A műfordítók számára 1982-ben alapított évenkénti elismerést idén Zombory Klárának adományozta a Magyar Írószövetség által létrehozott Telegdy Polgár István Alapítvány kuratóriuma. A díjat Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke adta át a hagyomány szerint Szent Jeromosnak, a Biblia fordítójának, a fordítók védőszentjének napján. Zombory Klára 1972-ben született Budapesten. Sinológus, műfordító, a Magyar−Kínai Baráti Társaság elnöke (2014–), a Magyar Műfordítók Egyesületének tagja. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem kínai szakán szerzett diplomát 1999-ben, és két évet tanult Kínában állami ösztöndíjasként a Pekingi Nyelvi Egyetemen (1994–1995) és a Pekingi Egyetemen (1997–1998). Kulturális és irodalmi rendezvényeket szervez, könyveket szerkeszt és különféle kínai könyvkiadási projektekben vesz részt. Számos kortárs regényt, kisregényt, novellát és filmszövegkönyvet fordított le eredeti kínai nyelvből, illetve angolból magyarra. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Mint Norvégiában élő, norvégból magyarra fordító mindig két szék közé esve, sem a szervezeti, sem a fordítószakmai munkában nem tudok igazán részt venni. Az eseményeket természetesen otthon és itthon is követem. A Norvég Fordítószövetség díját 1951-ben alapították (Bastianprisen), s a Fordítók Nemzetközi Szövetsége kezdeményezésére 1991 óta szeptember 30-án, Szent Jeromos napján adják át (mint Magyarországon a Hieronymus-díjat 2002-óta). 2001-ben figyeltem fel rá először – kettős magyar siker –, az Oslóban élő Kari Kemény (Kemény Kari Erzsébet 1950, Budapest) vehette át a díjat Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének átültetéséért (Glør, Solum Forlag Oslo, 2000). Márai híres sorai tolultak elém a Halotti beszédből, miközben a norvég díjat ismertető Wikipédia oldalon ellenőriztem a pontos adatokat, „A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet”. Neve itt ugyanis Sandor Marai-ként szerepel. S még egy érdekesség, ezúttal Kari Kemény fordítóról: ő saját megfogalmazása szerint, apanyelvéről fordít – tegyük hozzá, angolból, franciából és spanyolból is – az anyanyelvére, norvégra. – E hosszú bevezető után, magyar földre szállva, szeretnék gratulálni a közelmúltban átvett Hieronymus-díjhoz. Mérföldkő-e egy ilyen elismerés, mit jelent a díjazottnak? Könnyebb lesz-e ezután a fordítói óhajokat érvényesíteni a kiadóknál?

Zombory Klára: Köszönöm a gratulációt! Munka közben az embernek sosem díjak és elismerések lebegnek a szeme előtt. Teszem a dolgom, csinálom, amit nagyon szeretek, kortárs kínai regényeket, kisregényeket, novellákat, filmeket fordítok, egyiket a másik után, könyveket szerkesztek, pályázom és egyeztetek a kiadókkal, a szerzőkkel, a kínai partnerekkel, valamint igyekszem népszerűsíteni is a lefordított szerzőket és a műveiket. Természetesen nagy örömmel tölt el, ha valaki észreveszi a munkámat, de elsősorban nem magam miatt, hanem a művek, az írók miatt, akik véleményem szerint a mai napig – egy-két kivételtől eltekintve – méltánytalanul háttérbe szorulnak. És jólesnek persze az elismerő szavak, kritikák is az eredeti műről vagy a fordításról, de díjak után valójában sosem áhítoztam. Mégis, egy-egy díj, kitüntetés megerősít abban, hogy érdemes folytatni ezt a magányos, hihetetlen sok türelmet és alázatot követelő, kétségekkel teli munkát, és talán még valamelyest rá is irányíthatják a figyelmet a kortárs kínai szépirodalomra.

KkF: Az átlagembernek szinte elképzelhetetlen, hogy kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozzon. Kedves Klára, kalauzoljon el bennünket ebben a különleges történetben!

