Egy kis faluban történt Bosznia, Szerbia és Montenegró hármashatáránál. Már sok napórát készítettem Európa-szerte, de csak most fordult elő, hogy dolgom végezetlen tértem haza. Ha nem velem történt volna meg, úgy gondolnék vissza rá, mint egy vígjátékra: azzal kezdődött, hogy egy kínosan körülményeskedő konzultáció kellős közepébe csöppentem, és több mint egyórás tanakodás után néhány különféle foglalkozású és társadalmi helyzetű, életerős férfi annyit tett, hogy nagy nehezen sikerült beszerezniük és a művelődési ház falához támasztaniuk két eltérő magasságú létrát, szakértő tekintetüket meg kellett örökítenem az utókorszámára, ahogyan ezt töprengve méregették.

Rade mester nem mert fölmászni rájuk, meg tudom érteni. Ezt követően ugyanez a csapat az összehangoltság legkisebb jele nélkül elkezdett keresni egy emelőkosaras autót, méghozzá három különböző faluban: Goraždéban, Kopačiban és Fočában; erre megint ráment két óra. Majd áttértek az állványkeresésre, de a faluban egyet sem találtak, mert mindre rátette a kezét Neđo, az erdőgazdaság igazgatója, aki a vállalata tulajdonában levő Orijent hotel homlokzatát tatarozta éppen. Neđótól egyébként sem kérhették kölcsön, mert a faluban uralkodó politikai hatalommal szemben álló párthoz tartozott. Már jócskán benne jártunk a délutánban, amikor Rade mester telefonja váratlanul megcsörrent, már megörültem, azt hittem, valami szerencsés véletlen folytán megoldódik a probléma, és mégis sikerül megszerezni az állványt, mellettem ült, hallottam, mit mond a telefonáló, valahogy így hangzott: „Rade, hallom, sikerült állványhoz jutnotok, nehogy visszaadd, nekem is szükségem van rá, hogy megjavítsam a házamon a csatornát.”

Amíg én pattanásig feszülő idegekkel vártam az állvány utáni hajtóvadászat végkifejletét, két alkalommal is arra járt egyik rokonom, Vuko, aki egykor szintén a falu eljöljárói közé tartozott, és kapatosan tántorogva próbált rábeszélni: „Ne foglalkozz már ezzel, hagyd őket, van fontosabb dolgunk is, térjünk be valahova egy kávéra.”

Mikor harmadszor is arra vitt az útja, így szólt az új faluelnökhöz: „Az én időmben az ilyen megoldhatatlan dolgokat egy bőséges ebéd mellett könnyebben rendeztük. Neđót is meg kellene hívnotok!” Az új elöljáró is hallotta, értett a szóból, bólogatott, és az eddig erősen tanakodó férfiak, mind a kilencen, velük együtt én is, csakhamar a Romansa nevű vendéglőben találtuk magunkat egy ebéd kellős közepén, ami nem más volt, mint egy nyárson forgó bárány. Megadták a módját, jóízűen falatoztunk. A teraszos étteremből bágyadtan néztük a naplementét. Az állványnak azonban híre-hamva sem volt, de addigra sikerült megegyezniük abban, hogy a jövő héten megszerzik valahogy, és majd egyedül megépítik a napórát.

Mit tehettem volna, föladtam. Ezt követően elmentem Rade mesterhez, és részletesen elmagyaráztam és lerajzoltam neki, hogyan rakja fel a napórát a falra a távollétemben, ott volt minden apró része, külön zacskóban, sorszámozva, a díszes fémkör, a tiplik, a csavarok, a ragasztó. Majd buszra ültem, és háromszázötven kilométer szerpentinekkel teli utam végén, amikor végre hazaértem, úgy éreztem, az idegösszeomlás határán a sürgősségit kell felkeresnem. Másnap egész nap rosszul voltam, megülte a gyomromat birka.

Kíváncsi voltam, ahogy ígérték, felcsavarozzák-e a jövő héten a napórámat. A harmadik napon rápillantottam a helyi napilap online oldalára, a szívritmuszavarom nyomban megszűnt és gyönyörködtem a napórámban. Név szerint megköszönték nekem, a faluból elszármazott egyetemi tanárnak a szíves ajándékot. El sem hittem, hogy mindez csak egy kiadós ebéden múlott.

Kontra Ferenc