Az egyszerre költői, provokatív és végtelenül praktikus kérdésre a válasz általában úgy kezdődik, hogy: bármiről, csak…
És a csak után jön a válasznak az a része, amiért volt értelme föltenni a kérdést.
Emlékeim szerint e mesei fölvetéssel még nem született olyan, általánosan ismert, csattanós kis bölcsesség, mint például az áldással kapcsolatban (Sólem Aléchem nyomán idézzük, de föltehetően épp olyan életbölcseleti vándormotívummal állunk szemben, mint a rabbis viccek, székely viccek vagy akár a Parasztbibliában olvasható legendamesék és trufák):
– Rabbi, lehet a cárra áldást mondani?
– Áldást mindenre lehet mondani, fiam! Isten, tartsd meg a cárt minél tovább és minél távolabb!
Ha belegondolunk, az ilyen és ehhez hasonló trufák tényleg valami olyan általános életismeretet, életszeretetet, kedélyt és derűt sugároznak, hogy igazából a világ minden értelmes népének minden értelmes felekezete bátran használhatja a száll a madár ágrul ágra, száll az ének szájrul szájra szellemiségének nevében.
Hogy biztosak lehessünk állításom igazságában, elmondok még egy hasonlót:
– Luther mester, mondd, az Írás olvasása közben szabad sörözni?
– Nem, fiam, azért ilyenkor sörözni igazán nem illendő dolog.
– És Luther mester, sörözés közben szabad az Írást olvasni?
– Fiam, az Írás olvasása mindig és mindenkor épülésünkre válik!
És azok kedvéért, akik előtt még nem buktam le, most lebuktatom magam: ezt a trufát eredetileg rabbival hallottam (olvasni még sehol nem olvastam), de mivel Luthernek van egy olyan mondása (amit viszont már olvastam), hogy „olvasd az Írást és igyál jó sört”, minden paraszti eszemmel arra jutottam, hogy a trufa tökéletesen „lutherosítható”.
Sőt, „buddhistásítható” is lehetne, ha zen koan formájában adnánk elő, de krisztusi tanításként is működne újszövetségi stílusban – és bármivel bárhogyan. Egyetlen lényegi fundamentum van: egy profán és egy szakrális jelenséget állítunk éles és egyértelmű ellentétbe, majd ezt az ellentétet oldjuk föl. A tanító minden esetben nagy lelki nyugalomban bocsátja útjára tanítványát: nincsenek megoldhatatlan helyzetek, minden ellentét föloldható, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
Kis kitérő érdekességképpen: tudtommal még nem vizsgálták a fentiekkel összefüggésben a történelmi vicceket (csak azért nevezem így ezeket, mert nincs jobb ötletem). Könnyen megfigyelhető: a szóba került trufáknak minden szereplője és kicsengése abszolút pozitív. Ilyen értelemben létezik egy tökéletes ellentétpárjuk. Tehát nem az Istentől kegyelt tanítómester életbölcsességei, hanem az ördög prédájává lett gonosztevő irgalmatlan baromságai. Amik formailag sokszor teljesen ugyanígy néznek ki: alaphelyzet, kérdés, csattanó. Lássuk:
– Moszkvai filmesek, hány filmet csináltok egy évben?
– Sztálin elvtárs, száznál is többet!
– És ezekből hány film jó?
– Bizony csak négy-öt lesz igazán jó, Sztálin elvtárs.
– Megparancsolom hát, hogy mostantól minden évben csak öt jó filmet csináljatok!
Ha jó, ha rossz, ha bölcs, ha buta a főszereplő, a tréfa vége mindig fölszabadult hahotázás vagy keserű gúnykacaj, megértő, bölcs mosoly vagy cinikus vigyor.
Hogy jön mindez a címben a mesékről föltett kérdéshez?
Próbáljuk hozzá az eddigiek summázatát a válaszhoz: bármiről lehet mesét mondani, csak bölcsen mosolyogjunk vagy cinikusan vigyorogjunk a végén.
Ezzel a válasszal persze egyelőre úgy vagyunk, mint Mátyás király meg az okos lány, aki hozott is, meg nem is.
Részletezzük hát a kérdéskört újabb példákkal:
– Mesemondó, lehet mesét mondani az ördögről?
– Lehet, fiam, csak mindig rúgják fenékbe!
– Mesemondó, lehet mesét mondani politikusról?
– Lehet, fiam, csak mindig javuljon meg!
– Mesemondó, lehet mesét mondani a halálról?
– Lehet, fiam, csak utána is legyen élet!
Ha csak ennyit vizsgálunk a fölvetett téma végtelenségéből (talán mindnyájunk számára nyilvánvaló, milyen elmondhatatlan régiségű szövegemlékeket idéztem most – vagy mégsem?), a néhány példa alapján is kitalálható az összegzés: bármiről lehet mesét mondani, de akkor az a bármi fog a mese törvényeinek engedelmeskedni. Vagyis nem a mese lesz ördögi, hanem az ördög lesz mesés, és így tovább.
Érdekesség: bármilyen könnyen átjárható ma bármilyen műfaji határ, amikor a mese határát átlépik, mindig a mese győz. Akkor is, ha kevesebben van, mint a másik műfaj. Életszerűen: föllapozunk egy történelemkönyvet, amiben oldalakon keresztül évszámok és adatok sorakoznak monoton, embertelen ridegséggel, majd hirtelen van egy rövid kis történet valamelyik királyról, aztán megint jönnek tovább a borzalmas évszámok… No, mire fogunk az egészből emlékezni? Persze, hogy a történetre. Egyetlen aprócska sztori kiütött több száz oldalnyi hideg okosságot!
Viszont ha ez fordítva történik! Ha olyan mesét hallunk-olvasunk, amiben el-elpotyogtatva történelmi tények szerepelnek! Az bizony jó eséllyel megmarad. Most nem mondok példát, tessék otthon önállóan gyakorolni! A mese épp olyan közel van hozzánk, mint a történelem, meg a szakrális is épp annyira, mint a profán, a lehetőség mindenkinek adott.
És ha tovább vágtatunk összevissza kanyarogva ebben az egész gondolatmenetben, még az is fölmerülhet: milyen világ lenne akkor, ha lényegében minden emberi közlés mesei formában történne?
Ezen fogunk tűnődni addig, amíg eljön újabb közös tűnődésünk ideje.

Juhász Kristóf