ZK: A gimnáziumi évek alatt – a Toldyba jártam –, harmadik osztályos koromban kezdtem el kínaiul tanulni, és sok-sok köteg A4-es kockás lapot írtam tele abban az időben kínai írásjegyekkel. Egyfajta kíváncsiság, kamaszkori különcség vagy inkább dac miatt fogtam bele a kínai nyelv tanulásába, szerettem volna olyasmit csinálni, ami más, mint a megszokott, ami nem köthető közvetlenül az iskolai tanulmányokhoz, és mivel a kínai írás és a kalligráfia mindig is nagyon foglalkoztatott, a választásom végül a kínai nyelvre esett. Egy nap fogtam magam, és beiratkoztam a Kőrösi Csoma Társaság nyelvórájára, ez volt akkoriban az egyetlen budapesti „nyelviskola”, ahol távol-keleti nyelveket lehetett tanulni. A tanárok zöme az ELTE-n is tanított párhuzamosan. Azt azonban senki sem tudta – beleértve magamat is –, hogy ez a múló szeszélynek tűnő ötlet végül az egész életemet meghatározza. Az sem volt nyilvánvaló akkoriban, hogy ilyen komoly szerepe lesz Kínának a 21. században, arról már nem is beszélve, hogy „hús-vér” kínai emberrel alig-alig lehetett találkozni abban az időben hazánkban. Szüleimet, talán nem is kell mondanom, nagyon meglepte az ötletem, és bár kicsit aggódtak, hogy mi lesz ebből, azért támogattak. Persze hosszú-hosszú út és évek, s vargabetűk sora vezetett el idáig, ahol most tartok. A kínai irodalom iránti érdeklődésem „magjait” pedig Csongor Barnabás – akinek a Nyugati utazás, a Vízparti történet és sok más csodálatos fordítást köszönhetünk –, Galla Endre – Lu Hszün (Lu Xun) és a modern kínai irodalom jeles kutatója és fordítója –, Miklós Pál – hihetetlenül széles látókörű sinológus, művészettörténész és műfordító –, valamint Kalmár Éva – sinológus, műfordító, szerkesztő – ültették el bennem. A kortárs szépirodalom alkotásaival valójában film formájában hamarabb találkoztam, mint papíralapon, mert Miklós Pál ajánlására számos kortárs irodalmi műből készült kiváló filmalkotást fordítottam a ’90-es években a Duna TV-nek, mint például a Szu Tung (Su Tong) kisregényéből készült Vörös lámpások, illetve asszisztáltam a feliratozásnál, mint például Mo Jen (Mo Yan) nagyívű családregényének a filmadaptációja, a Vörös cirokmező. Mivel itthon napjaink irodalma nem szerepelt az egyetemi tananyagban, a valódi eszmélés és „szerelem” a kortárs kínai irodalom iránt, valamint az első komolyabb könyv- és anyaggyűjtés a Pekingi Egyetemen eltöltött időhöz (1997–98) köthető. Jü Hua (Yu Hua) írásai iránti érdeklődésem – akire egy irodalomszakon PhD tanulmányokat folytató kínai barátom hívta fel a figyelmemet – is ott kezdődött.

KkF: Korábban utalt valahol arra, hogy hely-, kultúra- és történelemismeret nélkül elképzelhetetlen egy mű hű átültetése. Ez evidens, de elégséges-e a távolból, pl. olvasással szerzett tudás, vagy nélkülözhetetlen a hétköznapok tartós, intenzív átélése az adott nyelvterületen? Mérhető az elégséges minimum hónapokban vagy években?

