Nem akart énekes lenni, míg meg nem értette, hogy ezért született. Ötvennégy éve áll színpadon. Énekelt a pápának, Teréz anya sírjánál, a leprásoknak Kalkuttában. Fellépett 2021-ben Budapesten az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. Nemrég jelent meg életrajzi regényének (Akit az Isten meghagyott) második kötete. Dévai Nagy Kamillát Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Kezdjük ott, hogy a Műszaki Egyetem híres Vári kollégiumában bejössz a zsúfolásig telt rendezvényterembe, egy akkorra már emelkedett hangulatú évfolyambulin. Homlokodon az akkoriban egyáltalán nem ritka pánttal. Ragyogsz. Szikrázik körülötted a levegő. Mindenki izeg-mozog, halkan szól a szomszédjához vagy magának kommentálja a várható eseményeket, mégis úgy tűnik, mintha néma csönd övezné a fellépési előkészületeidet. Felpattintod a gitártok három csatját, kiemeled belőle a hangszert, nyakadba akasztod, gondosan eligazítod a válladon a pántját. Elnézést kérő mosollyal jelzed a hallgatóság felé, itt bizony, a parázs hangulatban, a párás, meleg teremben stimmelni kell a hangszert. Értjük, mérnökhallgatók vagyunk. Majd se szó, se beszéd, belevágsz az első dalba… Kedves Kamilla, vedd át a szót! Emlékszel, hogy melyik dallal kezdhettél? Mesélj arról is, milyen érzés volt közönség elé állnod a hetvenes évek elején!

Dévai Nagy Kamilla: Hogy melyik dallal kezdtem, arra bizony már nem emlékszem. Népdal lehetett, talán az „Erdő mellett estvéledtem” kezdetű. És picit javítok a dátumon: 1969-ben volt az első önálló estem a Vári Kollégiumban, novemberben. Rettentően féltem, mert akkor még igazán nem volt divat gitárkísérettel népdalokat énekelni. De a Tolcsvay- és Illés Klubokba hívtak, sőt, az E épületben lévő nagy Omega koncert szünetében is engem hívott énekelni Markos Gyuri, aki akkor ott volt szervező. Tulajdonképpen nem kellett félnem, mert mindig nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadtak. Persze akkor 19 éves voltam… De ma is sokan emlékeznek ezekre az előadásokra.

KkF: A fellépéseidet nyilván komoly, hosszas felkészülés, elmélyülés előzte meg. És zenei tanulmányok. Ez miben állt nálad?

DNK: Kislánykorom óta énekeltem, először a Magyar Rádió Gyermekkórusában, később a Szilágyi Gimnázium, majd a Szilágyi Erzsébet Női Kamarakórusban, ahol Mohayné Katanics Mária volt a varázslatos tehetségű karnagyunk. Kistétényi Melinda kórusába is hívtak, nagyszerű mesterek keze alatt tanulhattam zenélni. Bartók Béla tanítványa, Varjú Irma néni készített fel a zeneakadémiai felvételire zongorából, szolfézstanárom a drága Póczonyi Mária néni volt, őt Kodály Zoltán tanította. Énekelni meg Sík Olgától tanultam a Konzervatórium opera-tanszakán, így azt mondhatom, nagyszerű muzsikusok segítségével kerültem zenei pályára.

KkF: Ugorjunk még hátrébb néhány évet, milyen családba születtél, milyen volt a gyermekkorod?

DNK: Varázslatos, meseszerű gyermekkorom volt. Édesapám a Budapesti Műszaki egyetemen volt matematikatanár, Édesanyám háztartásbeli, így megédesítették a gyermekkoromat. Esténként a kicsit recsegő lemezekről hallgattuk Szmetana Moldva című művét, Ducas Bűvészinasát, Dvořák Újvilág szimfóniáját, szüleim mesélték közben a történetüket. Bérletünk volt az Operába, a Zeneakadémiára. Hétvégenként kirándultunk, hegyet másztunk, közben Édesanyámmal mindig énekeltünk. Maga a család is nevezetes: Édesanyám anyai ágáról Makkai Sándor író-püspök oldalági leszármazottja vagyok, másik ágról pedig Csíkszentdomokosról származó Böjthe Nagytatám révén Böjte Csaba Testvérrel is távoli unokatestvérség köt össze.

