május 6., a nemzetközi diétamentes nap alkalmából

Nem akarom elvenni az antropológusoktól azt a kérdést, mikortól számítjuk az emberi faj megjelenését. Azért sem, mert nekik sincs könnyű dolguk. Nyilván nem egy pontszerű eseményről van szó: megszületik egy egyed, annak apja-anyja még az előemberek közül került ki, de ő már magára ragaszthatja a homo sapiens megnevezést. Mi több, ő már ki tudja mondani azt, hogy homo sapiens, a szülei bezzeg még csak majomhangokon kommunikáltak. Ezek után pedig elmondhatja nekik az ismert Romhányi-verset: búcsúbeszédet intéz hozzájuk emberré válása alkalmából, aztán slussz, „nézze meg a Pithecanthropus erectus!”

Gondolatkísérletnek ez nem rossz: de miután ezt a kísérletet befejeztük, még mindig csak azt látni, hogy tudományos, barna zakós emberek vitatkoznak. Anatómiai és rendszertani fogalmakat hallunk tőlük, de határpontot nem, így viszont sokunkban felmerül a kérdés: ha nem tudjuk, mikortól vagyunk emberek, akkor voltaképpen azok vagyunk-e egyáltalán? Egyszerűbb lenne egy olyan különbségtevéshez nyúlni, amely, mint egy lakmuszpapír, egyértelműen megmutatja, mi az, amit biztosan csak mi csinálunk. Valószínűleg mindenkinek a beszéd, a nyelvhasználat jut eszébe. Ez viszont talán mégsem annyira egyedi az emberre nézve. Bár ez szintén tudományos viták tárgya, vannak olyan kutatók, akik szerint a nagy ámbráscetek hasonló komplexitású kódrendszerrel rendelkeznek, mint a mi beszédünk. Sőt, az sem elképzelhetetlen, hogy neveket is adnak egymásnak. Az egyetlen problémánk, hogy egyelőre ugyanúgy nem értjük mi őket, ahogy ők se minket. Illetve: még az is lehet, hogy ők értenek minket, csak mi nem tudjuk ezt megkérdezni tőlük. Ha ezt kivesszük, jön az írás. Pontosabban jöhetne, de akkor most felejtsük el, hogy Az istenek a fejükre estek című filmben emberek szerepeltek. Különösen a férfi olvasók fejében felmerülhet az alkoholfogyasztás, ezt azonban nem csupán főemlős rokonaink, de bizony a legyek is végzik.

A magam részéről a böjt fogalmával közelítenék a kérdéshez, aki erre képes, azt biztonsággal tekinthetjük embernek. Kétségkívüli: más állatoknál is megfigyelhető, hogy lemondanak táplálékról: vagy azért, hogy tartalékoljanak, vagy altruizmusból, sőt, vannak állatfajok, amelyek a már megevett táplálékról mondanak le. Ezt a saját hullámos papagájomon figyeltem meg, amikor tükröt tettem elé: felöklendezte a magvak maradványait, mert azt hitte, egy társa áll vele szemben, meg kell osztania vele a finom falatot. Az ilyen cselekvések a természet logikájából könnyen megérthetők: egy hosszú távú megmaradást segítenek, vagy az egyedét, vagy az egyed közösségéét. A böjt viszont minőségében más, épp azért, mert ez az elem hiányzik belőle. Itt nem megmaradásról van szó: az a táplálék, amit megtagadunk magunktól vagy vallási okból, vagy valamilyen egészségügyi megfontolásból, senkinek nem segíti a megmaradását. Egy vegetáriánus nem azért tagadja meg a húst, hogy később megegye. A muszlimoknál fontos, hogy ramadán idején átéljék a szegénységet, a nélkülözést, hogy emlékezzenek a szerencsétlenül járt embertársaikra, de pusztán ettől ezek a szerencsétlenül járt embertársak nem laknak jól. A böjtnek az a legemberibb eleme, hogy saját magunkért tesszük, és nem a táplálékért. Nem akarunk ételt kapni érte, és azt sem akarjuk, hogy más kapjon ételt érte. Ebből a szempontból ez a legbensőségesebb dolgunk, még csak nem is az ima. Az imával vagy a vallással definíció szerint kontaktust keresünk: más emberekkel, vagy az istenséggel, abban mindenesetre nem hiszünk, hogy ezek a jelenségek kizárólag ránk tartoznak. A böjt és a diéta legemberibb misztikuma viszont éppen az, hogy az ilyen elemek nem feltétlenül járnak kéz a kézben velük.

És itt érünk el a legérdekesebb paradoxonhoz az emberi létben, ami a diétaellenesség. Annak a feladása, hogy képesek vagyunk megmaradásra vonatkozó megfontolást elvetni. A diétaellenességben habzsoljuk az életet, ahogy Lévinas képzeli, mielőtt megjelenne annak a bizonyos „Másik”-nak a megtapasztalása. Mondhatnánk, hogy ez állatias. Elvégre egy ösztön szabályozatlanságáról van szó, kidobva minden kulturális vagy számító megfontolást. Mégis, a diétaellenességnek van világnapja, és meg se döbbenünk, hogy éppen azokkal az ételekkel reklámozzák, amelyeket csak az ember tud előállítani. És szinte kizárólag olyan alapanyagokból, amik egytől egyig mesterségesek. A hamburgerekben, pizzákban és rántott csirkékben már több a tartósítószer, mint maga a termék, amit tartósítanak. Amennyire a böjt elválasztja az embert az állatiasságtól, épp annyira köti össze a diétaellenesség az embert az állatiassággal. A zsigeri ösztönt igazi feldolgozott élelmiszerrel elégíti ki az ember ezen a napon: akárcsak a macskák, ha maguknak tudnának Whiskast venni.

Sarnyai Benedek