ZK: Véleményem szerint a nyelvtudás önmagában, de gyakran még az adott kultúra nagyon alapos ismerete sem elegendő ahhoz, hogy az ember hűen át tudjon ültetni egy irodalmi alkotást a célnyelvre, mert ezen felül sokszor szükség van helyismeretre, élményekre és intenzív impulzusokra is az adott országgal kapcsolatban. Kína esetében ez talán hatványozottan igaz, hiszen az elmúlt évtizedekben olyan hihetetlen tempójú és mértékű változások zajlottak le, amik európai léptékkel mérve elképzelhetetlennek és felfoghatatlannak tűnnek, és éppen ezért nemcsak a távolból, de még ott helyben sem mindig könnyű naprakészen „követni” a változásokat és az eseményeket. Mind a mai napig rá tudok csodálkozni arra, hogy például egy-egy városrész, egy-egy ismerősnek vélt hely mennyit változik két látogatásom között. Ez a Kína már nem „az” a Kína, amivel az egyetemi ösztöndíjas évek alatt megismerkedtem. Mindezen felül a globalizáció, az internet, Kína nyitása a nagyvilág felé természetesen egészen új tapasztalásokat, jelenségeket, vadonatúj kifejezéseket és átvett szavak garmadáját eredményezi. Egy földrésznyi országban állandóan változik a környezet és a nyelv is, így valóban nehéz a lépést tartani. Tehát nagyon jó, ha az ember nyelvi környezetben tud fordítani, mivel úgy könnyebben tartja naprakészen és frissen az ismeretanyagát és a nyelvtudását, de azért más módokon is el lehet jutni egy-egy nyelvi megoldáshoz. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az elmúlt hat-nyolc évben viszonylag gyakran jutottam el Kínába, konferenciákon, workshopokon, találkozókon vehettem részt az ország legkülönbözőbb részein, így újra meg újra beszippanthatom az ottani levegőt, valamint újabb és újabb impulzusok is érnek. A koronavírus megjelenése és elterjedése előtti helyzetről beszélek, természetesen. És van néhány kínai barátom, ott is, itt is, akiktől kérdezhetek. Például a családjával Magyarországon élő Jü Cö-min (Yu Zemin), kitűnő műfordító, Esterházy, Krasznahorkai, Nádas, Márai és számos más jelentős magyar szerző „kínai hangja”.

KkF: Az Olvasat egyik tárcájában már írtam arról, hogy az utóbbi tíz évben rendre követtem a számítógépes fordítóprogramok fejlődését és gyakorlatba állítását. Norvégiában ott tartanak az egyes fordítóirodák, hogy a szépirodalom kivételével már minden feladatot az egyre finomodó programokkal végeztetnek (tetemes időt fordítva a szerkesztői utómunkálatokra). S némelyek a lektűrirodalom egyes darabjait is a gépekre bízzák. E műfajban az már majdnem természetes, hogy nem egy konkrét fordító, hanem egy iroda áll a mű mögött. Mi erről az ismerete, tapasztalata, véleménye?

ZK: Kínai-magyar nyelv relációjában, lévén, hogy egy izoláló és egy agglutináló nyelvről van szó, elképzelhetetlennek tartom, hogy programokkal, alkalmazásokkal fordítson le valaki egy szépirodalmi művet. Más nyelveknél sem igazán, éppen ezért nagyon érdekes számomra, amit említett a norvég lektűrirodalom fordításával kapcsolatban. Kínai szakfordítások esetében – bár magam sosem használtam – azonban nem kirívó különféle fordítástámogató programok alkalmazása, de a két nyelv nagymértékű különbözősége miatt rendkívül korlátozott és behatárolt a felhasználási lehetőségek köre. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy kínai-angol nyelvpárosítás esetében egészen használható fordításokat készítenek a fordítóprogramok is, de azért még távol vannak attól, hogy komolyan „bevethetőek” lennének a szépirodalomban.

KkF: A fordítás nagy önfegyelmet, alázatosságot igényel. Művészet vagy iparosság?

ZK: Számomra mindkettő. Egy-egy nyersfordítást elkészíteni, „ledarálni” – különösen, ha egy hosszabb lélegzetvételű műről van szó – mindenképpen inkább „iparosság”. Kitartás, idő és monotonitástűrés is szükséges ahhoz, hogy a tudáson alapuló automatizmusok működjenek. A munkafolyamat egészét tekintve azonban mégis sokkal erősebbnek érzem a második „fordulót”, azaz az anyag letisztázását, a komolyabb döntések meghozatalát, a két nyelv és gondolkodás közötti alapvető különbségek és akadályok áthidalását, ezért a kreatív rész, a „művészet” sokkal erősebb és fontosabb a számomra.

