„A költők esetében rossz néven veszik, ha valaki keveset ír, mint Pilinszky, vagy sokat, mint Weöres Sándor, én mégis úgy gondolom, annyit írok meg a világból, amennyit meg kell írnom” – vallja Vörös István Magyarország Babérkoszorúja díjjal kitüntetett költő, író, drámaíró, a Széchenyi Művészeti Akadémia rendes tagja. Az íróval a Collegium Varadinum irodalmi műhelyének márciusi eseményén beszélgettünk. – Pál Andrea Bernadett interjúja.

Pál Andrea Bernadett: Irodalmi pályádat a Sárvári Írótáborban kezdted, aminek később tanára is lettél. Milyen volt akkoriban a ma már nagy hagyományokkal bíró írótábor?

Vörös István: A Sárvári Írótábor kezdetben Vas megyei volt, később országszíntűvé vált, majd a rendszerváltást követően kiterjesztette szárnyait a teljes Kárpát-medencére. Évtizedek óta rendszeresen pályáznak a határon túli régiók tehetséges fiataljai is. Először 1983-ban kerültem a táborba, az akkori díjazottak közt szerepelt Kun Árpád, aki napjainkban leginkább regényíróként ismert, Rigó József költő és Bódi László, a későbbi Republic zenekar énekese. Lassan megtanultuk az írás művészetének módjait, ami közül talán a legfontosabb, hogy minél többet kell beszélgetni a születendő írásokról.

PAB: Évtizedekig voltál a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, ahol 2004-től Lackfi Jánossal egy addig példa nélküli kreatív írás kurzust hoztatok létre.

VI: Én a Cseh Tanszéken tanítottam, Lackfi János pedig a Francia Tanszék oktatója volt. Egy nap összefutottunk az egyetemi antikváriumban, beszélgetésünk során felvetette, hogy csináljunk egy kreatív írás kurzust. Hamar, mindössze fél év alatt dolgoztuk ki a tantervet, majd nem sokkal később elindult a program. A hallgatók két tanéven keresztül heti több alkalommal vehettek részt a szemináriumon. Számos, napjainkban elismert író, költő bontogatta szárnyait Sárváron és a Pázmányon. Például tanára voltam Simon Mártonnak, Varró Dánielnek vagy épp Grecsó Krisztiánnak, de hosszan lehetne még folytatni a sort.

PAB:Attila mester tanítványai című írásodban József Attilát egyfajta keleti, bölcs tanítóként ábrázolod, akinek kolostorához szegődsz tanítványnak. Bár művedben Te vagy a tanulni vágyó növendék, mégis – ahogy az imént említetted – számos, napjainkban elismert alkotó volt egykori diákod. Mit gondolsz, mi tesz egy tanárt mesterré?

VI: A mester státuszt sosem vettem fel, mivel az óhatatlanul azzal járna, hogy valami tévedhetetlent állítok. Úgy gondolom, az alkotó irodalom oktatását nem szabad tévedhetetlen állításokra építeni, mivel az írás tanításának nem létezik egységes módszere, teljesen egyéni szinten működik. A tanár feladata, hogy a tehetséges, alkotni vágyó fiatalokat arra az útra terelje, amin menniük kell, éppen ezért a művészetek tanítását nem lehet a módszertanra alapozni. A gyerekek nagymértékű kreativitással születnek, de sajnos az oktatási folyamatok során ez a képesség csökkenni kezd. Az általános iskolától – de sokszor már az óvodától – kezdődően egészen a felsőoktatásig minden a kreativitás letöréséről szól. A racionalitásra való nevelés részben jogos. Gondoljunk arra, hogy amikor a kisgyerek elkezd beszélni, saját szavakat, szabályrendszereket alkot. Csodálatra méltó, mennyire találékony, de óhatatlanul el kell sajátítania a magyar nyelv szabályait is. Az anyanyelv tanulása során az egyéni nyelvi kreativitást elsődlegesen el kell engedni. Felnőttként, ha már költő az illető, újból elő lehet venni, megbontani, átírni az addig megtanult rendszereket, de akkor már a nyelvi játék nem jön annyira természetes módon, mint gyermekkorban. A nevelést, amit helyes kifejezéssel élve mederben terelésnek kellene hívni, az iskola a kreativitás elfojtásaként valósítja meg. A kreatív írás oktatása éppen e mélyen eltemetett alkotószellem felszabadítását kell jelentse. Éppen ezért az írásoktatásnak nincsenek módszerei, mivel módszertanilag nem tanítható. Mégis vannak visszatérő, tematikus feladataim, de mind közül azok a legérdekesebbek, amik spontán módon születnek.

