Simon Adri írása Dobozi Eszter Hószín átfut, sár fennakad című verseskötetéről

Dobozi Eszter költészetében egy hexameterekbe szőtt útirajz olvastán mélyedtem el először: a szóban forgó kötetben is szereplő Episztola Buda Ferencnek című költemény számtalan ifjúkori emléket idéz fel bennem, utazásokat, barátságokat. Mint e poézis számos darabjában, a tájleírás és a személyesség meghitt egybefonódása érhető itt tetten, valamint az időé: „Tél volt, emlékszel, Feri bátyám? Míg Te a kormányt / tartottad, s a pedálra, a sebváltásra ügyeltél, / gubbaszkodtam csak helyemen – bámulva a töppedt / hótakarót, képzelve, alant mint szunnyad az élő”; „Nem egyedül mi haladtunk fél rónán tova futván, / ők, a percek is iszkoltak legurítva az égről / az öreg éteri katlant.” Szívemnek kedves az is, ha József Attila sorait olvasom vendéghangként: „Ám most elfog a félsz: lesz majd, aki érti e szókat?”, főleg, ha az eredeti költemény sorai más kontextusba illeszkedve találják meg a helyüket ugyanazzal az érvényességgel. A Nagyon fájban ugyanis nem egy teljes utókorhoz, hanem egyetlen nőhöz szól a fájdalmas sor – más szövegkörnyezetben, de a maga helyén ugyanúgy koherensen. Így lesz a szöveg szövetté, egy olvasat olvasatok összefüggő láncolatává.

„Szövöm fényszálakból hálóm, / szitám kötöm fényhálóból, / rázom-rázom, meghintálom, /majd egyet ígyen suhintok, / amúgy másikat suhintok” – hangzanak a Hószín átfut, sár fennakad című új kötet címadó versének kezdősorai. Letűnt korok regösénekei, bájolói csengenek fülünkbe; a javasasszony, a spirituális gyógyító szavai ezek, és tudjuk, hogy a gyógyítás öngyógyító aktus is egyben: „Mártom fejembe, s áthúzom / aranyszitám koponyámon. / Minden testem átszűrődik, / látható s a láthatatlan.” Ahol a modern medicina csődöt mond, ott kezdődik a szavak mágiája, gyógyító ereje – s a kizengetett hangé, valamint a közösségé, melyben a ráolvasás elhangzik. „Átszűröm rajt’ velőm, csontom, / át a sejtek sokaságát, / tüdőm, májam, minden szervem: / hószín átfut, sár fennakad.” – azaz voltaképpen leszűri a beteg részeket az épekről, mint a zavaros részt a sárga pettyes húslevesről. (Ön)gyógyítóbb szavakat nem is adhatna-kaphatna az, aki teste börtönébe zárva várja a szabadulást. Másutt reményvesztettségbe, lemondásba csuklik a hangja: „Szinte láttam is álmaimba fúltan. / S levél csupán! Enyészik, mint a múltam.”

A hétköznapi nyelv lebontását, újraszerveződését vetítik előre furcsa szintaktikájukkal nemcsak a cikluscímek: Ő lesz ígéret; Odafönn, kik elhajóznak, vagy az említett kötetcím, mely egyben egy ciklust is egybefog: Hószín átfut, sár fennakad, hanem a versek is, melyek nem mindig adják könnyen magukat az értelmezésnek, egymás kontextusát igénylik, ha mélyebb jelentésrétegeiket ki akarjuk bontani. A tematikusan és hangulatában is viszonylag egységes kötet olyan, mint egy mívesen szőtt pókháló, melynek egy szálát megpendítve mozdul, rezzen az egész, minden mindennel összefügg, minden az egység, organikusság irányába tart.

