Amikor először találkoztam Bék Timurral, egy rockfesztivál kellős közepén ültünk egy asztalnál. Mindketten hallottunk már a másikról, de addig arc nem társult a névhez. Aztán rágyújtottunk és felolvastunk. Első, Aszterión című kötetének megjelenésekor már sok verse ismerős volt számomra. Követtem a munkásságát, és örülök, hogy a pályája legelején megismerhettem. Sokan vagyunk pályakezdők, más-más világképpel, más-más stílussal. Kevesen maradnak fenn az irodalomtörténet színpadán a generációnkból, azonban abban biztos vagyok, hogy Timur ott lesz e kevés kiválasztott tehetség között. – Kertész Dávid interjúja.

Kertész Dávid: Aszterión, avagy a Minótaurosz. A legtöbben Borges novellájából ismerjük a nevet, számodra mit jelent? Miért ez a címválasztás?

Bék Timur: Rengeteget gondolkodtam, hogy mi legyen a kötet címe. Már megvolt az összes vers ciklusokba rendezve, nagyjából kész volt a szerkesztés, de címtelenül feküdt szerencsétlen doksi a merevlemezen. Olyasmit akartam, ami magában hordozza az embert, a csillagokat, az ösztönt, az észt, találkozik benne az anyagi és az anyagon túli világ. Végül – sok elvetett ötlet után – Horváth László Imre (a kötet szerkesztője) kérdezett rá, hogy miért ne legyen Aszterión a címe? Egy szó, kilenc karakter, és megvan benne minden, amit akartam, még több is. Az Aszterión háza volt az első Borges-novella, amivel találkoztam. Először azt olvastam ki belőle, hogy mindent lehet más nézőpontból vizsgálni. Aztán idővel rájöttem, hogy a Minótaurosz labirintusa komplex allegóriája az emberi létnek, nem csak úgy, ahogyan a labirintusok általában az életutat szimbolizálják: a szerencsétlen szörnyszülött állati-emberi – vagy állati-isteni – eredete származásunk metaforája; háza és börtöne, a labirintus tudatunk korlátoltságát és látszólagos végtelenségét ábrázolja, és így tovább egészen Ikarosz történetéig, ami az emberebb emberré válás sikertelen kísérletét tárja elénk. A mítosz többi eleme csak bővíti a képhalmazt. Mi, az evolúció korcsaiként sorstársai vagyunk Aszteriónnak: végeláthatatlan bolyongunk tudatunkban, társadalmunkban, abban a hitben, hogy egyszer megismerjük és megszeretjük magunkat egyedi és faji szinten egyaránt. S közben borzasztóan várjuk a saját Thészeuszunkat.

KD: Az írásaidban, gondolok itt főleg az Entrópia ciklus verseire, gyakori téma az anyag és az idő viszonya. Egyfajta képletei az univerzumnak, ezzel a lírai én mellé lírai világot teremtesz. Mit kell tudnia az olvasónak a te világegyetemedről?

BT: Analitikusan szemlélem a világot, a versekben is arra törekszem, hogy felfejtsem fraktáltermészetét. Az én univerzumom logikus, gyönyörű, és minden atomját áthatja a céltalanság. Egy szerencsés véletlen eredménye, kár volna tervet látni belé. Felfoghatatlan dimenziója az idő, ami az élőlényeket végük felé mozgatja, az élettelen anyagot pedig egymás felé, így csillagok, bolygók és holdak jönnek létre, amiknek együttállásai csodálattal töltenek el minket. A legtöbb, ami kihozható belőle, ha meglátjuk, megóvjuk és gyarapítjuk a szépségét. A világ általam érzékelt abszurditása olykor pszichedelikus tripekre emlékeztető képek formájában jelenik meg a versekben, de a valóság keretei ekkor is ott feszülnek a képek körül. A történéseknek, hogy úgy mondjam, soha nem a történés a lényege, hanem az észlelés és a felfogás. A lírai énnek – használom én is, bár nem szeretem ezt a kifejezést – alapvető problémája, hogy sem a mindenségtől elszeparálva, sem pedig részeként nem tud szabadon létezni, ha sikerülne is, valószínűleg összeroppanna a lehetőségek elviselhetetlen súlya alatt. A vonzás törvényeinek felismerése büszkeséggel tölti el, a büszkeség pedig szégyenné olvad a lelkek kohójában. Kölcsönösen hatnak egymásra a környezetével materiális és pszichés szinteken, ezeket a kölcsönhatásokat ábrázolják a versek. Az Entrópia ezeknek egy speciális esetét tárja föl, az univerzális és az egyéni apokalipszis folyamatos párbeszédét.

KD: És ha már Entrópia, az elmúlást és egyfajta nihilizmust érezhetünk a verseidben, mégsem negatív hangulattal párosítod ezeket, mindez engem leginkább a keleti filozófiák világképére emlékeztet. Jól látom a párhuzamot, s ha igen, mennyire szándékolt ennek a világképnek a kifejtése?

BT: Bár a szervezett vallást a civilizáció rákos daganatának tartom, tisztelem és becsülöm a keresztény erkölcsöket, és nagyon is szimpatizálok a keleti vallási filozófiákkal; a versekben egyaránt használok bibliai, (görög) mitológiai és távol-keleti szimbólumokat. Amikor megjelent az Entrópia, megkerestek a Buddha FM-től, hogy felolvasnám-e a rádióban. Megörültem ennek, de nem igazán értettem, hogy az én nihilizmusom hogyan fér össze az ő értékrendjükkel, aztán újraolvastam a szonettkoszorút, és – az egyértelmű utalásokon túl is – a buddhista létfelfogást láttam meg benne. Vicces, hogy ez az írás során egyszer sem tudatosult bennem. Röviden válaszolva tehát: igen, jól látod, és egyáltalán nem volt szándékolt.

KD: Egy bemutatkozó videóban öt szóban kellett magad jellemezned, ezeket mondtad: mozgókép, Pink Floyd, rezignált, lassú, nyugodt. A rezignált kifejezés általában negatív asszociációkat indít az emberben, gyakran a letargiával azonosítjuk, szerinted elkülöníthető a kettő?

BT: Eltérő idejű és intenzitású a kettő. Az én értelmezésemben a rezignáltság a beletörődés szomorúsága, benne van az elfogadás. Kemény a matracom, durvákat álmodok rajta, de ez van. A letargiát meg nem fogadja el az ember, küzdene ellene, csak az sokkal erősebb. A letargia visszatérő vendég, a szürke elefánt, ami a mellkasodon ül, és nem enged felkelni. Előbbit azért tettem az öt szó közé, mert többször vagyok szomorú, mint boldog, és boldog sem úgy vagyok, mint Bruckner Szigfrid, hogy repesek, ugrálok, majd kicsattanok, hanem csendben, magamban, de ezzel az égvilágon semmi gond nincs. Döm-dödöm.

KD: Min dolgozol most? Maradsz a versek talaján, vagy kikacsintasz a próza felé is?

BT: Most úgy érzem, hogy 8-10 év múlva szeretnék prózát írni, de akkor nagyon. Addig maradok a verseknél. Jelenleg egy rövidebb alkotói szüneten vagyok túl, inkább olvastam decemberben, mint írtam, meg vendégül láttam az említett elefántot, és ő nem a legjobb társ a munkában. Viszont jó volt ez a szünet, mert született egy raklapnyi ötletem, amiket most betűkre fogok váltani. Szeretném kibővíteni, majd lezárni az Aszterión versvilágát, aztán elkezdeni valami tök újat. Aszterión 2, a bikaember átka – vagy ilyesmi.