai mind ide jártak, innen a közös zenei anyanyelvünk. Valahogy nehéz elképzelni így 74 évesen, hogy az egész máshogy is alakulhatott volna. De ez nem csak az iskolára vonatkozik. Ha máshová vagy máskor születek, más nyelven tanulok meg beszélni… folytathatnánk a sort, akkor nyilván másképp alakult volna, de hát így alakult.

KkF: Vissza tudsz-e emlékezni, hogy a gimnáziumban milyen tantárgyak érdekeltek, és melyek voltak inkább púp a hátadra? Példálóztál a gyermekeidnek az évvégi bizonyítványaiddal?

GD: Azt hiszem, ez kicsit tanárfüggő volt. Remek matematikatanárom volt, az jól ment, szerettem is. Olyanra nem emlékszem, hogy valami tantárgyat azért nem szerettem volna, ami. Bár arra emlékszem, nyelvórán nem szerettem, mikor a tanár kérdezte: értitek? Mindig mondtam, ezt vagy megjegyzem, vagy megtanulom, de úgy érteni, mint a matekot vagy fizikát, nem lehet. Persze nem biztos, hogy igazam volt, de most ez jutott eszembe. Bizonyítványaimmal nem büszkélkedtem, mindig voltak ötösök és kettesek. Mondom, tanárfüggő volt.

KkF: Édesapád példájára választottad a Budapesti Műszaki Egyetemet? A közeljövőben vehetjük át mindketten az Aranydiplománkat a BME-n. Ismeretségünk is az egyetemi évekre vezethető vissza. Te született budai lakos voltál, én a Várban koleszos. Egészen biztos, hogy más-más élményekkel vettük az akadályokat. Sok-sok veled készített interjút olvastam végig, meghallgattam a neten elérhető beszélgetéseidet, de „hallgatói” éveidről, élményeidről nem sokat tudtam meg. Beszélnél nekünk ezekről?

GD: Apai ágon felmenőim jórészt mérnökök voltak. Anyám, aki valóban járt néhány évet a Zeneakadémia zongora tanszakára, egy komoly váltás után vegyész lett (később Eötvös-díjas feltaláló). Az érettségin is a matek és fizika jegyeim voltak jók, szóval a pontszámok és nyilván elődeim munkássága is azt sugallta, menjek műszaki pályára. Évfolyamtárasaim már tavaly átvették az aranydiplomát, én halasztottam egy évet (de csak a diplomával és az államvizsgával), így ’75-ben végeztem. Elsőben még ötöseim is voltak, aztán 1969-ben, másodéves koromban alakult meg a Kaláka, és ettől kezdve bizony egyre kevesebb idő jutott a tanulmányokra. Tankörtársaim nélkül nem is tudtam volna beadni a rajzokat, letenni a vizsgákat.

KkF: Ott lehettem a Kaláka első sikeres éveinél. Másokat is kalauzolj el, kérlek, a kezdetekhez! Mesélj a megalakulásotokról, az első megzenésített versekről, fellépésekről!

GD: Egyetemistaként többször voltam a Bem rakparton a Tolcsvay klubban, ahol néha kezdő együttesek is bemutatkoztak. Ez tetszett. Mikó Pistával, aki már gimnazista korában verseket énekelt, zenélgettünk is közösen, és látva néhány kezdő zenekart, kedvet kaptam, no, ilyet én is szívesen csinálnék. Pistával megbeszéltük. Hamar négyen lettünk, Veress Panka énekelt, Vilmos öcsém csellón hozta a basszust. Bemutatkoztunk a Bem rakparton. Talán Csokonai-, Arany-, Radnóti-, Tompa Mihály-verset és egy népdalt énekeltünk. Mindjárt első fellépésünkről megjelent a Népszabadságban egy kb. 6-7 centis cikk. Tetszett az előadásunk, és azt írta, ott sebtében elneveztük magunkat Kaláka együttesnek. Pedig azt már a próbán megbeszéltük, Pista ötlete volt, és nem is emlékszem más névajánlatra. Aztán jöttek a meghívások. Mint tudjuk, akkor még nem volt se net, se mobil, se honlap, nem is tudom, hogyan találtak meg.

