Első regényem mottója ez volt: „a halottaknak”. Minden regényem elején ott állhatna ez az ajánlás. Meggyőződésem, hogy regényt írni csak úgy érdemes, ha ennyire egyedül vagyunk.

Ausztrál bennszülöttek, ha el kell hagyniuk otthonukat, hosszú vándorlásuk közben dalokat írnak. Megéneklik a tájat, amerre mennek: a fákat, hegyeket. Amikor aztán – talán évek múltán – hazafelé indulnak, az úton született népdalaikat visszafelé éneklik. A dalt használják térképnek. Így találnak vissza oda, ahol születtek.

Azt hiszem, ilyen az életem. Amit gyerekként megéltem, belém égett. Szobák, arcok, ízek, utcák, szagok, viselkedésformák, szófordulatok, naplementék. Később bárhová keveredtem, a gyerekkor hangulata vezetett, tartott pórázon és húzott vissza, mint a vágy. És ennek a vágynak dal formája volt. Zenéje.

Ha a zene elhallgat benned, mindennek vége. Akkor már csak az marad, hogy vársz, nem nyúl-e feléd egy sötét kéz. Az egész életen át való várakozás, amelyet bizonyos vallások találtak ki, elszalasztott életet szül. Szabadok vagyunk: mindenki maga dönti el, meddig vár. Meddig várhatunk arra, hogy két eltűnt ember találkozzon az eltűnésben, és az egymásra találás dala visszahozza őket onnan, a kilátástalanból?

Hogy a kettő több az egynél: ez a hit a gyengeség jele. Bármilyen hit a gyengeség jele. Az ember eredendően gyönge. Nem mer az egyszemélyes élet viharába kiállni, képtelen a pillanatba, a történőbe, az érezhetőbe és átélhetőbe teljes önszélességgel belegyalogolni, és kitenni magát annak a végtelenül szomorú boldogságnak, amely akkor jön el, ha teljes lélekfelületem érez; ha már annyira egyedül vagyok, hogy minden helyett érzek, mint Pessoa. Az ember ilyenkor a halottaknak ír regényt.

Nietzschével szólva a sasok és fenyők birodalma ez, jégesőt csap arcodba a szél, és senki nincs, aki miatt ne ismerhetnél magadra, akinek már most el akarnád mesélni ezt a történetet, mert az az idő elmúlt. Gluck Orpheusza, amikor az alvilág kapujában ráhörögtek a Fúriák és Lárvák, megpengette lantját, és eldalolta a szörnyeknek, hogy megérti őket, és tudja, milyen kínokat állnak ki itt, a Pokolban, csakhogy az ő fájdalma sokkal nagyobb, mert az ő pokla benne van, a lelkében, onnan égeti. A túlvilági rémek erre – maguk sem értve, miféle gyöngeség vett rajtuk erőt – félreálltak és beengedték a szenvedőt. De itt már nincs kint és bent. Itt és ott sincs. Csak a szakadék. Talán ez vagyok én.

Nietzsche ebbe a szakadékba vetette bele magát bátran. Mindenki más visszahőkölt. A Hajnalpírban így ír: „…minden erősebb embernek, akit ellenállhatatlan erő vonzott, hogy lerázza magáról bármilyen erkölcsiség igáját, és új törvényeket szabjon, nem maradt más hátra, mint hogy megőrüljön vagy őrültnek tettesse magát, ha nem volt tényleg őrült…”

Valamikor ezt a megőrülés következetes útjának neveztem. Pessoa pedig következetesen főbe lőtte magát. Adná az ég, hogy minél tovább maradjak következetlen.

Végh Attila