Szemelvények Lévai Aliz Mária verseskötetéből

INRI

Engem untat, ha kivilágítják az ember útját,
miért ne lehetne egy ösvény sötét?
Lekapcsolom a villanyt,
elfújom a gyertyát,
a fényt eltakarom.
A céltalanság és elveszettség akkor érdekes,
ha csukva a szem.
Előttem és mögöttem emberek tolonganak:
felkarolnak és visznek, beszélnek hozzám,
én meg már rég néma vagyok.
A szabad ég alatt
ezt is nehezebb elviselni.
Mind tudjuk, mi történik:
ő vizet hozat, és kezeit mossa,
engem megragadnak,
dróttal feszítenek keresztre,
előbb homályos lepel borul mindenre,
aztán hevessé válik a levegővétel
és nyugtalanítóvá a fogcsikorgatás.
Már csonttá fagytam, ereim faágak testemben.
Tudatom kikapcsol,
futnom kéne, de egyre nehezebben lélegzem,
sebeim könnyeiben ázom,
a vér lábujjamra csorog.
Annyit kérnek, egy istenhez imádkozzam:
akiben ők hisznek.

Ellopott évek
A járda szélén

Idősebb vagyok, mint gondoltam;
mintha egy nap úgy döntöttem volna,
messzire futok a járdától,
és elfelejtek visszamenni.
Régi kávézókban vacsorázom,
kukában talált csekkekre írok verset,
remélve, ujjam végigsiklik
néhány ellopott éven.

A múlt szétszóródott elmémben.
Hinta nyikorgása ébreszt,
apró kezemben hideg fémlánc,
a rozsda szaga narancssárga mintákat
rajzol tenyerembe.
A földön zsírkrétával rajzolt korlát:
meddig mehetek el?

Ami bennem megmaradt

Bőröm falai közé vagyok szorítva:
gerincem kőlépcsős tornác,
koponyám fapince,
teteje szivárog.
A törött gerendák úgy zörögnek,
mint egy kétségbeesett bika,
aki soha nem akart
utastól szabadulna meg.
Színtelen álmok szédítenek és hányinger.
Hogy kibújjak bőrömből,
felvakarom a puha, érintetlen húst,
addig dörzsölöm, amíg el nem érem,
ami bennem Istenből megmaradt.

Otthon

nő vagyok
és minden egyes nap
megdolgozom érte
törött csont
kék-zöld folt
fájó bőrkeményedés
ellenére is
kirakatban élek
ahol nem én választom
mikor húzzák be a függönyt
a súly nem tűnik el
mindig úgy hordom
mint teknős a páncélt:
otthont adva
azon töprengek így születtem-e
vagy ez valami olyan
ami az idő során halmozódott fel
mint por egy elfelejtett tárgyon.

Analógia

Időnként visszacsúszok régi bőrömbe:
félig csukott szemmel mosok fogat,
és ugyanarra a napra gondolok.
Nem bízhatok a tükrökben,
mert ha túl sokáig nézem,
anyám agyvérzéses arcát látom.

Apám tagadja a hasonlóságot,
mégis azt mondja, nehezen
szerethető emberré teszem magam.

Újszülött

Összekuporodva sír
bennem a gyerek,
nincs, aki megnyugtassa,
nem érzi hideg
ujjbegyem simogatását.
Elfolyó magzatvíz után
kitaszítja magát a méhből.
Üresség születik.

Vasfekete

a mama mindig azt mondja
kevés az öt érzék
nem tudom majd ennyiből
megérteni a világot
ezért vesz ő
különböző rendű vegyületeket
de így is érthetetlen
ahogy a papa nevezi
halotti rituálé
mikor szótlanul fekszik
és alig vesz levegőt

ha a mama
több érzéket akar
papát kéri meg
vigyázzon rám

ad egy csomag grafitceruzát
azt mondja varázsceruzák
elég elővennem egyet
rajzolni vele
és máris jön a csoda
meg a segítség

papa egyik nap azt meséli
mamának már nem kell többé
tettetni magát

nincs elég grafit
az egész világon
hogy lerajzoljam
a varázslatot
mert folyton kitöröm
a ceruzák hegyét

Köldökzsinór

Saját tudatlanságának áldozata
lett a pók, amelyik fürdőszobám
sarkába költözött.
Görcsöt kötök
halvány selyemszálaira,
amit kilenc hónap múlva úgy vágok el,
mint egy köldökzsinórt.

A pókot ki neveli majd fel?

Pocsolyák és altatódalok,
csontok és tölgyfák árnyékában

Váratlanul jön február,
nem emlékszem a tegnapi,
még ránctalan arcomra.
Messzi földön,
idegenek csapdájában vagyok,
ahol az esti séták nyugalmát
felváltja a pánik.
Egyévnyi eső sűrűsödik percekbe,
és pocsolyák ragadnak bokán.
Ahol egy anyuka puskalövés hangjára
dúdol altatódalt,
mert szavait ellopták ajkáról.
Messzi földön,
idegenek csapdájában vagyok,
elfelejtem, a világ nem áll meg, amíg elsorvadok.
Elfelejtem, a fogak kihullnak a szájból,
és két kézzel kell ragaszkodnom mindenhez,
míg csontok nem leszünk
az ősi tölgyfa alatt, melyet elődeim
azért ültettek frissen vetett gyepbe,
hogy otthon legyünk,
még árnyékban is.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2024)