„Egyetlen penge

egyetlen suhintása

egyetlen élet”

Sei Shin

Karsai János 1961-ben született Budapesten, Zuglóban nőtt fel. Érettségi után a Technoimpex Külkereskedelmi vállalatnál dolgozott, 1985-től volt takarító, ablakmosó, bolti eladó, majd ismét kereskedő. Az íróval, költővel és a Két kard iskolája alapítójával Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

Kovács katáng Ferenc: A 2019-ben megjelent novellafűzéred (Aki másodszor sem halt meg, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019) ismertetőjében olvasható: „Argentína, a múlt század eleje. Egy sosem létezett tengerparti kisvárosba megérkezik az Ördög, és lóversenyre hívja ki az egyik helybélit. Egy másik alkalommal a sűrű köd egy páncélos vitézt hagy a templom előtti téren, aki éjszakánként nyikorgó vértezetében rója az utcákat. Három év alatt lepereg egy szerelem háromszáz éve. Diktatúrák jönnek és mennek, tábornokok váltják egymást a messzi főváros elnöki palotájában, de a városban semmi sem változik. Ángel atyának meg kell küzdenie a kísértéssel, Macedonio Quirogát egyszerűen Tükörnek hívják, amíg el tudják viselni. A férfiak gyakran késsel vesznek elégtételt a sérelmeikért, kocsmáznak, dolgoznak, szeretnek és templomba járnak. A történetekben egyedül a varázslat közös, amit a helybéliek természetesnek vesznek. Mágikus világ jelenik meg előttünk egyszerű szavakkal leírva, és ebben a csodálatos városkában igyekeznek a szereplők emberek maradni.” Magad említetted, hogy amióta az eszedet tudod, írsz. Kezdetben másokat utánoztál, nehezen találtad meg a saját hangodat. Az Ady-versek után Mrożek-novellákat vetettél papírra, de nagy hatással volt rád Hamvas Béla és Eszterházy Péter is. Ebben a kisregénynek is nevezhető kötetedben már erőteljes a saját hang. De mintha tisztelegnél valaki előtt…

KJ: Igen, többek előtt is. Kezdjük az Argentin Borgessel, akitől mind a mai napig kiráz a hideg. Utánozhatatlan, mivel akkora ismeretanyaggal rendelkezett a minket körülvevő és az elképzelt világról, hogy lehetetlen vele egy szintre kerülni. Aztán megkerülhetetlen Márquez, akinek a prózája két mondat alatt elér az embertől az istenekig. De ott van Mario Vargas Llosa is, akinek a játékossága előtt hajtok fejet. Plusz Eszterházy nyelvi leleményei, Hamvas kikacsintós filozófussága – talán ez vagyok én.

KkF: „Úgy tartják, hogy az írás tudománya különleges képesség. Az ember bírja vegyíteni az igazat a kitalálttal, valóst a valótlannal. Néha már maga az író sem tudja, hogy hol veszítette el az igazmondás fonalát, és pótolta ki a hiányzó részeket a fantázia képzelgéseivel. Attól azért a tény tény marad: Octavio Gómez lóversenyben az ördögöt győzte le!” (A verseny) Mesélj nekünk a történetek keletkezéséről, s arról, hogy a helyszíneket, az utca-, az intézmény- és a személyneveket honnan bányásztad elő! 

KJ: Sok dél-amerikais elbeszélésem van. Aztán egyik alkalommal kitaláltam azt a városkát. Amikor valami nagy hazugság eszembe jutott, ide helyeztem, ebbe a kisvárosba, és már előre dörgöltem a tenyeremet, hogy mi fog ebből kisülni. Mivel gyakran én sem voltam tisztában a befejezéssel. Jött egy jó mondat, ami húzta a másikat, a harmadikat, aztán a lovak közé vetettem a gyeplőt: szaladjatok! A személynevekhez spanyol vagy dél-amerikai mozifilmek címlapjait böngésztem, leírtam sokat, és összekevertem. De a tábornokok, a kormányzók, az elnökök mind valós személyek, és figyeltem arra, hogy megfelelő időrendben jelenjenek meg.

KkF: Főhősöd, Macedonio Quiroga, nyitott szemmel jár a szűkreszabott, de általad mindenféle névvel, foglalkozással s néhány szóval azonnal hús-vér emberekké formált alakokkal zsúfolt közösségében. Oly együttérzően kezelsz mindenkit, mintha közeli rokonaid lennének, s Quiroga netántán Te magad. Jól látom ezt?

