Nem sokszor találkoztunk, de ha mégis, mindig mosolygott. Már a neve is kedves-furcsa emlékeket ébresztett bennem, Csontos Szigfrid, jutott eszembe, meg, hogy miért nem lett Móra Ferenc könyvkereskedő-inas Csorbóka úr boltjában. (Én ugyan Gergulics úrra emlékszem, de a könyv nincs meg már nekem, és a neten Csorbóka urat találtam. Végül is mindegy. A lényeg a Csontoson van.)

Aztán a seregben is volt egy jó pajtásom, igaz rövid ideig, csak a kiképzés alatt haverkodtunk, később elkerültünk egymástól. Őt Csontos Eleknek hívták, de még a megjelenésében is hasonlított Jánosra. Nyúlánk fiú volt, nagy adybandis szemekkel.

Csontos Jánosról pedig sokat hallottam, már mielőtt a Nemzethez kerültem volna olvasószerkesztőnek. Pünkösdi királyság volt az enyém, valószínűleg nem nekem való munka volt, felszabadulásként értem meg, amikor végre elbocsátottak. De ott találkoztam gyakrabban Jánossal, igaz, szinte mindig roppant kurta időre, hiszen a Kétezer leütést többnyire délelőtt vagy előző nap leadta, és délben már csak a betördelt oldalra pillantott rá, meg gazsulált egy kicsit a többi szerkesztővel.

Megvallom, kicsit irigykedtem rá, hogy ennyire fiatalon már a hetedik oldalon, a publicisztikai írások között van állandó rovata, és tudtam, hogy közben verseket ír, szonetteket, regényt meg sok mindent. Utóbbiak miatt csodáltam is.

Mint mondtam, én elég hamar elkerültem a Nemzettől, így sokáig nem találkozunk, csak egyszer-kétszer a Tokaji Írótáborban, ahol mindig örömmel üdvözölt.

Aztán egyszerre csak minden megváltozott. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Ülünk a Centrál kávéház teraszán, Pósa Zolival hármasban, és kitaláljuk az Élő Irodalom sorozatot. Egy olyan keménykötésű könyvsorozatot, mely ma élő írókról szóló monográfiákat tartalmaz. Olyanokról, akik talán nincsenek a média reflektorfényében, ám már letettek nagy dolgokat az asztalra. Olyanokról írjunk, akik nem a manapság divatos fővonalhoz tartoznak, akiknek nem ömlenek a könyveik az olvasóra minden kirakatból, nem az ő novelláikat, verseiket halljuk vissza minden csatornából.

Kellemes májusi idő volt, ücsörögtünk odakint és nagyokat mosolyogtunk.

– Neked – mutatott rám János – meg kell írnod Pósiról augusztus végéig.

Ez, mondjuk, szíven ütött. Hogy fogok én félmillió karaktert megírni augusztusig?

– Majd segítünk – vigyorogtak már mind a ketten. El tudtam képzelni ezt a segítséget. Majd rám csörögnek hetente, hogy kész van már, küldöd már? De nem így történt. Hagytak békén dolgozni, és roppant tetszett nekik, amit írtam, főleg Zolinak, hiszen róla volt szó, és amit magam sem hittem volna, ha nem is augusztusra, de októberre elkészültem a kézirattal.

Aztán mikor róla is megjelent a Vitéz Ferenc által megírt könyv, eljött hozzám tiszteletpéldányokért. Mert hát, ha nem mondtam volna, én adtam ki ezeket a könyveket.

János halkan beszélt, erre határozottan emlékszem, az egész lényéből állandóan valami egészséges derű áradt. A magyar Dante, írta róla Vitéz Feri. Lehet, ilyenek voltak a reneszánsz írói. Ilyen ünnepélyesen és egészségesen derűsek. Vagy ez volt a látszat? A belső feszültségeket eltakaró máz? „földindulás, égözön, holtodiglan hűtlen hűség”, írta egyik szonettjében. Micsoda erők, feszültségek sorvaszthatták, őrölték belülről? Talán a felesége tudja. A gyerekei. A hozzá közel állók. Hiszen aki belesodródik a politikába, aki hitet tesz, annak nem egyszerűek a nappalai. És János hitet tett. Sokszor. Nem volt véletlen a kétezer leütés, a tévészereplés, a publicisztika. És ha nem sodródsz bele? Egy költő nem élhet meg feszültség nélkül. Két végén kell égetni a gyertyát. „Létem, ha végleg lemerült… ki feszül fel a szivárványra?” – írta Nagy László. És János? Ő meg ezt írta: „koncentrálás és szenvedély, mámorító halálveszély.” Hát az megjött. A halálveszély. Mennyire lehetett mámorító?

A betegséget krisztusi türelemmel viselte. A haját kitépő kemoterápiát. Nála találkoztunk újból, Tokajra menet. Ő ezúttal nem jött, betegségére hivatkozott, nagy bőkezűséggel könyveket ajándékozott nekünk. Mintha utoljára osztaná a kincseket, ahogy Kassák mondta: hogy megszabaduljon felesleges vagyonától. A betegségtől lefogyott, de a hangja mit sem változott. És az a bizonyos derű szintén megcsillant a mondataiban.

És akkor utoljára.

Megint nálunk járt, fel volt pörögve, tele tervekkel. Miközben beszéltünk, telefonokat intézett, készülő Fiume könyvéről mesélt. Hogy micsoda fantasztikus hely volt a tengerparti város a monarchia alatt, mekkora paloták épültek ott, milyen volt az az óriási szellemi-kulturális zsongás az Adria partján. És készült az utolsó kezelésekre. Mindez öt évvel ezelőtt történt, 2017 őszén.

Nehezen fordult meg az autóval a diófánk alatt. Szűk volt a hely.

Akkor láttam utoljára az életben. Akkor barátkoztunk össze, amikor már nem volt időnk sokat beszélgetni. Mikor még hihetetlen munkabírással televíziós íróinterjúkat, építészinterjúkat készített, miközben írt tárcát, regényt, verset, fáradhatatlanul.

Egészséges reneszánsz derű, írtam a tárcám elején. Az egészség nem, de a derű megmaradt, úgy vélem az utolsó pillanatig. Úgy képzelem, hogy mikor megérkezett a halál angyala, János mosolyogva ránézett, és megkérdezte tőle, hogy hány karaktert szeretne egy új Isteni Színjátékhoz.

A derűje, az biztosan megmaradt.

Gáspár Ferenc