Az ember politizál. A magyar ember aztán főleg. – Idióta, aki nem, mondták az ókori görögök. Természetesen nem tudom, hogy a többi nemzetet mennyire hatja át a társadalom ügyeivel való foglalkozás. És azt sem tudom, hogy ez máshol ténylegesen az ügyekbe való belemerülést, a tetteket jelenti-e, vagy inkább csak a véleményük kinyilvánítását.

Attól tartok – I’m afraid, mondja affektálva az angol, s ez a nyelvi fordulat még a bűnügyi regényekben is megjelenik, amikor a hullát megtalálják. I’m afraid, mondja a nyomozó a körülötte állóknak, ez az úr itt elhalálozott, mire a hölgyek egy része szívéhez kapva elterül a vértől iszamós padlón, szépen mintázott keleti szőnyegek és kínai vázák között –; tehát attól tartok, mifelénk nagyrészt ebben, vagyis a véleménynyilvánításban merül ki a politizálási hajlam.

Ez akár egy véglet is lehetne. A másik véglet a sürgő-forgó nyugati ember, aki úgy véli, maga formálja környezetét és a történelmet. De akkor a miénk mégsem a másik véglet, hanem valami köztes izé, olyan hoztam is ajándékot, meg nem is. Mindenesetre érdekes jelenség.

Az emberek jó része nem a halhatatlan lelkével foglalkozik, nem azzal a kérdéssel, hogy bennünk van-e az Isten, vagy mi vagyunk őbenne (esetleg mind a két állítás igaz!), hanem a napi politikával. Hogy mit mondott ez, mit az. Mit sikkasztott el emez. Mintha nem lenne elég az anyagi világ ügyeinek intézése, ami a mindennapokon keresztül ránk zúdul. Adategyeztetés, banki hitel, napelem vásárlás.

Egyébiránt: folyamatosan vásárlás – melyiket vegyem, hogy válasszak. Mert a választék mennyisége áttekinthetetlen. Már benne is vagyunk egy ördögi körben, tanácsokat kérünk, leírásokat olvasunk, sőt, a drága időnkből órákat szakítunk, hogy videókat nézzünk a termékek használhatóságáról, véleményeket hallgassunk.

Ráadásul a politika mindent befed. Egész napokat el lehet ezzel tölteni, hogy az ellenzéki adó vitaműsorát, hírmagyarázatát nézzük, majd a kormánypártét, és aztán újból, elölről. Internetes „megosztó” (tényleg megoszt!) felületeken olyan dokumentumfilmeket láthatunk, melyben mondjuk egy faluban élő negyven-ötven körüli nő ki sem lép a házából, csakhogy a televízió politikai műsorait nézhesse. Palánták, kapálás, locsolás elfelejtve.

Barátommal beszélgetek, tudom, mennyire szívesen tölt fel politikai tartalmú szövegeket az egyik közösségi portálra. Mondom neki, nem a politika a legfontosabb dolog a világon.

Igen, feleli, de az ő igazságérzetét ez nem hagyja nyugton. Mert neki fejlett van. Mit lehet erre mondani? Nem vitathatom más állításait az ő saját képességeit illetően. Nem mondhatom, hogy nincs neki olyan, ez nem lenne szép, és igaz sem. Bár a kisördög bujkál bennem az ellenkezésre, mert hiszen ez a mondat jelentheti azt is, hogy vele ellentétben az én igazságérzetem talán mégsem annyira fejlett. Hogy én azért nem foglalkozom a magas politikával, mert nekem megfelelnek az olyan dolgok, mint a korrupció, a hazugság, a tolvajlás, és még folytathatnám. Nem, ő nem állítja azt, hogy én egy hazug, korrupt, csaló vagyok, csupán lehet, nekem nem elég fejlett az igazságérzetem, mert hiszen nem foglalkozom annyit a politikával, sőt, azt mertem állítani, hogy vannak annál fontosabb dolgok is a világon. A politikánál.

Barátom ráadásul jogi végzettséggel rendelkezik, tehát az ő igazságérzeténél másé nem lehet fejlettebb. Legfeljebb egy másik jogi pályán ügyködőé. Én meg, ugye, nem az vagyok. Csak firkálok összevissza, mint most is. De adott egy jó ötletet. Legközelebb, ha valaki megkritizálja az írásaimat, akkor majd azt mondom neki, hogy az én írásérzetem fejlettebb, mint az övé. És kész.

Mégiscsak jó dolog foglalkozni a politikával!

Gáspár Ferenc