Gáspár Ferenc írása Hegedűs Imre János Állóképek című kötetéről

Bulgakov írja A fehér gárdában: az ember soha ne higgye, hogy az ő testi-lelki szenvedése, gyötrelme a legnagyobb. Ne tetszelegjen hiúságában, a szenvedés mértéktelen, a pokol bugyrai mindig egyre mélyebbek. Ugyanakkor tudjuk: aki dudás akar lenni… – Sokszor a legsötétebb bugyrokból felnézve legkékebb az ég, legközelebb a mennyország.

Ha mondjuk egy lakatlan szigetre kerülnék, ahonnan soha többé nem jöhetnék vissza, és öt könyvet vihetnék magammal, akkor egészen biztosan köztük lenne Márai, Bulgakov és Dosztojevszkij mellett Hegedűs Imre Jánosé is, akinek Állóképek című önéletrajzi ihletésű remekműve most jelent meg átdolgozva a Kriterion kiadásában. Nehéz a választás, mert a Bibliát is elvinném, régi adósságokat bepótolva, de Rejtőt és Karinthyt is ötödikként, vagy Tamási Áron Ábelét. Utóbbi mű főhőse Hegedűs kötetében is szerepel, amely olyan, mintha soha nem érne véget: bármikor újra lehet kezdeni, vagy belevágni a közepén, esetleg éppen a végétől indulni, hogy fokozatosan táruljanak fel a Menny és a Pokol rétegei.

Mert a gyerekkor sem tiszta mennyország, még akkor sem, ha ott van a mindenkit megmentő és védelmező Édes, vagy a szigorú, de családjáért mindent vállaló apa, a kiváló tanárok; ugyanakkor ott szerepelnek a hároméves kisgyerek leventesapkájába hugyozó román fiúk, a balkarját, balkezessége miatt az iskolában patentharisnyával elkötő tanárnő és a posztóujjasa belső zsebébe szart csempésző osztálytárs.

A világ persze nemcsak gyönyörű és borzadalmas, hanem egyszerre tréfás is, főleg, ha székely humorral van megáldva. Mindent lehet a fonákjáról nézni, minden megszépül a tréfák által. De sokszor keserű nevetés ez, sírva vígadás. Ám a túléléshez nélkülözhetetlen. A román világban ugyanúgy, mint később az osztrák menekülttáborban, az emigráció éveiben. És hiába tudja a főhős, az egyetemet végzett irodalomtörténész, Hegedűs Imre János, hogy a lélek gyenge, amiképpen írja: „…a hamis önsajnálat… – azt hiszem – leggyakoribb gyarlóság kerek e világon”, hiába vigasztalja magát híres személyek vagy népek nálánál jóval szerencsétlenebb sorsával, végül mégiscsak egy bécsi pszichiáterhez kerül rémálmai és idegösszeroppanása miatt.

Azonban enélkül talán soha nem születik meg ez a könyv, melynek fejezeteit egymással összefüggő állóképeknek nevezi az író. Mintha rövid novellákat, tárcákat olvasnánk a székelyhidegkúti gyerekkortól kezdve a bécsi pszichiáter előszobájáig. Egy ponton azonban az állóképek gyorsvonati sebességgel száguldó mozgófilmmé állnak össze, és ez a film nem sok jót mutat. Balladák képei vetülnek az olvasó retinája mögé, akárha a szerző tavaly megjelent elbeszéléskötetét, a Székelyek, atyámfiait olvasgatnánk. S ezekben a balladákban benne van az erdélyi sors, amely mégiscsak egyéni, azé a Kolozsvárott végzett irodalomtanáré, aki a maga módján megpróbálkozik a magyar nyelvű iskolában magyar regényeket színre vinni a diákok színjátszó körével. Móricz Nyilas Misijével az lett a baj, hogy a díszleten megjelent a református nagytemplom képe, a következő évben A Pál utcai fiúkszínrevitelekor pedig Petőfi egy sora a magyar trikolóron.

„Önkritikát gyakoroltam” – írja a szerző, és „Gyorsan választottam: Alexandru Milea, Az utolsó vonat.” (Ez a rémes fércmű arról szólt, hogy 1941-ben a magyarok bevonulásának csak a magyar mágnások örültek, a szegény nép nem.) Arra gondolt, ezzel a darabbal nem lehet mellényúlni. Mégis megtörtént.

