Csiviteltek a fecskék, Visegrád fölött ölyv keringett, és a kertben fészkelő rozsdafarkú is tudtára adta a világnak, hogy létezik, amikor Kemény Zsigmond Zord idők című regényéből kiintegetett felém egy mondat. „Keblében méla érzések támadtak, hasonlók az őszi levélhullás és az őszi szél halk zúgása miatt keletkezett hangulatunkhoz, mely ahelyett, hogy sötét képekkel népesítené meg lelkünket, az enyészet, hervadás és halál szelíd ábrándjait szövi örömeink közé; ahelyett, hogy bánat volna, inkább csak határozatlan vágy a bánat után.”

Van úgy, hogy az embert egy szöveg jókor találja el. Éppen egy esszé megírása után révedeztem. Témája – ha esszének lehet témája egyáltalán – az élet nagy pillanatainak szükségszerű ambivalenciája volt. Hogy amikor igazán mélyen élünk át valamit, abban öröm és bánat szétszálazhatatlanul keveredik. És hogy a bánat a fájdalomnak az a fajtája, amelyben már titkos öröm bujkál. A bánatban egyrészt mélyen benne vagyunk, másrészt viszont valamennyire eltávolodunk magunktól, és ebben az öntávlatban már-már tetszik, ami fáj. Szép, ami fáj, és fáj, ami jó: ilyenkor fog súlyt a létünk.

Kemény Zsigmond mondata ezt haladja meg. Mert itt már arról van szó, hogy amikor öröm ér bennünket, föltámadhat a vágy a fájdalom iránt. Hogy fájjon is, ami eddig csak jó volt. Ez a vágy persze – ahogy az író mondja – határozatlan. Értelemmel nincs átvilágítva. Költői, homályos, mély vágy ez, amely abból a lélekködből jön, ahonnan a hangulat parancsa, az élni akaró élet akarata, a lélekkutatók szörnyei, magyarán: társadalmon, morálon és viselkedésen inneni, tiszta önmagunk.

Először megörülök annak, hogy Kemény mondata jókor talált el, hiszen ez a gondolat számomra új. De örömöm mélyén azonnal föltámad a vágy a bánatra, és rádöbbenek, hogy mindig is ebben éltem. A csivitelő fecskék, a keringő ölyv, a rozsdafarkú öröme: mind-mind ok a bánatra. Pillanatnyi csodák, amelyek felragyogtukban a háttérbánatot ébresztik. Mélysötétje előterében élek. Mindig is itt éltem, ide születtem, ebben halok meg. Amikor valamilyen szellemi élményben megrendülök, amikor egy szempár egy beszélgetés során önmagamig ás (vagy még azon is túl), amikor minden látható ok nélkül sírva fakadok egy utcai pocsolya láttán, akkor ez a titokzatos vágy vesz rajtam erőt. És az ember azért költő, hogy kitegye magát ennek, még akkor is, ha beledöglik. Az ember azért költő, hogy beledögöljön az életbe.

Nem mindenkinek sikerül. Rengetegen vannak, akik nem az életbe halnak bele. Kisszerű küzdelmekbe, a tárgyi-anyagi világ vonzásába, agyrémekbe, képzelt létfeladatokba, küldetéstudatba. E vágyak és célok mögött ugyanaz a homályos, átvilágítatlan lélekköd gomolyog, de túl konkrét formát nyer, túlságosan kézzelfogható alakot ölt. Ködből szobrot gyúrni: finom kéz kell hozzá. Különben elillan a pára, és az ember ott marad a nyílt színen, kezében egy darab szarral.

Az igazi ködszobrászok mindig kevesen vannak. Megdöbbentő, hogy még a költők között is milyen kevés a költő. Persze minél kevesebb a tehetsége, az ember annál erőszakosabban próbálja költőként adminisztrálni magát: műveit igyekszik minden lapra rátukmálni, könyveiről recenziót írat, irodalomközeli hivatalt vállal, szerkesztői állást, kuratóriumi tagságot. A zsenit aláássák a tehetségesek, a tehetségest aláássák a tehetségtelenek: ezt nevezzük irodalmi életnek.

Végh Attila