A kötetet a szerző október 4-én, szombaton 14.00 órától dedikálja a Könyvfesztivál keretében a Bálnában, a Kalligram Kiadó standjánál. (1093 Budapest, Fővám tér 11–12.; G26 stand) A standok térképe megtekinthető itt.

Mintha cinke

Mintha kékcinke csapódna a hárfába,
sorra pattannak el szobánkban az érintetlen húrok,
mintha hallanánk a feszülő szárny,
a könnyű csontok zenéjét,
mintha cinke gabalyodna a húrok hálójába,
hallanánk a húsba vágó damil nyomán
azt a cseppnyi madárvért.

Olea europaea

Már megint tél van és nem esett hó.
Kint hagytam az olajfát a szürke kaspóban,
összehúzódik, mint akit rugdosnak a földön,
pikkelyes levelét magára tapasztja –
olea europaea, fagytűrése mínusz tíz fok;
a teraszablakból figyelem, mikor lép át a sávon,
ahol már késő lesz betenni a szobába.
Az ölében hozta a tengerről a lányunk,
kinyújtózik, remélem, tavasszal.

A macska meg lenyúzta a mocsári ciprus kérgét.
Mint a vadlovak, nézd, foltos a holtág,
reszket a jég vize rajta, csikorog, csillog –
látom fáradt vagy, az arcodról leválik az arcod,
karcos lettél és rossz a kedved;
pedig jó volt, amikor elromlott a fűtés,
s mint a vadlovak, ledobtuk a terhet.
Mos meleg van bent, aludd ki magad végre,
addig én virrasztok itt, az ablakban.

Mondd, otče náš

Kollár dédmama, született Paszterkó,
szlovákul imádkozott a halálos ágyán,
otče náš, otče náš, otče náš, otče náš,
járt a nyelve, mint a varrógéptű –

otče náš, otče náš, otče náš, otče náš,
és a család nem értette, mit hímez,
mit görbe nyelvvel a párnahuzatba,
otče náš, otče náš, otče náš, otče náš.

Kollár dédmama, született Paszterkó,
otče náš, otče náš, otče náš, otče náš,
nyelve fölfeslett a halálos ágyon,
otče náš, otče náš, otče náš, otče náš –

Mi Atyánk, mondd, ktorý si na nebesiach,
én, az utolsó Kollár hogyan fogok,
otče náš, otče náš, otče náš, otče náš,
mondd, azon a napon hozzád szólni.

Senkiföldje

Meguntam, hogy megcibál az élet,
iderángat, odarúg a banda –
Senkiföldje lesz az új albérlet,
nem érdekel megváltók haragja.

Itt nádifarkas vonít, nem kórus
üvölti azt, hogy kit és mit lehet,
nem ugraszt meg megpattant rugójuk,
a nyugalom itt mégsem végleges.

Senkiföldje nem bunker, nem otthon,
nem zöld a füve, nem is fekete,
megtalálnak úgyis a bolondok –
homokra ejtem hát a fejemet.

Két kerítés közt süppedős a föld,
megágyazok, nem rejt el a rejtek,
a semmi szúrós pokróca fölött
hallgatok és magamat felejtem.

(Kalligram Kiadó, 2025)