Ha Dédi csoszogására nem is, de a huzatra, a paplan alá bekúszó hideg levegőre felébredtem. Dédi mindig korán kelt, de most még alig világosodott. Egy ölnyi fával lépett be az ajtón. Kérdeznem sem kellett, mocorgásomra rövid magyarázatba kezdett.

– Nagyszombat, sütés, főzés. Segíts hamar tüzet rakni, s ha már jól ég, nem bánom, visszafekhetsz.

Dédi halk, barátságos szava többnyire célba talált. S valóban, ágyba bújhattam még. Az előző napon beáztatott sonka nagy fazék hideg vízbe került, s fedő alatt lassú tűzön főtt délig. Apám kötözte nagypénteken. Ez az ő feladata volt, mintha a szabóság mesterfogásainak ez is szerves része lenne. Nem árultam el, féltem, szentségtörés lenne, de én már álmomból felkelve is elismételtem volna minden apró szorító, hurkoló, csomózó mozdulatát. A mélybarnára füstölt, kicsontozott, szétterült hátsócomb Apám keze nyomán formás hengerré idomult a cukorspárga-háló fogságában. A nagypénteki böjti napon még az illatát sem volt ildomos dicsérni, pláne nem csipkedni, megdézsmálni. Az ilyentájt rendszerint betoppanó távoli rokon, Roszinszki Erzsike néni még azt is nehezményezte, hogy e gyásznapon imádkozás helyett ilyen csip-csup dolgokra is pazaroltuk az időt.

Dédi mellett estig még nagyszombat is szigorú böjti nap volt, csurgatott tojásos köménymaglevest és friss kenyeret fogyasztottunk délben. Ebéd után Dédi kivitt magával a temetőbe.

– Elég nagy szégyen, hogy mi csak most nyitunk – mondta röstelkedve, csak úgy magának.

Leszedtük a sírról a takarónak használt faágakat, leveleket, amikkel nem sokkal mindenszentek után borítottuk a kövérkével s nem tudom még mivel beültetett duplasírt.

– Hogy ne fagyjon szét minden – így magyarázta Dédi. A hideg szél s a gyér napsütés ellenére sokan álltunk sorba a vízzel félig telt betonteknőnél. Főleg gyerekek, nálam még kisebbek is. Pancsoltunk, igyekeztünk úgy fröcskölődni, hogy ránk lehetőleg ne jusson, annál több az előre tolakodókra. Dédi szelíden korholt, hogy így sosem végzünk, s lekéssük a tót istentiszteletet.

Ott legalább szélcsend és meleg volt. Nem mintha tüzeltek volna a két nagy vaskályhában, hanem a feketébe öltözött szépszámú gyülekezet maga fűtötte be a hatalmas teret. Akkor még nem tudtam, hogy Magyarország második legnagyobb evangélikus temploma a miénk. Az 1784-es alapkőletétel után két évvel, rekordidő alatt épült fel, felszentelték és istentiszteletet tartottak benne. „Az építés, szépítés, díszítés nem állt meg. 2 év múlva elkészült a belső berendezés. 10 év múlva felépült a torony és Reitzinger János fafaragó művész megalkotta gyönyörű oltárunkat. 1797-ben 25 regiszteres orgona kísérte már a gyülekezet énekét. 1803-ban Wurczninger Mihály festette és aranyozta az oltárt. Az oszlopok 1804-ben nyerték el márványutánzatú megjelenésüket. A sekrestyék 1817-ben épültek.”^[1]„Ez a templom nem kegyúri adományokból, nem gazdag emberek nagy összegű felajánlásaiból épült, hanem földművelő »tirpákok« nehezen összegyűjtött forintjaiból. Mindenki megtette, ami tőle telt, a gazdák fogataikkal együtt ajánlkoztak a kőhordásra, a családok elküldték munkabíró tagjaikat, akik segédkeztek az építésnél.” ^[2]

Dédivel sokan szóba álltak. Rangja volt annak, aki korai özvegysége ellenére nem „megtűrt cseléd” lett valami távoli rokonnál, hanem férjezett unokája háztartását vezette, s két dédunokáját istápolta. Tótul beszélgettek, kukkot sem értettem, pedig Dédi sokat olvasott nekem a Bibliából. A számokat és a Miatyánkot rendre ki is kérdezte, dehát az édeskevés volt a felnőttek kihallgatásához. Ha szóltak hozzám, rosszalló fejcsóválással cüccögtek hallgatásomra, s a végén mindig barackot nyomtak a fejemre. Hogy ezt mennyire utáltam…

Mi voltunk a tarisznyások. Iskola után, ha csoportosan vonultunk az utcán hazafelé, innen-onnan utánunk kiáltották, hogy tarisznyás, tarisznyás. Olyasféle magyarázata volt ennek, hogy a vasárnap reggeli istentiszteletre szekerekkel érkező tanyasi tirpákok még a szertartás előtt kiültek a templomlépcsőre, és jóízűen, csak úgy tarisznyából, elköltötték a reggelijüket.

Otthon már, Dédi sötétedésig az ablakmélyedésben ült, két kezében a Bibliával hosszan imádkozott. Csend volt a házban, az utcán kevesebben közlekedtek a szokásosnál is. Amint az Esthajnalcsillag feljött az égre, Dédi gyertyát gyújtott, fejemre tette a kezét, s csak ennyit szólt: – Feltámadott! Megszegte a frissen sült fonottkalácsot, a levében hűlt sonka két végét levágta, ecetes reszelt tormát, főtt tojást tett mellé, és megvacsoráztunk.

Kovács katáng Ferenc

[1]http://www.garainyh.hu/wordtar2/wordtar2.php?d=Lelekepito+irasok%2FDemcsakne+Balczo+Ildiko+irasai
[2]https://www.garainyh.hu/wordtar2/Evangelikus%20lelkeszek%20igehirdetesei/Adami%20Laszlo%20irasai/A%20NAGYTEMPLOM%20TORTENETE%20-%20A.L..pdf