Pál Andrea Bernadett: A társulat rendezőjeként fontosnak tartod, hogy a színművészetet és a kultúrát eljuttasd a határon túli magyarság számára is, sőt akár bejárjátok a teljes Kárpát-medence területét. Milyen kötődésed van Erdélyhez, mit nyújtott számodra az itt töltött idő?

H. Varga Tamás: Amikor 2017-ben először megrendeztem a Csongor és Tünde előadását, volt egy titkos kívánságom: a társulattal el szerettem volna jutni a határon túli magyar településekre. A célomnak egy része már korábban megvalósult. Nem újdonság, hogy a határon túlra utazunk egy-egy darabbal, például több fellépésünk volt Felvidéken, de huzamosabb ideig sehol nem turnéztunk. Mindig is vágytam rá, hogy elmehessek Erdélybe, meglátogassam Székelyföldet, megismerhessem az itteni embereket, átélhessem ezt a mindent átölelő életérzést, ami itt fogadott bennünket. Tovább fokozta bennem az örömöt, hogy ezt nem egyből kaptam meg, így csak értékesebb lett bennem az élmény. Ráadásul a társulattal jöhettem el, ami több mint megtisztelő. Számunkra Erdély a csodával egyenlő. Jártunk Magyarlapádon, Kézdivásárhelyen, Baróton, Déván, Avasújvárosban, Nagybányán és Besztercebányán.

PAB: A Bohém Társulat mellett 2018-ban létrehoztál egy színészképző műhelyt is, a Bohém Színjátszót.

HVT: Nevem alatt két szervezet is működik: a Bohém Társulat, akikkel Magyarország- és Erdély-szerte előadásokat tartunk, és a Bohém Színjátszó, amelynek lelkes tagjaival töretlen sikerrel dolgozunk hét éve. Megközelítőleg évente hetven diákkal foglalkozunk, amiből – egy iskolához képest – sokan a pályán maradnak. Általában hárman-négyen mindig elhelyezkedtek a szakma különböző területein belül: színészek, rendezők, ügyelők lettek, de voltak olyan jeles hallgatóink is, akik a képzés elvégzése után magasabb babérokra törtek. Célom, hogy összetartó, jó csapatot kovácsoljak, biztosítsak a fiatalok számára egy olyan közösséget, ahová érdemes tartozni, ami segít és felemel. Nálunk teljesen bohém az élet, aki itt tanul, megnyugodhat, hogy remek helyre került, tele elérendő célokkal, lehetőségekkel.

PAB: A modern trendekkel ellentétben előadásotok megőrizte eredeti állapotát. Mennyire tudjátok a ma élő emberek számára élvezhetővé tenni a klasszikus darabokat, miközben törekedtek a szöveghűségre is?

HVT: Képtelen vagyok azonosulni azzal, hogy egy jó drámát csak azért dolgozunk át kedvünk szerint, mert változott a világ. Úgy gondolom, az irodalmi szövegeket meg kell hagyni eredeti állapotukban, hisz máskülönben nem lenne értelme visszanyúlni a régi idők nagyjainak életműveihez. A drasztikus változtatások helyett inkább ahhoz ragaszkodom, hogy olykor kell húzni a szövegből – ahogy a Csongor és Tünde esetében is tettem –, hisz a mai kor emberének nincs négy órája, hogy megnézzen egy darabot. Úgy gondolom, inkább a rendezés során kell becsempészni a modern elemeket az előadásba, példának okáért említeném, hogy mi is alkalmaztunk olyan kortárs technikai ezközöket, ami szórakoztatóvá, sőt komikussá teheti a produkciót. Számunkra fontos volt a lendületesség a próbákon és előadás közben egyaránt, hogy a mű megőrizhesse eredetiségét, mégis a játékstílus mai legyen. Mivel Vörösmarty Csongor és Tündéje verses formában van írva, nagyfokú odafigyelést és következetességet igényelt, amikor dramaturg szempontból vizsgáltam a szöveget. Nincs ilyen végzettségem, ezért nagy megtiszteltetésnek éltem meg, hogy elismert rendezőtársaim dicsérettel illették munkámat. A szöveget olvasva láttam, mennyire élvezhető, s egyszerűen átengedtem magam a mű varázsának. Bár valamivel rövidebb lett, de az eredeti formáját nem vesztette el. Az előadásaimra jellemző, hogy vannak pillanatok, amikor a színészek valamifajta kapcsolatot teremtenek a nézőkkel: az ördögök belenéznek az emberek szemébe, vagy Ledér kijelöl a közönség soraiból valakit, akinek Balga udvarol, megfogja a kezét, simogatja a haját. Ilyenkor általában az illető személy zavarba jön egy pillanatra, de hamar rádöbben, hogy egy bolondos fiúról van szó.

PAB: A darabban rendezőként és címszereplőként is tevékenykedsz. Hogyan egyeztethető össze a két feladatkör, adhat-e némiképpen valami pluszt az előadásnak?

HVT: Amikor először bemutattuk a Csongor és Tündét, én nem szerettem volna színészként részt venni benne, sőt éveken keresztül nem is játszottam. Nagyon nehéz egyszerre művelni a kettőt, ezért amikor rendezek, jobb szeretek nem színészkedni. Fontos megjegyezni, hogy amíg mi Erdélyben turnéztunk, addig mindezzel párhuzamosan Magyarországon is elindult a Csongor és Tünde ugyanazzal a zenével, szöveggel, jelmezekkel, díszlettel. Kevés olyan társulat létezik, aki ezt képes megszervezni. A rengeteg próbának és előadásnak köszönhetően (idén közel 50-60 alkalommal álltunk színpadra) mindenki kitűnően tudja a dolgát, ezért rendezőként már nem kell oly nagymértékű figyelmet szentelnem az apró részleteknek. Éppen ennek a nagyfokú szervezettségnek köszönhetem, hogy erdélyi turnénk során először debütáltam címszereplőként. Gyakran viccelődtem, hogy amikor időskoromban elmegyek, bizonyára lesz a sírkövemen egy idézet a Csongor és Tündéből, mivel ennek köszönhetem pályafutásom elindulását.

PAB: Milyen szempontok alapján választottad évekkel ezelőtt debütdarabodnak a Csongor és Tündét? 

HVT: Számunkra nagyon fontos, hogy az előadásunk fiataloknak és időseknek is egyaránt szórakoztató legyen, ezért rendezői szempontból igen nehéz olyan darabot összeállítani, ami minden korosztályt lefed. Szeretném, ha a nézők életkortól független képesek lennének találni benne valami pluszt, egy mélyebb, bensőségesebb mondanivalót. Ezért választottam ezt a darabot – hisz mindannyiunk életében jelen van a szerelem érzése és a boldogság mivoltának keresése akár párkapcsolatban, családban vagy éppen munkában. Ahogy Tündérhon keresése közben Csongor előtt feltűnt a hármas út, úgy a mi életünk is gördít elénk olyan választási lehetőségeket, ahol el kell döntenünk, mit vagyunk hajlandóak megtenni a boldogságunk, céljaink eléréséhez. Döntéseink magukban hordozzák a kérdést, hogy egyáltalán jó irányba tartunk-e, vagy csak saját illúzióinkat kergetjük.