Szemelvények Birtalan Andrea verseskötetéből

Édenkert

Ott álldogálok én is egymagam,
hol összeér a fény és a sötét,
a múlt, jelen, jövő is egybevág,
hol minden van, és nincsen mégse semmi,
csak őrület és hatalmas hiány.

Egy közösség a nem létező térben,
az illúziók hűvös otthona,
egy ház, amelyben nincsenek falak,
rózsát teszünk a nincsen-ablakokba,
egyház, ahol mindenki prédikál.

Egy ház, ahol a gyónás puszta forma,
az Isten alszik, Lucifer figyel,
egyszer, ha kihajt a búza magja,
mosod kezed és minden bűnödet,
de titkokat az élet nem temet.

Ott állok én is, úgy nézek magamba,
hol nincs már fény, és nincsen már sötét,
a múlt, jelen, jövő oly vagylagos,
mint ablak nélkül hervadt rózsaszirmok
– magam nélkül boldog az életem.

Tücsökzene

Szavaid, a messzi láncfűrészek
egyenetlen, tompa zúgása,
a hang, melytől a macska szőre áll fel,
fejem szorítja, vérem szívja már.

Egy semmiség, a semmi töredéke,
egy pöttynyi csepp, mi folyton irritál,
pont úgy kínoz, mint mikor karórád
üvegén a fény szemembe csillan.

Elmenni már a mérgező közegből,
hol tücskök játszanak requiemet,
bőgők ha rangkötél húrjait húzzák
az angyalhangú hegedűk helyett.

Elindulni – de hát ahhoz sincs merszem,
kezem ökölben, ütni kéne mindent,
fehér falak szilárd, sík vonalát.
De tüllpárnák közt fuldoklik a lelkem,
a fal kemény, és puhafa a vágy.

Labirintus

Egyszer megnyugszol majd te is talán,
a szél elfújja utolsó szavad,
csönd lesz, és te kintről nézed ezt is,
a fáradt táj, akár egy korhű festmény,
a látóhatár szélén gyászkeret,
néznél tovább, de nincs tovább, csak eddig,
saját maguk elől futó bolondok,
hát milyenek másképp az emberek,
Elveszt ttem zsebkendőmet, gyertek ki a hóba!
a képen túl földúlt labirintusok a lelkek,
tortába rejtett születésnapok,

mindig csak én, csak én, rólam szól minden,
a versem hőse mindig én vagyok,
de ki engedi ki a dióba zárt napot?

Mifelénk nincsenek padok

Mifelénk nincsenek padok, sem székek,
azt hiszem, a kihasználatlanság az oka.
Szerpentines életünket pályára cseréltük,
suhanunk véget nem érő képzeteinkben.

Kétoldalt – a rohanás illúziója – az erdők,
az alacsony lombok egymás hajába tépnek,
lassuláskor ritkulnak a fekete törzsek,
látni a fák között az égkék messzeséget.

Mifelénk, sajnos, nem működik az élet,
talán a kihasználatlanság az oka.
Egymásnak megálljt parancsoló rohanók,
felborzolt szakállú cirkuszi bölcsek vagyunk.

Néha leállok a biztonsági sávba levegőt venni,
életem fekete, szurkos anyaga talpamat marja,
megbélyegez, továbbküld tértivevénnyel,
vagyok: önmagam végrehajtási bizonylata.

Kezemben a késsel

szürke madarakká széledt gondolatok
szárnycsapkodásuk mély zubogó patak
úgy tűnnek el a semmibe az üres
ég öléből nevetve néz vissza a nap

a levegő az a ritka furcsa tenger
hullámzik körülöttük – ez a dolga
a felhők függönye mögött a minden
eltűnik és a lebegő folyókban

most vagyok de már te nem vagy itt még
hallom a hullám-szárnyak suhogását
még most is érzem azt a mély zavart
mi lenne itt az én dolgom éppen

hová is tettem el a kulcscsomómat
mit is a kartam kezemben a késsel
mért áll ok itt az előbb még ott voltam
és ki hagyta nyitva a hűtőt megint

Elalszik vállamon

Mikor a nap középről néz le,
behúzódik a házba a nyári ének,
a meleg levegő elalszik vállamon,
elringatom, mint lázas gyermeket,
kék folyók, erek, kék szemed virág,
nagyvárosi zajok tompa lüktetése.
Idebent utolsó óráit rúgja –
halkan köhög a klíma, újra-újra,
lecsordul szemed térképéről
a festék, s a víz, látóhatár szélén
köd ül, lábait mossa patakokban.
Hogy működik a szerelem az új világban,
mikor lesz ismét szép világos a ruhám –
virágok nőnek minden sóhaj után.

Barátaim, vasmacskák

Atlantiszom ma
a boldogság
vasrúdjaiból formálom.
Örök fém, törni nem lehet.
Kovácsolt párnámon
nagyokat pihenek.
Reggelre szegecsekkel
s rögökkel díszítem.
Fölöttem – valami felhők,
hadihajók úsznak,
barátaim vasmacskák
nyikorgására alamusznak.
Kevesen vagyunk,
a csillagoknak
tükörképe pihen
a víz tükrén,
a végtelenben,
koholt világok
szárnya rebben.
Mikor felkelek,
úgy teszek, mintha
álmom folytatódnék,
homokba dugom fejem,
két fulladás közt érzem, ott:
mint egy tál vízben
egy marék hal,
szabad vagyok.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2023)