KkF: Szépirodalom közbenső nyelvből való fordítása számomra elfogadhatatlan. Az átlagember ezt aligha érzékeli, őt az olvashatóság, a sztori érdekli. Bennem viszont mindannyiszor kétely támad, ha egzotikus szerző írása kerül a kezembe: vajon mennyire „eredeti”? Gyakori ugyanis, hogy a kisebb nyelvekre fordítók referenciának az általában könnyen elérhető angol fordítást használják. Mit szól ehhez mint hivatásos fordító?

ZK: A múlt század derekán kínai nyelvű irodalmat sok esetben közvetítő nyelvekből fordítottak, hogy csak néhány példát említsek, a Vörös szoba álma és a Szép asszonyok egy gazdag házban. Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendő klasszikus kínai regények magyar fordításai szintén németből készültek. Vagy például Kosztolányi Dezső is közvetítő nyelvekből, németből és angolból fordított, és bár Kosztolányi a kor „elvárásaihoz” és a saját személyiségéhez formálta a verseket, csodálatosan megragadta azok lényegét és értelmét, s például számos híres Tang-kori verset többek között az ő tolmácsolásában ismerhettünk meg. Mégis azon a véleményen vagyok, hogy nem feltétlenül a „jó”, de a „hiteles” fordításhoz szépirodalmi művek esetében mindenképpen az eredeti nyelvből kell dolgozni. Különös tekintettel egy olyan nyelv esetében, mint a kínai, amelynél az íráskép plusz információkat rejthet, egy-egy írásjegy számos jelentést vagy konnotációt hordozhat, gyakori a hangalakkal játszadozás (mivel a véges számú és nagyon rövid szótagok miatt rengeteg az azonos vagy hasonló hangalakú – például csak hangsúlyában eltérő – szó), töméntelen beszélő név bukkan fel az írásokban, és még sorolhatnám. Amennyiben az ember angol vagy más fordításra hagyatkozik, bár elképzelhető, hogy a végeredmény még gördülékenyebb is lesz, de mivel már egy „kész” terméket kap, ami átment egy másik fordító szűrőjén, azaz a másik fordító számtalan döntésének az eredményét veszi alapul, elveszhet sok jelentésárnyalat, utalás stb. Szerencsére fantasztikus elődök nyomdokain haladok, akik eredeti kínai nyelvből dolgoztak, és végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy többen közülük a tanáraim is voltak (Csongor Barnabás, Tőkei Ferenc, Galla Endre, Miklós Pál és Kalmár Éva). Itt még érdemes megemlítenem, hogy a közös munka, a sinológus és a költő vagy író együttes fordítása, talán az egyik legideálisabb modell a szép és egyben hiteles fordításra, hogy ismét csak néhány példát emeljek ki: Az Út és Erény könyve (Weöres Sándor és Tőkei Ferenc), valamint a Csongor Barnabás és Tőkei Ferenc által szerkesztett kétkötetes Klasszikus kínai költők antológiája, amely bár Arany János és Kosztolányi fordításait is tartalmazza, de a zöme jeles magyar költők és sinológusok közös munkájának az eredménye. A kínai nyelv esetében természetesen a kiadók, sőt még a kínai megbízók számára is nagy a „kísértés”, hogy közvetítő nyelvből fordíttassanak, mert borzasztóan kevés az eredeti kínai nyelvből dolgozó, megbízható műfordító, és tapasztalatból mondhatom, mint aki angolból is fordít, hogy jóval lassúbb is a munkafolyamat a kínai esetében.

KkF: Hogy oszlik meg az ideje az olvasás, a készülő kötetek körüli intézendők és a tényleges, érdemi munka, a fordítás között?