PAB: Számos kötet- és folyóirat-megjelenésed mellett drámáidat állandó jelleggel játssza a Baltazár Színház, az egyetlen olyan színtársulat hazánkban, amelynek tagjai értelmi sérült színészek. Drámaíróként mennyiben más a feladatod, mintha egy hagyományos kőszínháznak írnál?

VI: A mai értelemben vett színház az ókori vallási rituálék továbbfejlődése, ami később magaslatokig jutott, metafizikai értelmet nyert. Így minden előadásban felfedezhető a szakrális erő, amit könnyen el lehet fojtani, például ha a rendező nem tud mit kezdeni a kórussal, hisz az semmiképp nem fér bele egy lélekrajzra egyszerűsített színjátszásba. A Baltazár Színház keretet ad arra, hogy visszatérjünk a gyökerekhez. Előnye, hogy kihozza a színészekből azt, amit más művészekből nem lehet. Általában személyre szabva írom a szerepeket, hisz színészeink érzékenységéből adódóan egyes elemeket, amik máshol jól működnek, nem lehet megcsinálni, így gyakran élünk sajátos megoldásokkal. A Baltazár Színház színészeinél a hiúságot megelőzi az emberi érzékenység. Egyik-másik szerep rendkívül megviseli őket lelkileg, mert látják, mekkora feladat van rajtuk.

PAB: Szépirodalmi munkásságod mellett irodalomtörténeti tevékenységed is jelenős. Mesélnél erről?

VI: Az irodalomról való beszélgetés egy bizonyos szint felett már tudománynak számít. Tanulmánykötetem Árnyékvers és irónia címmel jelent meg, ami tudományos írásaimat gyűjti össze az elmúlt tíz évből. Nem olyan tudományt művelek, amiből egy szót sem lehet érteni, sőt, véleményem szerint az irodalomtudomány lényege nem más, mint beszélni a művekről, az olvasó elé tárni azokat. Nem elég csupán elolvasni egy szöveget, mert a nehéz olvasmányok során felmerülnek bennünk kérdések, amelyeket jó egymás közt megvitatni. Manapság a legtöbb szöveg nehéznek minősül számunkra, mert még azzal kapcsolatban is, amiről azt hisszük, hogy kérdés nélkül megértjük, később kiderül, hogy vannak olyan titkai, amikről érdemes beszélni. Igazából az olvasásnak csak akkor van értelme, ha ezeket a titkokat kiássuk magunknak. Ehhez elsősorban arra van szükség, hogy gondolkodjunk a művekről, beszéljünk róluk. Kötetemben ilyen jellegű kommunikációt folytatok az olvasóval, aminek célja az alkotások mélyebb megértése. A kor nemzetközileg legismertebb és legjelentősebb tudósai is valami hasonlóra jutottak, mint én kutatásaim során. Bruno Latour francia filozófus Hibrid gondolkodás című könyvére hivatkozva: érdemes újraépíteni a már meglévő beszédmódokat, és másképp gondolkodni róluk. Például új látószög lehet az is, ha tudományos témákról a szépirodalom eszközeivel beszélünk.

PAB: Mindhárom műnem alkotója vagy, olykor nagy érzékkel kevered a különböző műfajokat. Mit gondolsz, bármi elmondható a különböző műnemekben?

VI: A többműfajúság legnagyobb előnye, hogy egy témát többféleképpen, több műnemben is meg lehet írni. Egy alkalommal, amikor a Cseh Tanszéken tanítottam, Ján Kollár munkásságát tanulmányoztam, akinek költői stílusa nagyban megegyezik Berzsenyi Dánielével. Írtam róla egy tanulmányt, de rájöttem, mindezt nemcsak az irodalomtörténeti munkásságom során lehet hatékonyan feldolgozni, hanem egy szépirodalmi műben is kiválóan megállja a helyét. Így született meg a novellám, amiben Ján Kollár és Berzsenyi találkoznak. Minden történet egy bonyolult hálózatrendszer szerves részét képezi. Minél többet gondolkodik az ember bizonyos témában, annál több olyan szálat vesz észre, ami összeköthető más fonalakkal, ezáltal több területre tudja azt kiterjeszteni.

Fotók: Collegium Varadinum / Balázs Lehel