Mi szépet, jót...

Gáspár Ferenc írása Csontos János Húszezer nap című verseskötetéről

Legszívesebben verset írnék belőle.

De nem írhatok, mert nem ez a feladat. Csak lapozom ezt a sárga fedelű könyvet, melynek borítója lent feketébe hajlik, akárcsak az élet, ami elszállt. Próbálom felidézni, megérteni őt, amint a verseit olvasgatom, és átjön valami persze, de ez inkább szépség és esztétika és humor és félelem. De hol van ő?

Ő már elment. Csontos János, aki egyszerre tudott költő és regényíró lenni, publicista, riporter és politikaitévéműsor-vezető, már hét éve halott. Pontosabban csak hat, de a naptár azon a decemberi napon még 2017-et mutatott, most meg már 2024 van, és január. És most jelent meg egy elképesztően gyönyörű válogatás a verseiből Húszezer nap címmel, melyben, ahogy a könyv szerkesztője, Rózsássy Barbara az utószóban írja: „Mintha… megtervezte volna egész életművét”. És valóban, mert ebben a száz versben is benne van az ifjú költő szerelmi lírája, az érett, nős férfié, az élete gyertyáját két végén égető, elkötelezett publicistáé, és a halált félő, ámde azt még a betegség napjaiban is ironikusan szemlélő lírikusé.

Minden hangszeren tudott játszani. Tudott szonettet, időmértékes elégiát vagy disztichont, és tudott a nagyok stílusában teljesen újszerűt írni. Ilyen például az Egy mondat a hazugságról című, mely továbblép Illyés nagyszerű versén, mintegy meghaladja, felmutatva nekünk a hazugság zsarnokságát, a bőrünkbe beleivódott újmódit: „mert hazugság van / a híradó-szignálban, / a hűvös vágóképben, / a puszta köszönésben, // ahogy túlkoros gyermek / dadog a CNN-nek, / angolja korrekt pidzsin, / lehetnénk Fidzsin…” És még hazai aktuálpolitikát is belesző, természetesen nem konkrétan, neveket idézve, ám mindenki számára közérthetően: „az utcán oly unottan / spriccelő vízágyukban, / az eladósodásban, / privatizációban” vagy a „lefejelt kamerákban”, no és ha mindez nem tetszik, akkor „szemeid fennakadnak, / kilövi gumi-csillag”. És végül a konklúzió: „…mert ahol hazugság van, / a szív is hazátlan, / e vers is, az ilyen mantra, / nem hajaz a dalra, // mert ott vár / e sátáni oltár, / övé e földi zsoltár, / az sem igaz, hogy voltál.”

Egy kerek ötven versszakból álló, vagyis pont kétszáz soros költeményt nehéz visszaidézni, de nem véletlen, hogy a Benczúr Házban tartott, január 11-i könyvbemutatónak ez volt az egyik csúcspontja, Lázár Balázs kiváló előadásában.

Ám, amint azt a Csontosról és verseiről elmélkedő Erős Kinga és Mezey Katalin elmondták, Csontos János már húszévesen olyan volt, mintha teljesen kimunkált költői fegyverzetben lépett volna eléjük, akárcsak egy Zeusz homlokából kipattant Pallasz Athéné. A kötetben több ilyen, a megjelenés évszámával ellátott költeményt találunk; a teljesség igénye nélkül néhány példa: Tavasz (Györgyinek, 1982), Odüsszeusz éneke (1982), Stressz (1982).

A könyv legelején található négy prózavers is telitalálat, poliptichonszerűen ad vázat az egész kötetnek. A poliptichon ebben az esetben négyet jelent (triptichon plusz még egy), mely a teljesség száma, a szárnyas oltár három részét képzeletben még kiegészíthetjük a Szűzanya képével.

Az elsőben (Kezdetben volt) is felsejlik már az elmúlás szomorúsága, de még a túlnyomóan felhőtlen gyermekkor felől nézve. A második, a Naphosszat fociztunk már egyértelműen az illúzióit elveszítő felnőtt nosztalgikus emlékezése, mintegy visszanézés arra az időre, amikor még „barnán és mezítláb”, ám közben már pillanatképszerűen felsejlik a felnőttkor komolysága: „apánk feléhez jutott a délutános műszakban az ózdi hengerműben”, de még akkor is fociztunk, írja a költő, pedig már a hatos fújás is megtörtént a hengerműben. És közben mintegy kis triptichon a nagyban, a domb keresztjéről „szomorúan néz le a futballpályára a Megfeszített”. „…talán eszünkbe sem jut az ő kálváriája” – írja Csontos a versében. Apa, fiú, szentlélek? Talán ez is. És még valaki: „anyám füttyentett a kapuból, két ujjal, ahogyan csak ő tudott”. Ha nem szerepelne a versben a Megváltó, a Boldogasszony, az istenanya eszünkbe sem jutna. De így kész a négyes oltár.

A harmadik prózavers, A boncterem kékes fénye a címével rossz sejtelmeket idéz. Az egyetemi évek elevenednek meg itt, míg a negyedik, befejező darabban, a Fekszem a műtőasztalon címűben a halált hozó betegségben, a rákban szenvedő költő, a műtőasztalon fekvő ember kiszolgáltatottsága. De hiába minden keserv és szenvedés, Csontos szigorú az önmaga által megemelt mércéhez: a szavak kísérteties feszességgel követik egymást, s még arra is van gondja – vagy ez már zsigerből jön? –, hogy a régi mesterek belénk égett sorait is beleplántálja versszövedékébe.

Ilyen itt, ebben a prózaversben a „fogak csikorgatása” (Biblia és például Karinthy Frigyes), máshol a korai József Attila jut az eszünkbe egy-egy sorról „Cukros tejjel mondott anyánk jóéjt, és reggelre sült kolbászt adott” (Cserepek), vagy Berzsenyi Dániel: „Lombunk lehullt. Az avaron / november talmi fénye játszik.” (Búcsúzkodók balladája). Vagy Petőfi Sándor: „Az óceán? egy nagy bánat.” (Kanada) És legvégül Arany János: „Életem ötvenötödik évében / tud engem az Isten ingázó révében / áldom bölcsességét tücskösen kérészen / hálával mi jóban volt s lehet még részem.” (Sejtelem). Arany ugyanezzel a címmel írta meg utolsó négysorosát, csak éppen élete „hatvanhatodik évébe”.

Negyvenéves kor után illetlenség élni, ezt Dosztojevszkij írta. Arany ezt a határt a maga részéről hatvanhat évben húzta meg. Csontos János barátom, nem élted meg azt a „bizonyos” kort. Csak éppen a húszezredik napot.

Legszívesebben verset írnék róla.

(Orpheusz Kiadó, 2023)