KkF: Beléptél a felnőttkorba, hogy indult az a bizonyos nagybetűs életed?

DNK: Mindjárt férjhez mentem Dévai Györgyhöz, aki hozzád hasonlóan mérnökhallgató volt. De mindketten mosolyogtatóan fiatalok voltunk. Gyurinak 250 forint volt az egyetemi ösztöndíja, így nekem kellett munkát vállalni. Vecsésen kezdtem képesítés nélküli tanárként, 900 forintot tettem a családi kasszába. Ebből ugye nem lehetett még zsíroskenyér evésével sem megélni, kénytelen voltam fellépéseket is vállalni. Sinkovits Imre és Gombos Kati Petőfi-műsora volt az első, de felléptem Hofi Géza, Angyal János, Latinovits Zoltán, Bessenyei Ferenc, Mensáros László hívására, így a tv-vetélkedők után a nagyközönség is nagyon megszeretett.

KkF: Bejártad a világot. Számtalan helyen léptél fel, s mindig vittél magaddal meglepetést, az adott ország nyelvén előadott dalt. Ha álmodból fölébresztelek, kapásból el tudsz énekelni nekem egy norvég népdalt?

DNK: Igen, be is kerültem a Guinness Világrekordok könyvébe. A történet annyi, hogy New Yorkban a sors összehozott Joan Baez (tudjátok, csodálatosan énekelt és gitározott) impresszáriójával. A társaság addig könyörgött, hogy nagy nehezen előszedtem a gitárt. Angolul, spanyolul, aztán lappul, kínaiul, ó-oxitán és kecsua nyelven is énekeltem a magyar mellett. A menedzser azt kérdezte, hány nyelven énekelek. Mondtam, hogy 29-en. – Van más is, aki ennyi nyelven énekel? – Én bizony nem tudom… Erre azt felelte, majd ő utánanéz. Nem igazán hittem, de fél év múlva az Amerikai Tájékoztatási Hivataltól kaptam egy nagy árkus papírt a következő szöveggel: „Örömmel értesítjük, utánanéztünk, és nincs Önön kívül ennyi nyelven éneklő művész. Kérjük, ekkor és ekkor fáradjon ki New Yorkba, egy hivatalos előadáson énekeljen 29 dalt. Diplomaták és feleségeik ülnek majd a nézőtéren, ők igazolják a kiejtést és a nyelvhelyességet. Így kerültem be 1995-ben a Guinnessbe. Ma már 35 nyelven énekelek, és büszkén mondhatom, azóta se körözött le senki.

KkF: A külföldi fellépések alatt jutott-e időd a helyi nevezetességek megtekintésére, az átlag polgár hétköznapjainak megismerésére?

DNK: Mindenhova úgy mentem, hogy előzőleg böngésztem az útikönyveket, hogy hol, mit lehet látni. Sokszor majd összeestem a fáradtságtól, de végignéztem a nevezetes épületeket, múzeumokat, rengeteget fényképeztem, hogy utólag is emlékezzem, merre jártam. A nevezetes első hajpántomat is egy indián rezervátumban kaptam egy öreg indiántól. Csodálatos történet ez is, szinte megkoronázott, befogadott tiszteletbeli indiánnak, amikor a fejemre illesztette 1975 tavaszán…

KkF: Fordulóponthoz érkeztünk. 1996-ban megalapítottad Közép-Európa első énekes-gitáros előadóművész-képző iskoláját, a Krónikás Zenedét. Honnan kaptad az ötletet, az erőt/energiát?