ZK: Az időm nagy részét, végre ezt mondhatom, a fordítás maga teszi ki. Szabadúszó műfordítóként természetesen nagyon sok időt töltök azzal is, hogy újabb könyvek után kutassak, amelyek jó volna, ha megjelennének magyarul. A művek egy részének a fordításával a magyar kiadók bíznak meg, de jó néhány könyvet én ajánlok a kiadóknak, meg kell győzni őket, recenziókkal, referenciákkal, és lehetőség szerint igyekszem anyagi támogatást is szerezni a kiadásokhoz. A kínai partnerek – Kínai Írószövetség, különböző ügynökségek, kiadók stb. – és a magyar kiadók közötti közvetítés, levelezések fordítása, a különböző üzleti és egyéb kulturális különbségekből adódó nehézségek áthidalása, a félreértések tisztázása mind-mind időt igényel. A fordításon kívül a Magyar–Kínai Baráti Társaság keretein belül szintén igyekszünk viszonylag sok irodalmi programot szervezni, valamint számos más kulturális rendezvényt is – sajnos megint csak a járványhelyzet előtti időkről beszélek –, amelyekből nagyon aktívan kiveszem a részem. Az olvasás és a rákészülés folyamata az, amelyre szívem szerint sokkal több időt fordítanék, mint mikor annak idején a Farkastotemet fordítottam, és bejártam például Birtalan Ágnes óráira a Mongol Tanszéken.

KkF: A napokban jelent meg legújabb kötete. Mit érdemes erről a könyvről tudni?

ZK: A Nobel-díjas Mo Jen (Mo Yan) mellett Jü Hua (Yu Hua) a másik legismertebb kínai szerző hazánkban, az Élni előtt megjelent már tőle a Kínai tíz szóban esszékötete és az angolból fordított nagyregénye, a Testvérek a Magvetőnél, A hetedik nap című legújabb regénye a Helikonnál, és amiről talán kevesebben tudnak, néhány novellája is napvilágot látott különböző irodalmi folyóiratokban, valamint egy kisregénye, Az élet, mint a füst az Európa Könyvkiadónál egy kortárs kínai válogatáskötetben. A ’80-as években tűnt fel a kínai irodalmi porondon, és a számomra talán legizgalmasabb írónemzedékhez tartozik, amelynek tagjai a „kulturális forradalom” (1966–76) totális káosza, irodalom- és kultúraellenes politikai felfordulását követően kezdtek írni. A totális elnyomást felváltó viszonylagos szabadság légkörében a témákat, az írások stílusát, szerkezetét és a nyelvhasználatot tekintve nagyon izgalmas és színvonalas művek jöttek létre, s mivel a ’80-as évek elejétől ismét elkezdték kiadni „nyugati” szerzők műveit is, sokan, leginkább nyugati hatásra a kísérletezés jegyében alkottak. Mint például a kezdetekben Jü Hua is, aki gyerekkorának nyomasztó és abszurd élményeit, valamint a kulturális forradalom tébolyát kegyetlenséggel, brutalitással, véráztatta jelenetekkel, bolondokkal, törvényen kívüliekkel és furcsa egyedekkel telezsúfolt, sajátos látásmódú és humorú írásokban jelenítette meg. Mindez, valamint különleges nyelvi megoldásai egyedi jegyekkel ruházták fel már korai műveit is, és igen hamar felkeltette az olvasók érdeklődését. Ennek az időszaknak egy meghatározó írása az imént említett Az élet, mint a füst című kisregénye, vagy a Tizennyolc évesen útnak indultam. A legnagyobb sikert azonban az 1993-ban napvilágot látott, és néhány héttel ezelőtt végre magyarul is megjelent regénye, az Élni hozta meg a számára, amit egészen más írói eszközökkel alkotott meg. A sikerhez a regényből készült azonos című, cannes-i díjas filmadaptáció, amelyet a mára már szintén világhírű rendező, Csang Ji-mou (Zhang Yimou) vitt filmre, is hozzájárult. Számos hazai és külföldi elismerést zsebelt be a regény, és az eladási számok, szinte hihetetlen, de mára elérték a húszmillió példányt. A történet Fu-kuj (Fugui), a földesúri családba született, de aranyifjúként a család összes vagyonát elkótyavetyélő, és ezáltal paraszti sorba lecsúszott férfi életét követi végig Kína 20. századi történelmével a háttérben. A Jü Huától megszokott könnyed és humoros megfogalmazás mögött, valamint a történelmi események, kampányok, megmozdulások leginkább esztelen mivoltának a felvillantásával egy időben a kínai néplélekhez, a kínai emberek megértéséhez visz közelebb a regény.