KkF: Viccesen mondhatnám azt is, hogy végigkövettél az életem főbb állomásain. Többször felléptetek a vári koleszunkban, aztán az egyetem után szülővárosomban, Nyíregyházán is (ahol természetesen meg akartam váltani a világot). Majd játszottál a Kalákával a Dunaújvárosi Főiskolán a kultúrmindenes szervező időszakomban. S amikor Norvégiába disszidáltunk, oda is utánunk jöttetek, óriásit beszélgettünk a „magyar sziget” nappalinkban, majd lefektettétek és elaltattátok pici fiunkat. Jó néhány évvel később az oslói magyar nagykövetség vendégasztalánál mesterszakácsuk finomságait fogyasztottuk, utána az északiak lélektanáról beszélgettünk. Nagy ugrással most itt vagyunk a Benczúr Ház dísztermében, s egy különleges Weöres-estre készülődsz. Hogyan, kivel jött létre ez a műsor, s mik a különlegességei?

GD: Igen, voltak közös pontok az életünkben, emlékszem én is, jó, hogy így összefoglaltad. Mikor Weöres Sándor születésének századik évfordulóját ünnepeltük (tizenegy éve), emlékére rendeztek egy istentiszteletet Csöngén az evangélikus templomban. Weöres szülei Csöngén éltek, gyerekkorát ott töltötte. Fabiny Tamás evangélikus lelkészt (jelenleg az Északi egyházkerület püspöke, elnök-püspök) kérték fel, hogy szolgáljon az istentiszteleten. Ő pedig felvetette, hogy jó lenne, ha a prédikáció közben megszólalna néhány citerával kísért Weöres-vers, ami kiegészíti, ellenpontozza az elhangzottakat. Örömmel vállalkoztam rá, még új dal is született erre az alkalomra. Mondhatom, remekül sikerült az „előadás”. Műsorként tovább is él. Vittük gimnáziumokba, előadótermekbe, templomokba. Idén a kultúra napján, később a szegedi egyetemen, és (ahol találkoztunk) az Írószövetség rendezésében is előadtuk.

KkF: Azt olvastam a Jávorszky Béla Szilárdnak adott interjúdban, hogy „A legszebb feladatok egyike és egyben a legnagyobb élmény számunkra is, ha határainkon túli magyar közönség előtt játszhatunk.” Kihívást, küldetést vagy szolgálatot értettél ezen?

 GD: Sokszor említik munkásságunkkal kapcsolatban, kitűntetéseink alkalmából is a népművelés kifejezést. Amikor elkezdtük, ez eszünkbe se jutott. Később, mikor tapasztaltuk, hogy sokan általunk ismernek és szeretnek meg verseket, költőket, megéreztük, ez felelősséggel is jár. Ez az érzés csak fokozódott, mikor eljutottunk a nem Magyarországon élő magyarokhoz is. Először délvidékre, az akkori Jugóba, aztán Csehszlovákiába, 1981-ben Erdélybe. És közben Ausztriába, Németországba… ahol szintén élnek magyarok. Éreztük, hogy munkánk szinte felértékelődik, és azt komolyan kell venni. Ha nem is küldetéstudat, de ehhez hasonló érzések lettek úrrá rajtunk. Kihívás, szolgálat, ezek is találó kifejezések. Főleg mikor már rendszeresen muzsikáltunk távolabbi magyar diaszpóraközösségekben is más kontinenseken.