DNK: Egyértelműen a Jóisten kegyelmének tudom be. Tudod, volt az a majdnem halálos autóbalesetem, ami félbeszakította a világkörüli turnéimat. Sokszor, sok helyen elmondtam, de kihagyhatatlan, hogy most is ne említsem: a gitárom abban a széttört kocsiban tökéletesen ép maradt, és amikor a szanatóriumban egy hónap múltán előszedtük, el sem volt hangolódva. Ez a valódi csoda adott erőt az újrakezdéshez. Fél évig tanultam újra járni, beszélni. És felismertem, hogy itt a pillanat, amikor megvalósíthatom életem nagy álmát, taníthatok végre! Fejben megalkottam a Krónikás Zenede szerkezetét, tanári gárdáját, a tantárgyakat, a követelményeket. 1996. január 22-én volt a baleset, és október 16-án még botokra támaszkodva megnyitottam az iskolát. Azóta 26 év telt el, több mint 400 diák hagyta el az iskolát, sok van közöttük, aki ma már országos, sőt nemzetközi hírnévnek örvend. Minden állami támogatás nélkül dolgozunk ma is, feladatunk, hogy szolgáljuk a 15 milliós magyarság kultúráját. Rendszeresen fellépünk a Kárpát-medencében, népdalokat, megzenésített verseket, musical-részleteket énekelve.

KkF: Mit kell tudnunk az Akit az Isten meghagyott című, önéletrajzi elemeket felvonultató regényedről?

DNK: A balesetem után, amikor még nem tudtam beszélni, versek szakadtak ki belőlem. Nyolcvanhét oldal látott napvilágot Versvigasz címmel (Művészbarátok Egyesülete, 1998). A halálközeli élmény, a kiszolgáltatottság, a rettenetes szomorúság mellett ott van a hit, a reménység, hogy mégis van tovább. S hogy mennyire így van, tanú rá Akit az Isten meghagyott című életregényem, amely háromkötetesre sikeredett, kettő már meg is jelent. A harmadik kötet 2023. január 22-én jelenik meg, egyrészt a Magyar Kultúra Napja alkalmából, másrészt 27 éve akkor volt a balesetem. Kendőzetlenül leírtam mindent a gyerekkoromtól napjainkig. Sem szebbnek, sem jobbnak, sem okosabbnak nem akarom magam feltűntetni, megírtam a betegségeimet, az utazásaimat a Föld körül. A friss visszajelzések fantasztikusak, határtalanul boldog vagyok, hogy nekiültem, és létrehoztam ezt a memoárt. Sajnos a terjesztés olyan drága, hogy üzletben nem kapható, de aki engem (mondjuk az interneten) megtalál, annak oda tudom adni, vagy postázni. 

KkF: Sokan húzódoznak a magánéleti kérdésektől. De ha gyermekeink, utódaink sorsát firtatom, általában megnyílnak a szívek. Mit szeretnél elmondani a fiaidról, kapcsolatotokról, örömökről, fájdalmakról?

DNK: Két fiam nagyszerű emberré, talpig igaz felnőtté vált. Olyan a kapcsolatunk, hogy álmomban sem kívánhatnék jobbat. Nagyobbik fiam, Balázs színművész sok szép szereppel a háta mögött. Kisebbik fiam, Bálint nagyszerű gazdasági szakember, ő kezeli az egész család számláit. Mindenben számíthatok rájuk, természetesen ők is rám… Hat csodálatos unokával és nagyszerű menyekkel ajándékoztak meg. Unokáim: Dévai Dániel Ábel 19 éves, Dévai Zsófia Anna 17, Dévai Borbála Hanna 16, Dévai Andris 5, Dévai Balázs 4 éves és Dévai Lili 6 hónapos… Nagymamának lenni a világ legboldogabb állapota…

KkF: Nem tetszik ez a trendi kifejezés, de közszájon forog, haladnom kell nekem is a korral. Mik szerepelnek a bakancslistádon?

DNK: Szeretnék kicsit még utazni, bár a földgolyó nagyon sok pontján énekeltem, de azért még vannak olyan helyek, amelyeket meglátogatnék… Nagy álmaim nincsenek, hiszen sokkal több valósult meg, mint amit vártam volna. Szeretnék még az unokáim esküvőjén táncolni… És megélni, hogy végre béke legyen a világon…