Valamilyen katonanótát kellett eljátszani, ami a bevonuláskor behallatszik a kolozsvári nagyasszony ablakán. Hegedűs felkereste Csíkdánfalva legjobb rezesbandáját, és sok-sok kevert (rum-konyak) beadagolásával rábírta őket, hogy játsszák el az Erdélyi indulót, melyben elhangzik: „Édes Erdély, itt vagyunk!” A zenészek – kevert ide vagy oda – húzódoztak, de végül mégis rávette őket azzal a feltétellel, hogy jó hamisan játsszák, magnóra veszik, és ezt a nehezen kivehető macskazenét fogják majd elzengetni az ominózus jelenet alatt. A tanár úr azt hitte, ezért esetleg meg is dicséri majd a hatalom, ám a dologból néma tüntetés lett. Ugyanis ennél a jelenetnél az egész közönség felállt. Az emberek levették a sapkájukat, és csöndben végigállták a zenét.

„Ekkor még nem vertek meg.” – írja. Később ez is megtörtént. S a sok gyönyörűséges gyermekkori emlék után ez a testi-lelki megaláztatás még az olvasónak is fáj. Mert közben látja maga előtt Édest, aki Móricz Zsigmond Hét krajcárbeli édesanyjához hasonlóan tréfát tud űzni a nyomorúságból (A nagyságos asszony), édesapját, akit ha öröm ér, legényesen összecsapja a bokáját, és úgy csettint egyet, látja a pillangókat gyűjtő kamaszt, aki szerelmes lett a botanika-tanárnőbe. „Hegedűst a háztetőn”, mert a diák az iskola lapos tetőjére menekült fel a focizó, birkózó társak elől olvasni, hogy aztán bezárják mögötte a csapóajtót, és a bádogtetőn félig megsülve rimánkodjon a szabadulásáért. Lőrincz Ákost, aki az egyetemei vizsga után nem engedte ki a fiatalembert kolozsvári szobájából, amíg nincs eredményhirdetés, mert tudta, hogy akkor azonnal elviszik a románok katonának, és addig egzecíroztatják, míg ki nem verik belőle a tanulás vágyának még a csíráját is. Látjuk a bokáig fékolajban vezető családapát, feleségével és két fiával, ahogyan Bécs felé menekülve elszoruló torokkal éneklik a Füstölög a vonat című bujdosó dalt, a mínusz 28 fokos hidegben az osztrák „vasmalomban” vasalkatrészeket őrölő irodalomtanárt, aki ettől a borzasztó fizikai munkától diszkoszsérvet kapott, aztán a felívelést, a bécsi magyar iskola megalapítását, a feleségével együtt szinte minden korosztályt magyar nyelvre tanítót. És persze azt is, aki Erdélybe hazatérve megtalálja feleségétől kapott Dosztojevszkij kötetét – „Kedvesedtől – kedvencedet” ajánlással –, és hazafelé a határon nem engedik át, mert ez a szerző horthysta, irredenta. Megint csak Bulgakov ugrik be: Dosztojevszkij meghalt, mondják a két jómadárnak (Korovjov és Behemót) a Gribojedov ház előtt. „Dosztojevszkij halhatatlan!” – hangzik a felelet. De hogy horthysta?

Mindez összesűrűsödik a szekun (fiatalabbak kedvérét: a Securitate, a hírhedt román titkosrendőrség közkeletűbb elnevezése) történt megveretésben. Nehéz egy naplószerűen megírt életregényt elbeszélni, még ha egymással összefüggő novellák láncolatából is áll. De talán az egyik legszebbel érdemes befejezni.

A szerzőt gyermekkorában egyszer ostorral megverte az apja, mert a nővérével egy nap alatt kellett volna boglyába rakni a zabkévéket, de minden kéve után letérdeltek imádkozni, így természetesen nem végeztek az aratással. A bécsi iskolában aztán sok évtizeddel később Hegedűs tanár úr mindig feltette a növendékeknek a kérdést: Warum lernen Sie Ungarish? Vagyis: miért tanul Ön magyarul. Egy éltesebb hölgy erre azt felelte, hogy magyar édesanyja megtanította őt magyarul imádkozni, de osztrák apja a további nyelvtanulást ellenezte. Az apa aztán hamar özvegyen maradt, német nőt vett el feleségül. „Rám parancsolt, imádkozzak együtt vele, de én csak magyarul voltam hajlandó.” Emiatt sokszor fakanállal megverte a mostoha, és közben ezt rikoltotta: „Megmutatom én neked a magyarok Istenét”. „Misztériumot éltem át” – írja a szerző. Hiszen ő is imádkozásért kapott verést gyermekkorában Székelyhidegkúton, de mennyire másként! Az asszony egy év alatt gyönyörűen megtanult magyarul, és „Igazi hívem lett… amikor életünk teljes kálváriáját megismerte… az exodust, amelyet szép magyar nyelvünk szeretete miatt mért ki számomra a sors, százezres magyar és szász tömegek bujdosását, a kényszerű hontalanságot: Erdély tragédiáját.”

(Kriterion, 2020)