A román kultúra napján Szenkovics Enikőt a román kulturális érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. A kolozsvári műfordítóval Diósi Mária beszélgetett.

Diósi Mária: Bizonyára nagy elismerés lehetett számodra, hogy állami kitüntetést adományoztak neked, mint az erdélyi magyar kultúra jelentős személyiségének. Hogyan élted ezt meg?

Szenkovics Enikő: Mondhatni sokként: soha meg nem fordult a fejemben, hogy valaha díjat, netán kitüntetést fogok kapni – ahhoz szoktam hozzá, hogy másokat díjaznak, és hogy mások sikerének, elismerésének örülök. Amikor elolvastam az értesítést, azt hittem, valaki szórakozik velem, mondtam is, hogy elég rossz vicc ilyen leveleket küldözgetni. Rövidesen kiderült, komolyan gondolják, és megható volt tapasztalni, ahogy a szűkebb és tágabb családom, barátaim, ismerőseim, a portástól a szomszédig örültek nekem, velem. Számomra ez volt a legnagyobb elismerés. És természetesen az, hogy egyáltalán eljut valamicske hír Bukarestbe arról, hogy Erdélyben, a magyarok körében kultúra terén mi történik. Tulajdonképpen így is vettem át a kitüntetést: erdélyi magyarként, műfordítóként mindazok nevében, akik kultúrában utaznak.

DM: Milyen érzés volt, hogy nem egyedüli magyarként voltál kitüntetve? Segítséget nyújtott, amikor ki kellett állnod?

SzE: Nem befolyásolt, de örültem, hiszen Szabó Bálintról van szó, akit igencsak tisztelek, mert jelentős munkát fejt ki a műemlékvédelem területén, az általa immár három évtizede irányított csapat munkájának kézzelfogható eredményei körülvesznek bennünket. Ami a kiállást, a kitüntetés átvételét kerek történetté teszi, tulajdonképpen az, hogy jómagam, aki erdélyi magyarként romániai német nyelvű, illetve román irodalmat fordítok magyar nyelvre, az államelnöknek, aki nagyszebeni szász, németül köszönhettem meg a román állami kitüntetést, és ő németül válaszolt. Így fonódott össze e három, Erdélyt évszázadok óta meghatározó nyelv a mindennapjaimon kívül ezen a jeles napon is.

DM: Mit gondolsz, létezik még erdélyi szász irodalom? 

SzE: Évtizedek óta folyik a vita arról, hogy létezik-e romániai német irodalom, avagy már felszámolta önmagát, lévén, hogy az itteni német írók nagy része, olvasóikkal együtt, bő két évtized alatt kivándorolt Németországba. A legjobb konszenzusnak a romániai német nyelvű irodalom megfogalmazás tűnik számomra, mely nem az alkotás helyéhez köti ezt az irodalmi szegmenst, hanem az írók származását (még ha Romániát, Erdélyt el is hagyták), illetve a szövegek témáját, élményanyagát veszi alapul. Jelentős részük írásaiban mind a mai napig ebből az „itthoni” világból is (vagy főként ebből) merít.

DM: Inkább kortárs műveket fordítasz. Bizonyára az általad is megtapasztalt kommunizmusbeli „közös élmények” is nagyban segítenek a művek magyarra való átültetésében, hiszen az általad fordított írók zöménél előkerül témaként ez az időszak. Tervezel-e kicsit messzebbre merészkedni időben?

SzE: Úgy érzem, mást nem is tudnék fordítani. Igaz, hogy csak tizenhat éves voltam a forradalom idején, de gyerekként, serdülőként azért jó néhány évet éltem le tudatosan az azt megelőző időszakban, az „átkosban”. Sok akkori motívum folyamatosan visszatér a művekben. Az én saját élményanyagom, illetve a szüleim által mesélt történetek nemcsak a szövegek megértésében, de a hangulatukra való ráérzésben, stílusuk átültetésében is rengeteget segítettek. Tény, hogy szüleim gyerekkorunktól kezdve felnőttként kezeltek minket a bátyámmal, mintegy „ráneveltek” erre a korszakra, sok komoly dolgot megsúgva-elsuttogva nekünk. E tapasztalatok hiányában nyelvileg nem tudnám sem Franz Hodjak, sem más romániai német nyelvű szerző műveit hitelesen fordítani, mert például egyes szavaknak adott helyen nem a szótárbeli tizenötféle jelentése közül valamelyik passzol, hanem egy egészen más, ami benne volt az akkori nyelvhasználatban, és az adott kontextus egyből felhozza az agyam valamelyik rejtett zugából a megfelelő kifejezést.

