Gáspár Ferenc írása Máthé Áron Vörös karszalag című könyvéről

„Azok voltak a régi szép idők, amikor gárdisták voltunk a negyvenes évek végén, és pisztollyal a hónunk alatt jártuk a bálokat. Aki jampizott, azt összevertük, a nőket pedig az asztalon intéztük el.”

Ezeket az igazán „szép” és nosztalgikus szavakat Csanádi Lajostól idéztük, egy régi kommunista kádertől, aki később, amikor vége lett a „szép időknek”, már az Országos Rendező Iroda nagyhatalmú igazgatási és jogi osztályvezetőjeként, pisztoly nélkül döntött életek és sorsok felett.

De a Vörös karszalag nem a hatvanas évek beat együtteseinek külföldre utazási-, és egyéb engedélyezéséről szól – az is megérne egy misét –, hanem arról a különös és furcsa, s egyben félelmetes időszakról, amikor még elvileg többpártrendszer volt Magyarországon, ám mégis a rettegés uralta a vidék és a nagyváros népét egyaránt. Rettegés attól, hogy német származásod vagy neved miatt összeírnak, hogy muszkavezetők és ún. policok vezetik az orosz katonákat a házadhoz, hogy deportálnak málenkij robot ürügyén Szibériába, vagy egyszerűen csak megvernek az R-gárdisták, mert részt vettél egy kisgazda vagy egyéb nem szocdem és nem kommunista tömeggyűlésen.

Az átmenet ijesztő időszakáról eddig nem született ennyire összefoglaló mű, mely elsősorban nem a pártok „hivatalos” tevékenységét vizsgálja, hanem a szociáldemokrata és a kommunista párt által szervezett vagy az éppen csak spontán szerveződése miatt támogatott fegyveres gárdák, szabadcsapatok működéséről szól. Máthé Áron történész a téma szakértőinek is rengeteg újdonsággal szolgáló kutatómunkával szedte össze az adatokat, és a különféle egységek tevékenységnek elemzése kapcsán szinte mellékesen bizonyos toposzok téves beidegződésére is fényt derített. Ilyen például az átöltözés mítosza, hogy a nyilasokból lettek az ávó-, vagy a már említett R-gárdák keretlegényei; illetve, hogy a holocaust után az életben maradt zsidó származású emberek így akartak bosszút állni egykori kínzóikon. Természetesen mindig akadtak kivételek, mint például Sztanykovszky Tibor, aki „valamilyen módon részt vett Tisza István meggyilkolásában” (lám, még az alaposan kutató történész számára is maradnak fehér foltok), s így a kommün bukása után ezért, no meg a Vörös Őrségben teljesített szolgálatáért először halálra, később 17 év börtönre ítélték. Sztanykovszky 1937-ben szabadult, majd a Szeged melletti Újszőregen kezdett gazdálkodni, és láss csodát: felvételét kérte a nyilaskeresztes pártba! Rövid időre nevet változtatott – Zemplényi Tibor lett –, ám 1944 októberétől már ismét a régi nevén tevékenykedett, mint a szegedi kommunista csoport egyik vezetője, és a helybéli nyilasok legfőbb „felszámolója”. Botrányos kijelentéseinek köszönhetően – egész Szegedet szögesdróttal akarta bekeríteni, azokat pedig, akik a szegedi kommunista párt plakátjait letépik, a helyszínen agyonlőni – hamarosan leváltották, és a kiskundorozsmai járás rendőrkapitányává nevezték ki. Ottani hatalmaskodásai miatt nemsokára újból „kegyvesztett” lett, és így a Dunántúlra küldték, ahol részt vett a svábok kitelepítésében, majd mikor kiderült nyilas párttagsága, rövid időre internálták. Ám 1947-ben már rehabilitálták a Tisza-gyilkosság miatt, és 1963-ban még a nyugdíját is megemelték.

Fenti eset több szempontból is érdekes: az egyik, hogy miképpen lehetett ekkora hatalmuk a kommunistáknak a Magyarországon 1945-ben létrejött többpártrendszerben, másfelől pedig, hogy mennyire megbocsátóak voltak az elvtársak azokkal szemben, akik csupán egy rövid időre inogtak meg a hozzájuk való hűségben. A hatalom kérdésére a válasz egyszerű: a szovjet csapatok beérkezésével a kommunisták nyeregben érezték magukat, az 1945 őszi választások után pedig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetői, Puskin nagykövet, majd később Szviridov altábornagy rendszeresen megzsarolta Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnököt, ha ő vagy bárki más Magyarországon hivatalos módon – például a parlamentben – megpróbált fellépni a magyar kommunistákkal szemben. Így természetesen a belügyi tárca és ezzel együtt a rendőrség is a kommunisták irányítása alá került, ám az üldöztetések és a túlkapások már 1944 őszén megkezdődtek. A megbocsátás? Rablóból lesz a legjobb pandúr, gondolhatták.

