Gáspár Ferenc írása Bene Zoltán Isten, ítélet című regényéről

„Keserűen elvigyorodott. Csupán két alkalommal volt talpraesett élete során: Visegrádon és Aversában… Máskor soha, egyetlenegyszer sem tudta megváltoztatni az események menetét… lehet, hogy ez a két eset is előre meg volt írva?” – Vajon az Isten küldött engem erre az útra, vagy valaki más? – morfondírozik Lőrinc, Bene Zoltán legújabb regényében, az Isten, ítéletben, ahol a szerző két évvel ezelőtt megjelent könyvéhez, az Áramszünethez hasonlóan fegyveresen fosztogató rablóbandák tartják rettegésben a vidéket – csak nem egy képzeletbeli, jövőbeli világban, hanem a XIV. századi Itáliában.

Bene Zoltán filozofikus regényíró. Nem elégszik meg azzal, hogy szépíróként pusztán izgalmas történeteket formáljon. Úgy véli, a közösségek szétesése, a fogyasztói társadalomnak az egész földkerekségen való eluralkodása miatt, ha valami szokatlan baj, betegség, háború vagy éppen globális áramszünet üti fel a fejét, akkor a véglegesen magára maradt modern emberen már a kutya sem segíthet. Közösség helyett – ha rossz szándékú a hős –, banditák között találja magát, ha ellenben megmaradt benne a jónak valamilyen kicsinyke csírája, akkor védelem híján kiszolgáltatottá válik.

Ez történik a történelmi regényként is olvasható vaskos műben is, ahol a Szeged melletti kis faluból, Szórádról származó Lőrinc 1330-ban akaratán kívül a királyi család megmentője lesz, s így látszólag töretlen karrier részeként jut el Nápolyba, hogy ott, András királyfi titkos védőangyalának szerepével legyen megbízva.

Családi kapcsolatok és öröklés révén ugyanis a mi Károly Róbert királyunk szándéka szerint Andrásnak kellett volna uralkodni az akkor regnáló nápolyi király, Róbert után a Castel Nuovóban, míg idősebb fiának, Lajosnak Magyarországon. A történetnek kiterjedt irodalma van Gulácsy Iréntől kezdve Passuth László Nápolyi Johannáján át egészen Dümmerth Dezső félig történelmi, félig-meddig eszmetörténeti művével, Az Anjou-ház nyomában cíművel bezárólag.

A lényeg, hogy a kiterjedt nápolyi rokonság nem akarta Endrét (Andrást) a trónon látni, és feltehetőleg Johanna tudtával és segítségével 1345. szeptember 18-án brutális módon meggyilkolták. Ezért indította el a mi Nagy Lajos királyunk az úgynevezett Nápolyi hadjáratokat, hogy bosszút álljon öccse gyilkosain.

Bene Zoltán gyakorlott és tehetséges regényíró, pontosan tudja, hogy egy történelmi regény főszereplője legjobb, ha egy kitalált figura, de olyan, aki akár létezhetett is volna. Szórád Lőrinc satnya termete ellenére akár egy mai James Bond is lehetne, hiszen több nyelven beszél, Páduában tanult, művelt ember, s nem mellékesen jól bánik az íjjal, és a korabeli keleti birkózófogások kun változatát szintén jól elsajátította. Ebben a minőségében tud segíteni Zách Felicián merényletekor, és ezért kap fontos és titkos királyi megbízatást Nápolyban. De Lőrinc nem a mai szuperfilmek félelmetes ügynöke. Sokkal inkább gyötrődő, istenkereső ember. Látszólag ugyan teológiát végzett hívő lélek, valójában viszont a regény végéig nem tudja, ki irányít itt tulajdonképpen. Az a sokszálú és a hol egymás ellen, hol egymásnak közreműködő kémszervezet, vagy a vak véletlen? A sors találja meg őt – vagy fordítva, ő maga irányítja a sorsát? Lőrinc, néha úgy tűnik, szabad akaratából dönt. Például mikor elolvassa az őt örökre megbabonázó Estának szóló levelet. A nő Nápolyban látszatra előkelő kurtizánként él, de valójában kém. Lőrinc úgy ítéli meg, fontos az Estának szóló levél, s ezért noha már majdnem sikerült elhagynia az egyre veszélyesebbé váló itáliai vidéket, mégis visszafordul. Olyan, mintha maga Lőrinc írná a saját történetét, ő dönt, nem pedig fordítva. Nem a sorsa irányítja őt… Vagy mégis?

Modern kori probléma ez, nem véletlenül gyötri a kérdés a reneszánsz kezdetén élő hősünket. Ráadásul a nagyjából tizennyolc év történései során legjobb segítőit és tanítómestereit, az őt önzetlenül szolgáló Edömért és Kadosát szörnyű – már-már rémtörténetre hajazó – körülmények között elveszíti, s az igazi szerelem egy korabeli Mata Hari alakjában kísérti meg, s így az soha nem teljesülhet be igazán. A történet ma is játszódhatna, szinte bárhol a világon…

A sok átélt rémség, pestisjárvány, kínzások, börtönélet, emberek elevenen megnyúzása és a többi szörnyűség miatt Lőrinc időnként ébren fantáziál, rémálmokat lát – ezek a regény legjobb, legfantáziadúsabb, legköltőibb elemei.

Hogy vitatkozni lehet a filozófiai mondanivalóval? Azzal, hogy Bene szerint a közösségek szétesése, melynek végpontját az Áramszünetben írta le, már a reneszánsszal megkezdődött? Hogy ilyen volt már a történelemben? (Hiszen Spengler már megírta A Nyugat alkonyában…) Hogy nincs igazán megoldás, legfeljebb a Tamási Áron-os közhely, miszerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne?

Ha csak a szórakoztatás volna az irodalom egyetlen célja, akkor az már nem lenne művészet. Csak por és füst. Por, amely lehet, hogy mindig ott lebeg a Tisza partján, de a miénk. Talán ez a főszereplő igazi tragédiája. De ha otthon maradt volna, Szórádon, akkor nem lett volna érdemes regényt írni róla.

(Kortárs, 2020)