KJ: Nem, én Bovaryné vagyok. De tréfán kívül: igen, mindegyik én vagyok. Amilyen szerettem volna, hogy legyek, illetve amilyen sosem szerettem volna lenni.

KkF: Kéziratban kaptam tőled 1-2 kötetre való novellát. Az egyik „köteg” alcímeiből (Kanada, Kiev, Róma, Rothenburg, Tunézia, Velence, Krakkó) arra következtetek, hogy elhagyva Japánt és Argentínát nyakadba veszed a széles nagyvilágot. Mi lesz ezeknek az írásoknak a sorsa?

KJ: A mai magyar könyvkiadást nézve: semmi. Nem ránk van most szükség. Nagyon jó barátságot ápolok Babics Imrével, akiben próbálom tartani a lelket, és írásra ösztökélem, mert nem hagyhatjuk, hogy a perc-emberkék győzzenek. Ő egy igazi muszáj Herkules, én pedig a fegyverhordozója vagyok (szeretnék lenni).

KkF: A cikkindító haikuidat már ismerjük. Mióta írod e háromsoros, 17 szótagos japán formájú verseket?

KJ: Szerintem én voltam az elsők egyike, aki Magyarországon magyar nyelven papírra vetett ilyesmit, persze a négy fal között. Rengeteg haikum van, de akadnak jó néhányan, akik nálam ezt magasabb szinten művelik (pl. Babics Imi). Azért néha sikerül elkapnom a dolgok lényegét, ilyenkor elégedettséget érzek.

KkF: Öt kiadatlan no-drámád közül egynek kézirata, a Jamamba címet viselő, eljutott hozzám. A kórus szájából elhangzó utolsó mondatokat citálom ide: „Aki azt hiszi, hogy elég páncélt öltenie és kardot ragadnia ahhoz, hogy szamuráj legyen, az nagyot téved. Az ilyen ember könnyen eltéved a kötelesség, a hírnév, a beképzeltség útvesztőjében. Elég volt mára a vérből, a gonoszságokból, a színlelésből. Térjetek haza, és válasszatok: kinek volt a legjobb sorsa? Ne feledjétek, hogy az idő képes megmerevedni egyetlen pillanatban, és azt végtelenre kihúzni.” Tanulságos mondatok a négyszereplős játék végén (Takanobu, a hős harcossá váló fiú; Ozuri Mieko, Takanobu felesége; Jamanba, azaz boszorkány; Icsikava Sindo, szamuráj hadvezér), ahol Takanobu küzdelmes, diadalmas életének, majd bukásának lehetünk szemtanúi. Mesélj az asztalfiókodban maradt többi no-drámádról is, és hogy mi a terved velük!

KJ: A no egy rettenetesen érzékeny műfaj. Akutagaváról olvastam valahol: az elbeszélései olyanok, mintha egy függöny mögül lesné az ember. Nos, a no is ilyen. Sejtelmes, inkább hangulatos, mintsem akciódús, alaposan megválogatott szavak és mozdulatok, ahol a színész előadását nem segítik díszletek. Mindegyik no-drámámat modernnek tartom (így is jegyzem), mivel nem adok konkrét utasításokat a zenekarnak (hogy mit játsszanak), illetve a táncokat sem írom elő; és mind az öt drámám a japán középkorban játszódik. A tervem? Arra várok, hogy egy könyvkiadó szerkesztője térdre esve és zokogva kéri a kiadási jogokat. A valóság azonban egyszerűbb: sokkal nagyobb igény van a szerelmes regényekre. Lehet, hogy majd írok egy ilyet, természetesen álnéven.

KkF: Apropó, álnév. Három történelmi regényed jelent meg Jamagucsi Szango név alatt a Helikon Kiadónál: Tokugava (2018), Szamurájok hajnala (2018) és Kamikadze (2019). Mit kell tudnunk róluk?