KkF: Vezetsz naplót, amiben visszalapozva pontos választ tudsz adni a kíváncsiskodó riporterek kérdéseire? Az együttes tagjai közül ki gyűjti a relikviákat, a dokumentumokat? Terveztek-e egy olyan bemutatótermet, ahol pl. az első Kaláka Fesztivál feliratos cuccaitok, plakátjaitok vagy pl. citerapengetők, kiselejtezett hangszerek meg ilyesmik lesznek tárlókban, üveg mögött?

GD: Naplóm nincs, régebben a naptáromban vezettem, hányadik előadásnál tartunk. Egyszer elvesztettem a naptáramat – azóta nem számolom. Rengeteg plakát, újságcikk van, eleinte nagymamám gyűjtötte, ma már itt van az iroda polcain. Volt már egyszer kiállítás, most nincs ilyen a közeli tervekben. Nem használt hangszer rengeteg van, némelyik működőképes, de vannak töröttek is.

KkF: Egész estés dokumentumfilm készült az idén 55 éve alakult együttesetekről. A Kaláka: A Kárpátoktól a Karib-tengerig című alkotás premierje június 14-én volt a veszprémi Magyar Mozgókép Fesztiválon. Programoldalukon a 96 perces alkotáshoz az alábbi beharangozó olvasható: „Egy zenekar négy tagja útnak indul egy olyan városba, amelyről már évtizedek óta énekelnek, de még sosem jártak ott. A kolumbiai Cartagena-ban életükben először éneklik el Kányádi Sándor Románc című, magához a városhoz írt szerelmes versét. Az 55 éve muzsikáló Kaláka együttes megzenésített verseit már a harmadik generáció fújja kívülről. A »Kaláka« mindenütt ugyanazt jelenti a magyaroknak, bárhol is éljenek a világban: nyelvi és kulturális közösséget, összetartozást a verseken és a dalokon keresztül – a Kárpátoktól a Karib-tengerig.” Mi hozzáfűznivalód van a beharangozóhoz és a filmhez?

GD: Mindenkinek ajánlom, nézze meg. Tanulságos és szórakoztató. Veszprémben is nagyon szerették, szép kritikákat kaptunk. Nem koncertfilm, nem portréfilm. Dokumentumfilm utazásokkal, beszélgetésekkel és sok muzsikával. Rendezője Pigniczky Réka, aki emigráns szülők gyermekeként Amerikában született, ott ismerte meg a Kaláka dalait. Így a nézőpontja is más, mint az itt született kollegáinak, akik egyébként szintén örömmel nézték a filmet.

KkF: A film második bemutatójára június 27–30. között kerül sor a 44. Kaláka Fesztiválon Egerben. Mindig is kíváncsi voltam, hogy egy ilyen fesztivál hogyan jut el az ötlettől a valóságig, ki szervezi, és ki állja a költségeket?

GD: Ez egy külön beszélgetést is megtöltene, megpróbálom röviden összefoglalni. 1979 őszén, vagy talán 1980 tavaszán az akkor még létező Miskolci Művelődési Központ munkatársa, akivel nagyon jóban voltunk, sokszor meghívott muzsikálni, megkérdezte, volna-e kedvünk valamilyen zenés eseményt összehozni a diósgyőri várban. Ez a helyszín egy fenséges rom volt, színházi esteket is rendeztek benne. Apám Diósgyőrben született, szóval nagyon örültem a dolognak. Gondolkoztam. Ma is emlékszem, Túrkeve és Mezőtúr között a mikrobuszt vezetve jutott eszembe, rendezzünk folkfesztivált. Akkor még nemhogy itthon, de az egész régióban (kivéve Ausztria) nem volt ilyen. Mi viszont játszottunk már pl. Németországban, Franciaországban folkfesztiválon. Örömmel fogadták az ötletet. 1980 nyarán még csak kétnapos volt, ma már, a 44. Fesztiválon 4 zsúfolt nap van, érdemes végigböngészni. Több mint tíz éve, mióta a diósgyőri várat „átépítették”, Egerben tartjuk az eseményeket. A szervezés már teljesen saját kézben van, azaz az 1990-ben alapított Gryllus Kft. kezében. Többen dolgozunk rajta. Idén a Kulturális Minisztériumtól, (a Kaláka 55 keretében) az NKA-tól és Eger városától kaptunk támogatást, és természetesen a belépődíj is a finanszírozás része. Átugrottam 43 évet, de annyi minden történt ezalatt – és hogy élünk, és idén is van Kaláka Fesztivál, ezért csak hálásak lehetünk.

