2022. február 21.18 Olvasat
„Aludj, barátom! s építsd erőidet a jövőnek!Aludj, testvér! ó, bár mind testvérek, emberek, lelkek,kéz kézben, erőt erő táplálva, mint áram áramot,törnénk föl csillagokig!”
„Minek fájt oly nagyon a lelkem,Mikor a legszebb lányra leltemS mért nem merek feledni?
Mért von felé hiú, vad áram,Hogy megtaláljam, hogy megimádjamS ne merjem megszeretni?”
„Köztük a borzasztó áram feszül,Az ezer-voltos vak halál halad,Ők ülnek rajta angyal-könnyedén:Fél-bohémek és fél-zarándokokVidám búcsúzók csudás csapata.”
„Künn a veszély most harsog. Szörnyű áramKereng a földön, amely reng, vajúdik.Az ember vívja véres háborúitS a véren át a jövendőbe törtetS míg a világ kapui egyre döngnekCsönd és magány révében hallgatom,Miket susog az alkony és a lomb,Mint szökevény harcos, kit mindhiábaSzólongat e század vad trombitája.”
„Kúszált és láthatatlan drótokonjön messziről az áram, a feszültségs kering asztalban, székben s benned is,süti-rángatja minden porcikádataz ismeretlen, gyilkos villamosság.[...]Ottkünn tavasz lesz, víg, eszeveszett,mikor a hóhér röviden jelentia birónak, hogy elvégeztetett.”
„Most tértem vissza látogatásomból; földesuramnál voltam: ő az egyedüli szomszédom, akiről szólni fogok. Valóban szép ez a tájék. Hiába kerestem volna még egy ilyen helyet egész Angliában, ahol ennyire távol lehetnék a nagyvilág tülekedésétől. Embergyűlölők mennyországa ez a vidék: Heathcliff meg én épp összeillő pár vagyunk, hogy ezt a remeteséget megosszuk egymással. Remek egy ember! Aligha sejtette, mennyire felmelegedett iránta a szívem, rögtön megérkezésemkor, midőn fekete szemébe pillantottam, mely oly bizalmatlanul fészkelt homloka alatt – mennyire megnyert, hogy ujjait makacs barátságtalansággal kabátjába rejtette, amikor nevemet megmondtam. [...] Érdekelt ez az ember, aki még nálam is zárkózottabb.”
„Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.”
