Irán lehet, hogy megtámadja Izraelt, olvasom a neten. Aztán mire ezt leírom, már meg is történt. Izrael válasza egyelőre késik. De ami nem múlik… Francia hadihajók futottak ki a Földközi-tengerre. Oroszország szétbombázta Ukrajna erőműveit. Izrael Gázában… Oroszország Ukrajnában… háború van a nagyvilágban. És a kertben is. Ami fent van, lent is van, ami a nagyban, az a kicsiben. Mikrokozmosz és makrokozmosz. Az arany ága az egekben, mint mindig válság idején.

Nagy öröm a kiskert és Galvanizáljunk otthon! – Ehhez hasonló címekkel ékeskedett egy könyvsorozat még valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, és ugyan a galvanizálást nem próbáltam meg sem otthon, sem másutt, de kiskert az van, egészen kisgyermekkorom óta. Eleinte ugyan nem volt saját tulajdonunk, mert szolgálati lakásban laktunk egy városszéli kórházban, ám a hatalmas parkot senki nem akarta gondozni – gondnok, ez volt az ajtónkra kiírva –, így apám varázsolt bele sziklakertet, kaktuszt meg mindenféle virágot. Egy eldugott zugban pedig nekem jelölt ki egy kisebb kertecskét, ahol ugyan nem volt más, csupán néhány ribizlibokor, meg egy homokozó, viszont ott neveltem fel életem első háziállatait, kettő darab mindenre elszánt csirkét, amik többet zabáltak, mint három építőipari munkás a betonkeverő gép mellett. Szerencsére a kórház konyháján mindig akadt ételmaradék, azt szippantották fel feneketlen begyükbe a lassan anyányivá fejlődő tyúkok. Kapirgáltak is persze rendesen, lézengő giliszta, csiga nem kerülhette el figyelő szemüket, hogy aztán a szerencsétlen csúszó-mászók néhány gyors vágással átkerüljenek a túlvilági csigamezőkre, ahol nincsenek ilyen borzasztó csőrös izék, csak sok zsenge palánta, kifejezetten az éhező csigák számára.

Mindezek a régi emlékek minden évben tavasszal jutnak eszembe, mert már saját kertben ügyködöm. Zsolozsmázok is magamban, ilyenformán:

„Berobbant ez a tavasz, de rajtam nem fog ki. A monília elleni harcot első körben ugyan elveszítettem, de a háborút még nem.”

A hirtelen jött meleg miatt ugyanis annyi tennivaló lett, hogy a sárgabarackfa permetezése elmaradt. „Úgyis lefagy, hagyjuk a permetezést… Nem fontos. Hiszen az utóbbi négy évben mindig lefagyott, idén miért hagyná ki?”

Ilyeneket gondoltam. Hogy úgyis lefagy. És nem. Egész februárban nem fagyott, és márciusban is csak egyszer, de nem volt komoly. Mínusz két fok. Piha! A monília gomba viszont, melynél rútabb betegséget még nem látott a Föld, szóval a monília nemcsak a virágokat ette meg, hanem az ágvégekbe is beférkőzött, hogy aztán gyorsvonati sebességgel egész hosszú ágakat szárítson el, tegyen tönkre. Mai újbeszéddel ezt így mondanák: ellehetetlenítette a termést. Azért két szem megmaradt, mintegy figyelmeztetésül, hogy ilyen lennék, öcsém, mindenütt, ha rendesen lefújtál volna.

Volna, volna. A kezem is belefájdult a sok metszésbe. És nem elég a barackfa sopánkodása, újabb csapatok gyülekeznek a kertben. A fentebb említett csigák, azoknak is az az undorító barna színű fajtája, melyet spanyolnak neveznek (a nátha is spanyol, biztosan nem véletlenül!), és amelyik állítólag egy ausztriai tenyészetből lógott meg vagy jó évtizede. Ellenszere nincs, legfeljebb a sörcsapda meg a néma kacsa. Ha egyszerre alkalmazod őket, akkor viszont nem csak a csigák rúgnak be. Manapság már bérbe is lehet venni a kacsákat, tehát létezik a „bérkacsa” fogalma, és ezek úgy vetik rá magukat a kártevőkre, mintha nem is bér-, hanem vérkacsák lennének. (Lásd még vérnyúl.)

A bérkacsát különösen veszélyes részeg csigákkal etetni, mert italos állapotban esetleg nem talál haza a bérbeadóhoz.

A másik ellenség a poloska. Van ázsiai-, afrikai fajta, meg hazai. Tavaly azt mondta a szomszéd, hogy a büdöske virága elűzi őket. Nosza, vettem is három palántát, el is ültettem, de másnapra a csigák mindhármat megzabálták, haverunk a poloska, tartsunk össze! csatakiáltással.

Nem járnak túl az eszemen, gondoltam, és feleségem egyik kis kecses, fehér színű, magasra akasztható kaskájába ültettem idén büdöskét. Ott himbálózik a déli szélben a szőlőlugas drótján, egészen közel büdösít az egy szem paradicsompalántához. Alatta sörcsapda.

Az uborkákat szintén magasban tartom, a kerti asztal tetején nőnek ki a magok, mert amikor már kifejlett palánta, akkor nem bántják a csigák. Bérkacsám még nincs, és galvanizálni sem próbáltam, de ami késik, az nem múlik. Kisfilmeket nézek mostanában, harc a poloskákkal, meg mit tegyünk monília ellen, ilyeneket. A poloska elleni küzdelemről szólóban szimpatikus fiatalember fejtegeti, hogy minden reggel és este végigszalad a kertjében és agyonvágja a poloskákat. Ezt míveli évek óta, és alig van már poloskája!

Szerintem kéne egy lángszóró is. Galvanizálás helyett. Meg lehet, kint kéne aludni a kertben. Hamarosan a cseresznye is érik, jönnek majd a rigók… Egész télen etettem őket, így felháborodva csiripelnek, mikor elhajtom őket a fáról. Legszívesebben a vállamra ülve csipegetnének. Nem is rossz ötlet, jut eszembe: szöges drótot tekerni a vállamra, s úgy mászni fel a cseresznyefára! Mert eddig semmi sem használt.

Háború, hajtogatom magamban. Mit nekem határokon túli fegyverkezés. Itt van háború, a kiskertben!

Feleségem hívna, menjek koncertre, színházba, dalestre. Menj egyedül, morgok. Nekem meg kell védenem az uborkámat! A málnát, a paradicsomot, a cseresznyét!

Szögesdróttal a testemen alszom. A sörcsapdák felől erjedt szagokat sodor a szél. Körülöttem néma vérkacsák keringenek. És már jó ideje nem borotválkozom. Ősz szakállamba majd beleakadnak a poloskák, s ha megtelik, levágom, és elégetem őket! Nem győzhetnek! Nem törhetnek át! No pasarán!

A rádió még kattog: Irán megtámadta Izraelt. Az internet kattog: Izrael válaszcsapásra készül. Az oroszok… az ukránok…

Gáspár Ferenc