Január vége felé lassan elfelejtjük a karácsonyi vásárlási lázat, az ünnep előtti rohamot, a fölösleges ajándékokat is visszacseréltük már. Lelassulunk, mintha most lenne advent, nem decemberben. Nem kapkodunk a vásárlással, legfeljebb unottan nézzük a kirakatokat: mi az, amit még megvehettünk volna, ami elmaradt?

A kapkodás különben is ördögtől való dolog, írta valahol Carl Gustav Jung, a nagy pszichológus. Kérdés persze, hogy létezik-e az a bizonyos gonosz lélek, vagy csak a mesék ördöge van? A magyar mesékben gyakran szerepel, és általában furfanggal győzik le a buta ördögöt, aki azt hiszi, földöntúli erejével mindenre képes. Még a feldolgozásokban is, mint például Arany János A Jóka ördöge című porregéjében (A. J. műfaji megjelölése).

Jóka furfangjával űzi ki kis Meseország királylányából a gonoszt, mondván, hogy nem a „kiűzés” végett érkezett, hanem csak azért, hogy figyelmeztesse a patást: „…a feleségem mindjárt idebenn lesz”. És hát Judit asszony annyira verekedős természet, hogy már a hírére „elnyargalt a sátán”, és a pokol legmélyebb fenekén belebújt „egy kályhafűtő lyukba”.

A Grimm testvérek meséiben viszont többnyire teljesen meg kell semmisíteni, el kell pusztítani a főhősöknek az őket kergető kecskeszarvú illetőt, sokszor különböző mesés átváltozások révén.

A nevetés, a humor felszabadító erejű, ráadásul a nevetés tárgyát lekicsinyli, jelentéktelené teszi. Nem véletlen, hogy a hivatalos egyház évszázadokig roppant módon félt a szatíra fegyverétől, tudtommal igazi, vérbő szatíra néhány komédián és vígjátékon kívül nem maradt fent az ókorból, javítsanak ki, ha tévedek.

Viszont ha valaminek a létét tagadni akarjuk, akkor az hirtelen megjelenik, megerősödik, legyen az jó vagy rossz dolog, a tagadás szempontjából mindegy.

Szerb Antal Tolsztoj Anna Kareninájának hősét, Levint hasonlítja össze Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című művének Ivánjával ily módon: „Karamazov Ivan tagadja Istent, aki van, Levin keresi Istent, akinek lennie kell.” Nem biztos, hogy a Szerb Antal-i gondolatot el kell fogadnunk, vagyis azt, hogy őszerinte „Dosztojevszkij bizonyos benne, hogy van Isten; Tolsztoj úgy tesz, mintha volna.” – mindez mélyebb elemzést kívánna –, ám azt biztosan kijelenthetjük, hogy a tagadás erősít.

A tagadás, a tiltás, az elnyomás erősítette a lelkeket a szocializmus idején, még a Szovjetunióban is, pedig ők hetven évet kaptak belőle, mi pedig „csak” negyvenet. Erősítette a népzenét, a néphagyományt, a magyar nyelv szeretetét az elszakított országrészekben, míg az Ausztriához került Burgenlandban, ahol a magyarok viszonylag szabadon gyakorolhatták a vallásukat és a nyelvüket, a tagadás, a tiltás hiánya az összetartozást, a magyar nyelvhez való ragaszkodást gyengítette.

A Szovjetunió el akart engem pusztítani, mondta Olofsson Placid atya kilencvenegy éves korában, jókat nevetve. Én még mindig itt vagyok, de hol van a Szovjetunió?

Ne állj ellen a gonosznak, mondta Tolsztoj, és vele együtt Gandhi, India nagy mestere és felszabadítója. Ha ellenállsz, akkor legyőz. Jobb, ha kineveted, tehették volna hozzá, hiszen a gonosz hosszú távon, úgy tűnik, túljárt a fenti nagy gondolkodók eszén. Az árubőség, a vásárlás köntösében tért vissza, s immár közhely, hogy azt sugallja: mindent szabad, ne törődj semmivel, csak vásárolj, fogyassz, ne legyenek prioritásaid, ne ragaszkodj nemzethez, hazához, ne támassz feltételeket! Ne mondd azt, hogy ezért vagy azért nem veszed meg ezt vagy azt. Hogy ragaszkodsz a nemzeti termékhez. Családhoz, ünnepekhez. Tök mindegy, ki hozza karácsonykor az ajándékot, haver, harsogják a füledbe a nagy áruházak. Nem mindegy neked, hogy a Jézuska vagy a Mikulás? A lényeg az ajándék! De ne te készítsd el fáradságos munkával, az adventben elmélyülve, mi elkészítjük helyetted! Be se kell menned az üzletbe, elég, ha interneten rendeled, házhoz szállítjuk neked azonnal!

A szovjet-orosz szocialisták nem voltak ennyire tehetségesek. Hiába mondták, hogy nem a Mikulás hozza az ajándékot, hanem a Gyed Maróz, vagyis a Télapó. Hogy nem keresztelőt tartunk, hanem névadó ünnepet. Az emberek ragaszkodtak a hagyományaikhoz.

Szerintem ma sem olyan szomorú a helyzet, hiszen a „gonosz” nem egy tőlünk független valami. Mindenkinek megvan a maga ördöge és angyala, csak tőlünk függ, melyikre hallgatunk, melyiket követjük. Indiában az emberek így köszönnek egymásnak: Namaste, vagyis a bennem élő isten (a szívcsakrában!) köszönti a benned élő istent.

Ha isten bennünk, ki ellenünk, kérdezhetjük kicsit megváltoztatva a bibliai mondást. De régen mifélénk is így köszöntek: Adjon Isten jó napot! Erre volt a válasz, hogy: Fogadj Isten, és búcsúzásnál az Isten áldjon!

Ebből lett a szocializmusban csak jó napot, s az új világban: szép napot, ami anglicizmus, a „have a nice day” megfelelője.

Nem szabad Isten áldását kívánni, mondják, hátha istentelen a szembejövő.

Indiában mégis megmaradtak a namasténál. Mi is felújíthatnák, gyakorolhatnánk az Isten veled, Isten hozott stb. formulákat, hátha a mi szívcsakránk is megerősödne. Nem gondolnánk azt, hogy „szar ország”, „szar világ”, mert ezek ördögtől való dolgok. Akárcsak a kapkodás, a boltok termékei, szimbolikusan: az ideológiák, az irányultságok között. Higgyük el valahára, hogy szép az élet, még akkor is, ha jó hideg van és sötét így január vége felé, de azért csak hosszabbodnak a napok. Nevessük ki a gonoszt!

És: „Éremverő dúc a halál, mely az életpénz értékét megszabja, az teszi lehetővé. hogy életünk árán megvegyük mindazt, ami igazi értékkel bír.” (Rabindranath Tagore)

Namaste, barátaim!

Gáspár Ferenc