A ’44-es év őszén, és az azt követő tavaszon a Szovjetunióba való elhurcolásokban időnként részt vettek zsidók (Máthé egy Ond községi esetben név szerint említ egy helybélit), ám, amint írja, ez a vidéki zsidóság 1944 tavaszi deportálása miatt nem lehetett általános vagy gyakori jelenség. A nagyvárosokban inkább előfordulhatott az ilyesmi, ám arra is akadt példa, hogy az oroszok azonnal elhurcolták magukkal az éppen kiszabaduló zsidó munkaszolgálatosokat. Az akkor keletkezett vicc szerint Kohn bácsit Szibériában rabtársai kérdezik arról, hogy melyik táborban volt jobb: a németeknél vagy itt, a Gulágon. Kohn bácsi kicsit gondolkozik, majd azt feleli: tulajdonképpen mindegy. Csak Hitlernél tudtam, miért ülök.

Visszatérve a könyv méltatásához: nagy érdeme az is, hogy elfogultság nélkül rendbe teszi a német származásúak összegyűjtésében résztvevő kollaboránsok három csoportját, vagyis az ún. muszkavezetőket, akik többnyire tolmácsok voltak; a listák összeíróit, és az összegyűjtésben az oroszokat segítő a nép által policoknak nevezetett karszalagosokat. A három csoport között természetesen akadtak átmenetek, volt, aki mindhárom tevékenységben részt vett. Máthé megemlít kegyetlenkedő policokat és olyanokat is, akik emberségesek voltak, és esetenként a szökéseket is elősegítették.

Aztán megírja az R-gárdák történetét, melyek elsősorban a nagyvárosokban alakultak, sokszor spontán módon, a szociáldemokrata- és a kommunista párt fegyveres osztagaiként. Fegyvereiket gyakran a volt nyilas székházakból szerezték. Megírja, hogy a túlkapások (verések, nem egy esetben fegyveres gyilkosságok) mellett akadtak kifejezetten hasznos tetteik is ezeknek a csoportoknak, például Miskolcon és Kolozsvárott, ahol megakadályozták a visszavonuló németeket a helybéli gyárak leszerelésében és Németországba szállításában.

És előfordult szerveződés és harc a fosztogató orosz katonák ellen! A Kiskunfélegyházán alakult polgárőrségnek vitéz Vedres László nyugalmazott ezredes volt a vezetője. Rajtuk kívül még egy másik is létrejött páter Vezér Ferenc vezetésével, s ezt a „szovjeteknek szinte a tatárdúláshoz hasonlítható tevékenysége indokolta”. Sokan dezertáltak közülük ugyanis, és saját szakállukra fosztogatták a tanyákat, ahol a legfőbb vonzerőt a „minőségi élelmiszerek mellett a nők és a nagy mennyiségű homoki bor jelentette… A rablás, a kínzás, a nemi erőszak mindennapossá vált, és ehhez sok esetben gyilkosságok is járultak.” A spontán szerveződött polgárőrök azonban jó néhány orosz katonát lelőttek, és így csökkent a fosztogatások száma.

Hihetetlen, de megtörtént. A nagy Szovjetunióval szemben, a megszállt területeken sikerült fegyveresen ellenállni, és bizonyos eredményeket elérni. A nemrég megjelent Mégis élünk című, a trianoni magyarság tragédiájának legfőbb tanulságát az életben maradás felmutatásával hirdető antológia után ez a könyv újabb adalékul szolgálhat a magyarság töretlen életerejének. Hiába mondta a hódmezővásárhelyi főispán 1944 decemberében (sic!), hogy „Mi kommunisták olyan állapotot akarunk, hogy a lakosság 90%-a jól érezze magát. Ha lesz 10 % akinek viszket, azt mi majd megvakarjuk.” (És itt nyilván nem a százalékok, hanem a „vakarás” az érdekes!) Hiába akartak sokan már 1944-ben proletárdiktatúrát, és bár az oroszok csak 1991-ben vonultak ki hazánkból, mégis megmaradtunk. És ha a szórványos, de hősi ellenállásokra gondolunk, melyek 1956 előtt is előfordultak, még büszkék is lehetünk magunkra. Mégis élünk.

(Jaffa Kiadó, 2020)