KkF: Mint a Kaláka motorja, vezérlő- és hajtóműve, de karbantartója is, Te vagy az egyedüli, aki megmondhatja, meddig „üzemképes a gépezet”, és pl. mikor ajánlott, mikor esedékes a nyugdíjba vonulása. (Remélem, még sokára!)

GD: Tudja a manó. Épp most gondolkoztam rajta, hogy kb. 100 nap múlva elérem a születéskor várható átlagéletkort. Vajon ha elértem, akkor mennyi lesz a várható életkorom? Ezt csak azért is mondom, mert Dorka lányom egyszer azzal tréfálkozott, hogy engem a Müpából fognak temetni. Szóval nem tudom. Valamennyien hetven felett vagyunk, nyilván romlik a memória, romlik a rugalmasság, a munkabírás. Egy nem romlik, a versek, a zenélés szeretete. Mintha az lenne a legtermészetesebb létállapot, hogy az ember színpadon áll és teszi a dolgát. Akkor nem zavarnak a mellékkörülmények. Amúgy ezt az 55 évet sem terveztük. Így alakult.

KkF: S ha lehet még a beszélgetésünk végére is egy kérdéssel megtoldott személyes megjegyzés: rám a legkülönösebb hatással az Isten kezében című 2024 elején készült portréfilmed volt. A kísérőszövegében a következők olvashatók: „…ebben a portréfilmben kivételesen nem a népszerű Kaláka együttesről mesél, hanem bibliai ihletettségű műveiről és hitéről. A filmben megszólal Fabiny Tamás evangélikus püspök is, aki ezekben a munkákban segítette őt, valamint testvére, Gryllus Vilmos, és zenésztársa, Ferenczi György.” Szavaidból áradt a nyugalom, a békesség, a hit, a szeretet. Zenei hivatásod gyakorlásában, családi életedben, hétköznapjaidban mennyire segít téged a derűd, a kiegyensúlyozottságod?

GD: Szerettem azt a műsort. Jó volt a felvétel, a beszélgetés. Eddig ebben az interjúban a hivatásom kapcsán végig a Kalákáról volt szó, és valóban ez a leglátványosabb az életemben. De több szerzői lemezem is megjelent, ezeket is játszom koncerteken. A teljesség felé nyitotta a sort 1988-ban. Nagy öröm volt, mikor a 60. születésnapomra Samu fiam ajándékként egy húsz fős csapatra, barátaimra hangszerelte át, azóta többször elhangzott így is. Aztán jöttek bibliai dalaim, melyeket Sumonyi Zoltánnal közösen írtunk: Pál apostol, Hegyi Beszéd, Tizenöt zsoltár, Halld meg szavaimat Isten!, Tíz példázat. Legutóbb a Lackfi Jánossal közös Itt járt a földön dalsorozat jelent meg egy gyönyörű könyvben. Kíváncsi lennék, a magánéletemet érintő kérdésre családtagjaim mit válaszolnának. Úgy érzem, legalábbis azt hiszem, alapvetően nyugodt ember vagyok, munkában is, otthon is. Persze engem is felbosszant néha ez-az, de, ha nincs ráhatásom, nem tudok rajta változtatni, akkor nem hergelem hosszan magmat. Lehet, hogy ez a gyerekkori asztmám áldásos következménye is, ha idegeskedtem, befulladtam. Ha lehet, inkább legyen nyugalom, még a zajos rohanásban is próbálom megőrizni, és ez nem esik nehezemre.