KJ: Magyarországon alig ismerik az emberek a japán történelmet, pedig hatalmas és rendkívül színes. Mindhárom könyv egy-egy időszakát öleli fel Japánnak, ismeretterjesztő szándékkal születtek. Már mondták rám, hogy nem vagyok szakértő, nem is tartom magam annak. Ezek a regények többé-kevésbé hűek a történelmi eseményekhez, de egy csomó mindent én találtam ki. Számon lehet kérni rajtam egy-két lódítást, de mindent csupán a könnyebb megérthetőség miatt tettem. Például a Tokugava címűben rengeteg a név. Igen, mivel a szamurájok szerettek időnként nevet változtatni. Aztán a szerkesztő kért tőlem egy összefoglaló táblázatot, hogy ki kinek volt a szövetségese. Képtelenség ilyet összeállítani, mert 3-5 évente ezek a szövetségek felbomlottak, újak alakultak. Csak egyetlen tartott ki mindhalálig: Oda Nobunaga és Tokugava Iejaszu összefogása.

KkF: Én azért arra is kíváncsi lennék, hogy miért nem saját név alatt publikáltál?  

KJ: Ez egyszerű marketing fogás volt, Karsai János: Tokugava, kit érdekel ez? De Jamagucsi Szango? Hohó, egy japán író, ez biztosan jó lesz!

KkF: Egy internetes oldalról idézek: „A Nitó-jutsu Seishin-ryu stílust Karsai János 9. danos mester képviseli Magyarországon, melynek feladata és célja a személyiség fejlesztése a harcművészet útján. Nem az ellenfél megsemmisítése a lényeg, hanem saját hibáink, gyöngéink legyőzése. Így válhat egy tanítványból túlélő, a túlélőkből pedig élet-védelmező, értékes ember, aki képes végső soron feleslegessé tenni a harcot. A különböző pusztakezes és karddal végrehajtott technikák csiszolják a tanítvány személyiségét, fejlesztik akaraterejét. A kitűzött célok elérése révén pozitív visszajelzéseket kap.” Karatéztál, majd szamurájkardoztál, mostanra pedig saját stílust hoztál létre. Az átlag olvasó kevéssé járatos az ilyesmiben, érdemes lenne részletesebben szólnod arról, hogy miként zajlik egy ilyen stíluskialakítási, iskolaalapítási folyamat.

KJ: Amikor az ember gyakorol, önmagával beszélget. Ezen beszélgetések során felmerülnek kérdések és válaszok, azaz meg lehet-e csinálni valamit karddal, és ha igen, akkor hogyan. És máris valami újat, ismeretlent próbálunk. Én azon gondolkodtam el, hogy amit jobb kézzel tudok, azt képes vagyok-e megcsinálni ballal is. Éveken keresztül gyakoroltam ezeket a technikákat, de nem akartam én önálló stílust alapítani. Ám meglátott egy másik iskola nagymestere, akinek bemutatót tartottam, és elintézte, hogy a Nitó-juutsut bejegyezzék Japánban.

KkF: A Sei Shin Kan dojo Nyíregyházán működik. De létezik még kilenc másik helyszín is. Ez mind a Te felügyeleted alatt áll?

KJ: Több tanítványom elérte már a „mester” fokozatot, ők tartanak edzéseket különböző helyszíneken. Mi rendszeresen összejárunk szemináriumokra vagy úgynevezett „elvonulásokra”, ahol átnézzük a technikákat, illetve megbeszéljük az előttünk álló feladatokat, elméleti kérdéseket. Jómagam csupán hetente három edzést tartok, de a pandémia előtt így is évi 40 ezer kilométer felett autóztam.

KkF: Sei Shin álnéven harcművészeti könyveid jelentek meg: A vívás lelke (Hunor, 1996) és A karddal egybeforrasztott világ (Hunor, 1998). Kevesen juthatnak ilyen ritkaságszámba vehető kiadványhoz. Tankönyvnek, ismeretterjesztő műnek vagy irodalmi alkotásnak szántad ezeket? 

KJ: Mindkét kiadványra nagyon büszke vagyok, hiszen 3-3 kiadást éltek meg, és jelenleg sem könnyű hozzájuk jutni. A vívás lelke a kard mögötti gondolatokról szól, olyan fogalmakról, melyek a harcművészetekben megkerülhetetlenek. A mestervizsgámhoz feladatul kaptam ennek a könyvnek a megírását. A karddal egybeforrasztott világba azok a dolgok kerültek, amelyek az első könyvből kimaradtak. Igényesen, irodalmi stílusban megírt tankönyvek ezek.