Ugyanakkor a versek önmagukban is megállnak, egységet képeznek. A technikától, a modernitástól és a társadalmi struktúráktól való elidegenedést tárja elénk a Programok, rendszerek: „nem fogtok engem benyelni már ti sem, / ha az átkosnak sem sikeredhetett.” Plasztikus allegóriában bontja ki a költő az életérzést: „Nem fogtok begyűrni végképp, mint a gép / a nem jól simuló másolópapírt. / Nem fogtok begyűrni, se ilyen-olyan / programok, rendszerek!” Az indigó-hasonlat továbbgondolásra késztet: a sorozatgyártott eszmék, ideológiák uniformizálják a lelket, megfosztanak egyediségünktől, megismételhetetlenségünktől, s így embervoltunktól is. A természetbe s az emlékekbe menekülve maradhat csak a költő önazonos, övéi közt ismerős: „Mert mindig marad egy tisztás legbelül, / hol derékig ér a fű, mint egykoron, / hol hengergőzni jó, s járatot lehet / taposni a fákig fölmagasodó / szálak közt. És fölérzik a föld szaga.” Az emberéből a rovarok perspektívájába helyezi magát, innen tapogatózik egy virág belsejében: „Milyen volna belépni a kehelybe, / mint a méhek, bogarak? Araszolni / a viaszos sziromlevélen egyre / beljebb, majd föl a bibéig karomnyi / szálon. A ringó porzókon pihegve / megtelepedni.” Természetfilmeket idéz bennem a versbeszéd, amiket gyerekkoromban megbűvölten, belefeledkezve néztem, hogy aztán kint a kertben rácsodálkozzam: a valóság és annak apró részletei semmivel sem maradnak el a mozgóképtől. És sokszor felbukkan a vallásos, imádkozást idéző, liturgikus versbeszéd, amivel Vasadi Péternél, Iancu Lauránál is találkozhattunk. E panteisztikus világban a szél, a fák, a föld, a „tóra szökő árnyék” a teremtés kitüntetettjei, az ember, mint Heideggernél, világban-benne-létként artikulálódik, s továbbvíve, természetben-létként, természeti lényként tölti be küldetését. Máskor viszont Isten hiányként, veszteségként bukkan fel, mint a szép és súlyos Vezeklőn című költeményben: „Égi akkumulátorom, ki fejtett le Rólad? / Rád csatlakozó kábeleimet ki tépte szét, / hogy testestül-lelkestül erőtlen roskadozzam?” A sóhajok, imák nem érnek el többé a Teremtőhöz, és nem érkeznek már sugallatok, jelek sem tőle – helyette „csak a fájdalom küldözgeti rám / vérebeit, hogy marjanak, szaggassanak”. Álom és ébrenlét rémalakjai népesítik be az istent vesztett világot, ahol az utolsó erőtlen fohász végül meghallatlan elhal a semmiben.

Változatos formavilágú kötet a Hószín átfut, sár fennakad. Találunk benne szabad verset – rímtelen, egyenlő vagy váltakozó hosszúságú sorokból álló, sokszor zaklatott hangú, de nyelvileg fegyelmezett és koncentrált versbeszédet –, páros és keresztrímes, illetve bonyolultabb rímképletű verseket, hexametereket és tankákat, továbbá egy-egy akrosztichont Márai, illetve József Attila nevének betűiből építkezve. Kiemelkedik a kötetből a Ki mondja el? című metafizikus költemény, amely olvasatomban akár mottója és összefoglalása is lehet a kötetnek: „Mert nem elég a látvány és a kép ma. / A látható s a világ közti hálón / mi csusszan át? A tárgyak túlfelén, ha / nézed az éleket, ki szól kiáltón / hozzád, s az égre most mit ír a kréta?” Platón barlang-hasonlatára ugyanúgy asszociálhatunk, mint Husserl fenomenológiájára vagy épp a matematika hálóelméletére – és Pilinszky világát idézik fel a befejező sorok: „Ellenfényben a cserszömörce lángol: / mint a vesztőhelyről kiszabadulván, / ilyen volna, ha szavakat vajúdnál.” Vizionárius, lázas költemény, mint Dobozi Eszter komplett versvilága. Rímképlete ABABABCC, ami szokatlan a kortárs magyar költészetben, de gyakori a Hószín átfut, sár fennakadban.

A borítót élesen elváló, szürke-sárga sávos háttér előtt hasonló tónusú olajfestmény díszíti, J.M.W. Turner 19. században élt tájképfestő Wawes Breaking on a Shore, Hullámtörés a partnál című alkotása. A háttér színeivel és formai megoldásával leginkább egy ultramodern technikával készült Hold-felvételre emlékeztet, amikor az űrhajó már lelassult, és megkezdte a holdraszállást. Kő és hideg űr felületén víz és élet mintázata. „A festő ragyogása hová jut? / Hol fészkelte magát be az égi s a földig özönlő?”

(Orpheusz Kiadó, 2018)