DM: Elmondásod szerint kényszerből, praktikus okokból kezdtél el fordítani…

SzE: 1999–2001 között, a szegedi Phd-éveim alatt az 1960–80-as évekbeli romániai német rövidprózával foglalkoztam, és az akkor írt magyar nyelvű tanulmányaimhoz szükségem volt egyes rövidtörténetek magyar fordítására. Akkor szembesültem azzal, hogy mennyi jó szöveg van, és mennyire nem létezik ezeknek fordításuk. Teljesen autodidakta módon kezdtem hát ezzel a témával foglalkozni, a kolozsvári egyetemen akkor ugyanis még kuriózumként sem esett szó romániai német nyelvű írókról. 1989-ig rengeteg fordításkötet született ezen szerzőktől a Kriterion, Dacia kiadóknál, ámde a fordulat után, a kiadók állami támogatásának megszűntével, illetve a német ajkú írók tömeges kivándorlásával mondhatni elfelejtődött ez az irodalom, csak időnként és elvétve jelent meg egy-egy magyarra lefordított kötet. Úgyhogy a szükség, a hiányérzet vitt rá erre az útra: azt éreztem, hogy annyi jó szöveg van körülöttünk, és olyan kár, hogy a magyar olvasók minderről nem tudnak. Így indult ez a szerelem, előbb magam hasznára fordítottam, aztán másokéra is, amiben oroszlánrésze van Király Zoltán barátomnak, aki első percben kijelentette, és azóta is, lassan húsz éve biztat, valahányszor lankad az erőm: erre szükség van, ezt csinálni kell.

DM: Eredeti elhatározásod az volt, hogy prózai szövegeket fordíts, mégis „egy őrült pillanat, s a hozzá szükséges lelkiállapot után” – a te szóhasználatoddal élve – lírai szövegekkel is megpróbálkoztál. Hogyan változott a két műfajhoz való viszonyod? Közelebb áll azóta valamelyik is hozzád?

SzE: Számomra minden műfaj más szépségeket és más nehézségeket rejteget, nem tudom rangsorolni őket. Alkalom szüli, hogy épp mit fordítok. A Székelyföld folyóiratba például 11 romániai német nyelvű szerző elbeszélését fordítottam, egy szinte százoldalnyi blokkszerű részbe, ahol a különféle stílusok jelentették a kihívást, és hálás vagyok Lövétei Lázár Lászlónak, az akkori főszerkesztőnek, illetve Fekete Vincének, hogy megbíztak ezzel a munkával, illetve bíztak bennem. A kolozsári Helikon folyóiratban, Karácsonyi Zsolt főszerkesztő évekkel ezelőtti kezdeményezésére, évi 2-3 alkalommal bemutatunk egy-egy romániai német nyelvű költőt/írót, rövid ismertetővel, szövegfordítással. Ide főleg elbeszéléseket, illetve verseket küldök, időnként regényrészletet. Természetszerűen más-más módon viszonyulok a különböző műfajokhoz. A legpraktikusabb az elbeszélések fordítása, a lap szempontjából is, hatékonyság szempontjából is. A versek fordításának gondolatát sokáig érlelem magamban, s megfelelő hangulat, lelkiállapot kell hozzá, hogy nekilássak. Aztán meg sokat érlelem magát a lefordított szöveget is, akár hetekig is elbíbelődöm velük. Regényt pedig úgy szeretek fordítani, hogy rendszeres legyen, ugyanis fontos számomra bennmaradni abban a bizonyos világban. Ez nem mindig jön össze, olykor meg kell szakítanom a folyamatot, mivel nem a műfordításból élek, no meg nem mellékesen ott a családom, a három fiam is, és vannak időszakok, amikor nincs időm a hobbimra. De ezek a szünetek szerencsére nem tartanak sokáig, rövid idő után ugyanis rettentően tud hiányozni a fordítás.

DM: Ha már szó esett az időről: úgy tudom, mindig is imádtál olvasni, s szeretted az irodalmat, de lehetetlennek tűnt számodra, hogy te magad műveld. Most mégis itt beszélgetünk irodalmi munkásságodról. Ha lenne alkalmad, hogy visszatérj a múltba, és valamit elmondj a régi önmagadnak, mi lenne az? Mit változtatnál meg? 

SzE: Talán, mivel meglehetősen bánom, hogy kimaradt a hangszertanulás az életemből, hagynám magamat meggyőzni a fuvolista édesapám által, hogy milyen szép a zenei pálya (igaz, akkor nem tudtunk volna olyan jókat beszélgetni a lefordított szövegeimről, melyeket kritikusan, de nagy örömmel olvasott). De ha magát a fordítást illetően tudnék változtatni, akkor talán azt, hogy korábban nekilátok ennek a munkának, mert rengeteg tennivaló van még.

DM: Mivel foglalkozol mostanában?

SzE: Jelenleg Franz Hodjak Koffer voll Sand (Homokkal teli bőrönd) című regényén dolgozom. Ezt követően Doina Ruştinak első, de az irodalmi sikerek kezdetét jelentő regényének, a Fantoma din moară címűnek a kiadására pályázunk az Orpheusz kiadóval, amely a kommunizmust, illetve annak folyományait boncolgatja. Ez a két nagy munka van tervben a közeljövőre, illetve a már említett folyóiratközlés, a távolabbi tervek között pedig, egyelőre álomként ott lebeg egy antológia, illetve egy interjúkötet összeállítása, természetesen mindkettő romániai német nyelvű szerzők témában. Közben pedig, ősztől, újra beiratkoztam doktori képzésre, úgyhogy a „gyakorlatiasabb” műfordítás mellett irodalomtörténeti tanulmányokat is folytatok ugyanebben a témában.