Minden történet tanítás. Az igaz történet igaz tanítás, a hazug történet hamis tanítás. Az igaz tanítás valódi tudáshoz juttatja megismerőjét. A hazug történet pedig zavaros tudáshoz, téves ismeretekhez vezet. Ezért nem mindegy, hogy például mit olvasunk, mit nézünk a képernyőn, hogy mi vésődik bele az elménkbe.

Az igaz történet többféle tudást is közvetít: történetit, bölcseletit vagy erkölcsit. A hazug történet minden területen félrevezető: hamis történeti helyzetet rajzol, és nem vonhatunk le belőle érvényes erkölcsi következtetéseket sem. Inkább összezavarja meglévő ismereteinket is, nem ismerhetjük fel általa azt, ami élni segít, azt, ami az életben igazán fontos.

Az igaz történetek többnyire valós korszakban játszódnak le, meghatározzák őket a korra jellemző körülmények. Hogy egy mindenki által ismert példával éljek: amikor az egri várat megtámadták a törökök, az asszonyok forró szurkot öntöttek a falakat megmászni igyekvő katonákra. Már ennyiből is kiderül, hogy olyan korban játszódik ez a történet, amikor várakba gyűltek össze azok, akik védelmet kerestek a beözönlő ellenség elől, mert saját házaikban, otthonaikban a hódítókkal szemben védtelenek voltak. És az is kiderül, hogy igaza van a közmondásunknak: ha rövid a kardod, told meg egy lépéssel. Az egri asszonyoknak nem volt kardjuk, nem volt puskájuk, de megtalálták a maguk harci eszközét, ami ott és akkor hatásosnak bizonyult. De nem csak történeti ismereteket nyújtanak az igaz históriák, erkölcsi tanulságokkal is szolgálnak. Például azzal, hogy akik egyenként nem tudták megvédeni magukat és családjukat, összefogva, közös erővel határt tudtak szabni az inváziónak, évekre, évtizedekre visszavetették a hódító seregeket. Sorsuk kihívása volt, hogy vagy együtt megvédik magukat, vagy egyenként elvesztik mindenüket, jaj lesz nekik, mert gyengének bizonyultak, mert vereséget szenvedtek.

Tulajdonképpen ilyen egyszerű és könnyen megadható a válasz arra a kérdésre, hogy miért is szeressük a hazánkat? Nem csak ezért, mert mindent tőle kaptunk: a szüleinket, az anyanyelvünket, az otthonunkat, a tudásunkat, a barátainkat. De főleg azért, mert itt találunk olyan társakra, akikkel közös a múltunk, a hitünk, közösek az érdekeink és értékeink, akikkel együtt képesek leszünk megvédeni azt, ami fontos az életünkben.

Ezért furcsa, hogy gyakran idejétmúltnak tartják a haza és a hazaszeretet fogalmát. Ha a tudatunkból, az érzelemvilágunkból hiányzik ez a fogalom, olyanok leszünk, mint a gyökeréből kiszakadt növény, az ördögszekér, amit száraz kóróként, hosszú kilométereken át űz, kerget a pusztában a szél: nincs, akivel megoszthatnánk a sorsunkat, akikkel együtt kérhetnénk a Teremtő segítségét. Kiszolgáltatottak leszünk, mert elveszítjük a jövőbe vetett hitünket, az életünk értelmét is.

Épp egy hete ünnepeltük egyik igaz, bár tragikus, nagy történetünk évfordulóját: a tizenhárom aradi vértanú napját. Nemzeti gyásznapunk ez, de a hősök pusztulása ellenére sem sugall csüggedést. Az is a tanulsága, persze, hogy a leghősiesebben harcoló sereg is elbukhat az ellenséges összefogással szemben. De a vértanúk emléke messze világító fényforrásunk is: azt bizonyítja, hogy ilyen hősi fokon is lehet szeretni és szolgálni a hozzánk tartozókat, az otthonunkat, a hazánkat. Arra tanít, hogy akik egy közösség megmaradásáért küzdenek, azoknak sem az életük, sem a haláluk nem értelmetlen: hírük-nevük fennmarad, mint a lelkierő, a bátorság, az emberi nagyság örök példája, amihez mindannyian mérhetjük magunkat.

Mezey Katalin