Azt mondod, jó-jó, érted ezt a sok bölcsességet, okosságot, még azt is, hogy miért beszélek annyit az életrendről és önfegyelemről, arról, hogy ha az ember a külső világban rendet és igazságot, bölcsességet és szépséget szeretne maga körül, akkor elsősorban magában kell rendet tennie, az igazságot megtalálnia, a bölcsességet gyakorolnia, a szépséget észrevennie. Mindezt te már érted, tudod, és csak az érdekel, csak az nem hagy nyugodni, hogy mégis miért?

Miért élünk?

Miért van ez az egész?

Miért nincs inkább semmi, mint hogy mégis van valami?

Ó, ez sok kérdés, és nem is teljesen ugyanazok a kérdések, még ha kissé össze is függenek. Magam is sokat gondolkodom mindezeken, és amikor azt hinném, hogy tudom a választ egyikre vagy másikra, akkor megint elvesztem őket, és újra és újra meg kell tanulnom más és más korokban és más és más élethelyzetekben. Ráadásul úgy tűnik, minden teremtménynek, minden életnek, minden embernek másként van ugyanolyan válasza arra a kérdésre, hogy miért él?

Gyere velem, nézd meg a diófánkat a kertben. A hegyoldalban nőtt, nem ültettem, hanem utat tört magának a kövek között. Vajon tíz esztendeje, amikor diót ettem, elejthettem egyet, s az legurult a lugas mellett? Bezuhant a sziklák közé, és egyszer csak utat tört magának? Mindegy is, hogyan nőtt ez a diófa, az biztos, hogy nem én ültettem – hacsak nem közvetve –, a nagyobb kérdés, hogy miért? Miért? Hogy óvó árnyékot adjon a lugas mellett? Hogy megvédjen a szúnyogoktól? Hogy levelét gyógyító főzetekhez alkalmazzuk? Hogy legkedvesebb gyümölcsömet ehessem saját kertemben, azaz diót adjon? Hogy szép diófa legyen, nagy levelekkel, amely minden magyar kert dísze volt valaha? Miért él a diófa? Gyere, ülj le a kertben, ne csak nézd, lásd is a diófát. Szemlélődj. Figyelj. Figyeld meg a diófát, és figyeld meg a megfigyelőt, aki figyeli épp a diófát. Jöjj és láss.

A diófa nem csak azért diófa, amiért mi szeretjük. A diófa önmagáért diófa, s a diófa legfőbb célja, hogy diófa legyen. Minden lény önmaga akar lenni, s ebben minden lény azonos. Vajon minden lénynek az az életcélja, hogy önmaga legyen? A diófa diófa, te pedig te?

Sokszor kértelek már, most ismét arra kérlek, hogy csöndesedj el, halkulj le és figyeld meg a méheket. Hosszasan kövesd őket, ahogy visszatérnek kaptáraikba, dolgoznak, mindent megtesznek a családjaikért. Vajon honnan tudják a méhek, hogy rövid kis életükben mi a dolguk? Így születnek? Egymástól tanulják? Ami azonban még nagyobb kérdés: miért élnek? Miért inkább vannak méhek, mint nincsenek? Miért van az egész?

A méhek nélkül nincs élet, a méhek a Nap lányai, s a méhek által termelt méz ehető napfény. Ezt már sokszor elmondtam. Minden élet a Földből lett, és a Nap erejének köszönhetően él. De miért forog a Föld, és miért ragyog a Nap? Miért ad a Föld életet, és miért ad a Nap erőt? Nemde a Föld természete az élet, és a Napé a fény? Mindennek megvan a maga természete, és a maga természete szerint él. Igen, szerintem a Föld is él, és a Nap is él, él az egész kozmosz, s a kozmosz nem akar olyan lenni, mint te vagy én, hanem kozmosz akar lenni, mert ez a természete, ezért él. Ahogy Marcus Aurelius mondja: „Minden egyes élőlény arra tör, aminek a kedvéért megalkották. Amire pedig tör, abban a célja. Ahol a célja, ott a haszna és a java.”

Tudom, hogy az emberek élettelennek látják a Földet, a Napot és a kozmoszt, és nem látják az összefüggést a diófa, a méhek, önmaguk és mindezek között. Tudom, hogy nem látják a diófában a Földet, a méhekben a Napot, és önmagukban a kozmoszt, de erről én nem tehetek. Én csak annyit tehetek, hogy megpróbálok válaszolni neked arra a kérdésre, hogy miért élünk? Azért élünk, hogy éljünk. S ha már élünk, akkor éljünk úgy, mint a diófa a kertben, ami minden nehézség ellenére a legtökéletesebb diófa akar lenni, mint a méhek, amelyek tudják, mi a dolguk, mint a Nap, ami ragyog. Mi, emberek, élünk, s az életben azért vagyunk, hogy megtaláljuk és kiteljesítsük önmagunk tehetségét, tudását, szeretetét, s azt egymás és önmagunk örömére gyakoroljuk. Ez az élet értelme. Tanulni. Dolgozni. Szeretni. Az emberi élet értelme embernek lenni. Nem pedig emberi testben a szenvedélyek rabigájában állatként élni, vagy lusta lényként növényként vegetálni. Az emberi élet értelme, hogy megtaláld, miben vagy jó, mihez értesz, mit tudsz, s abban fejlődni, s még ez is csak részletkérdés ahhoz képest, hogy a mindennapokban milyen ember vagy. Az élet értelme, hogy az ember tényleg jó ember legyen, ha lehet, akkor tökéletes ember, a maga mércéi, lehetőségei szerint, ahogyan a diófa is tökéletes diófa kíván lenni, ahogyan a méhek is tökéletesen dolgoznak. Kiteljesedni nem az egoizmus csúcsát jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, az emberi minőség végső megvalósítását. A megvalósított ember ugyanis nem önmagáért ember. A megvalósított ember pontosan tudja, hogy a diófa a Földdel rokon, a méhek a Nappal, és ő a kozmosszal, s a kozmoszban benne van a Nap és a méhek, a Föld és a diófa, és benne vannak a többi emberek is. Ezért nemcsak önmagunkért élünk, hanem egymásért, a világért és az életért is. S mindez egy és ugyanaz, s minden mindennel összefügg.

De nem kell, hogy mindezt elhidd nekem, elvégre ez csak egy lehulló kerti levél, nem több. Gyere inkább, ülj le és szemlélődj, mondd el inkább te nekem, hogy mi a te válaszod, te miért élsz? Miért élsz ugyanúgy, mint én, csak mégis másképp?