A pofakönyv az nagyon jó, mert mindennap valami szenzációs újdonsággal lep meg. Kinyitod reggel gyanútlanul, és egyszerre azt olvasod, hogy valami Katarina Gomez Liu nevű illető Kamcsatkáról ismerősnek jelölt téged. Közös ismerőseid vannak már a dél kínai Teo Szing Linggel, a görög Tarasz Vakarosszal és néhány budapesti íróval, akiket most nem sorolok fel, személyiségi jogok miatt.

Aztán mindjárt Szabó János kérdezi, jössz-e a Csimborasszó környéki barlangtúrára vasárnap?

Még meggondolom, mormogok magamban, de nincs időm rá, mert egy másik kedves ismerősöm éppen felvilágosít, hogy valamit egybeírtam, amit külön kell, és külön, amit egybe. Tényleg marha jó ez az izé, egy percig sem hagy unatkozni. Közben persze elfelejtem, hogy eredetileg mit akartam megnézni (az időjárás-jelentést), és a kisebbik lányomat megkérdezni, hogy van, mert megfázott a minap a szentem.

Kiszáll minden, levegős az agyam, a sejtek ott a kanyargós féltekékben részeg emberként ütődnek egymáshoz. De egyvalami azért felhorgad bennem rendre, s mint az állóóra gongja, rendszeres időközönként beköszön. Ez pedig annak a kedves ismerősnek a helyreigazítása, aki még valami tréfás megjegyzést is hozzáfűzött a mondanivalójához, hiszen tudja, én is olyan íróféle volnék, hát mégsem tudok helyesen írni. Bosszant a dolog, és rosszul is esik. Még jó, hogy ezt más nem olvasta. Ezt a helyreigazítást. Mert ugye, tévedni emberi dolog. A ló is megbotlik… A szamár meg még jobban, ripakodom önmagamra rögtön.

– Sokan eltévesztenek ezt meg azt – mondja a feleségem később, mert nem bírtam megállni, hogy el ne panaszoljam neki sérelmemet. – Ne is törődj vele!

De bizony törődök! Tudom, nem kellene, jobban járnék, ha inkább nevetnék az egészen, akár a Csimborasszó környéki barlangtúrákon, és egyéb ökörségeken, amit a Pofakönyv felkínál. De mikor pont előadást tartottam K…-ban a történelmi regényről! Mikor éppen megdicsőültem ott, fejem körül glória jelent meg, mert a közönség lelkendezett és ajnározott, és képzeletemben már félmeztelen lányok legyezgettek pálmaágakkal, mint valami ókori bölcset, mit bölcset, uralkodót, akinek közvetlen bejárása van az istenekhez.

Szóval pont egy ilyen ihletett pillanatban kell érkezni egy effajta üzenetnek, hogy most külön írjuk, vagy egybe… és ráadásul egy ennyire kedves és jó humorú embertől!

Éjszaka sem alszom. Odakint az idő mintha még rá is játszana a hangulatomra. Esik rendületlenül, hideg is van, pedig tegnap még sütött a nap, és egy szál ingben lehetett rohangálni.

És akkor kerül a kezembe a könyv. De lehet, hogy lidérces álom volt, mégiscsak elszunnyadhattam egy percre, már nem tudom pontosan. Az álombeli könyv szufikról szól, vagyis muszlim remetékről, dervisekről, akik a világ zaja elől inkább a magányos életet, a bölcsességekben való elmerülést választották. A könyv egy olyan lapnál nyílt ki, ahol egy bölcs szufi folyóparton sétál, mikor meghallja, hogy a folyó közepén lévő szigeten egy dervis a szerzetesek hívó szavát kántálja, de rosszul! Mert azt mantrázza a szerencsétlen, hogy jú já hú, pedig helyesen ezt kellene kiáltani: já hú.

És mindjárt arra gondol, hogy neki, mint egy bölcsebb, gondosabb tanulónak, kutya kötelessége kijavítani ezt a szerencsétlen embert, akinek talán sohasem adatott meg a helyes útmutatás lehetősége… Bérel hát egy csónakot, beevez, és elmagyarázza neki, miképpen kell helyesen mantrázni: Já hú, érted, nem jú já hú.

A másik dervis szerényen megköszöni az útmutatást, barátunk, a bölcs pedig elégedetten evez vissza a partra, és közben arra gondol, mekkora jó cselekedet, amit ő most elkövetett, hiszen aki helyesen ejti a hívó szót, annak még az is megadathat, hogy a hullámok hátán lesz képes járni.

Mikor azonban kiér a partra, hirtelen hangokat hall maga mögött:

– Barátom, barátom! – kiabálja a szegény ágrólszakadt dervis, akit ő akart megtanítani a helyes kántálásra. – Barátom, mondd el még egyszer, légy szíves, hogyan kell helyesen kántálni, mert elfelejtettem!

A bölcs és tanult dervis hátrapillant, és látja, hogy a másik miképpen közeledik feléje, gyalog, csónak nélkül, a vízen járva.

Ezt álmodtam tehát, és reggel, amint felébredtem, először elégedettség töltött el, hogy én vagyok, aki a vízen járt, mert nem az a lényeg, hogy hányat ver a madár a szárnyával, írta Pilinszky János, hanem hogy íveljen.

De ha nem ível, szólal meg rögtön bévül a kisördög, ha sántít, mert helytelenül van leírva. Megtéveszti az olvasót. A hiba. Az téveszti meg.

És még rosszabbul éreztem magam. Mert már nem tudtam, melyik dervis vagyok: amelyik hibásan, de hittel kántál, vagy amelyik a bölcs? Vagy mind a kettő? Vagy egyik sem?

Sötét napok következtek. Gondoltam, írok ennek a kedves ismerősömnek, vagy felhívom, hátha ő felvilágosít? Hátha ő is olvasta a dervistörténetet az Emberről, aki a vízen járt. Mert különben csak tévelyegni fogok itt, a földi világban, akár annak a másik dervistörténetnek a vak hősei, akik az elefántról akarták megállapítani, hogy milyen lény is az valójában, és attól függően, hogy melyik testrészét érintették, úgy határozták meg az ő igazságukat. Nem akarok én vakként tévelyegni, mint Oidipusz király Kolónoszban! Hogy úgy járjak, mint a székely bácsi, aki az állatkertben a vízilovat meglátva kijelentette, hogy ilyen állat pedig nincsen! Vagy lehet, hogy ez az igazság?

Gáspár Ferenc