Mesterséges művészet? – Terítő 7.

Második rész: az ember mint reprodukció

A falra akasztott, bekeretezett reprodukció utalásfunkcióját sosem veszíti el: mindig tudjuk, hogy van valahol a távolban egy eredetije, a produkció. Ezzel szemben a műalkotásokat létrehozó AI eredetiséggel kecsegtet. Ha a gépbe betápláljuk Picasso életművét, a gép létre tud hozni egy új, eddig még sosem létezett Picasso-festményt, felvonultatva a festő stílusjegyeit, imitálva ecsetkezelését, színvilágát satöbbi. Picasso vizuális ismertetőjegyeit lefordítják a gép matematikai nyelvére, ezen a nyelven a gép hablatyol valamit, amit visszafordítanak képpé. Így jön létre az új Picasso-festmény. A hasonlóság olyannyira megtévesztő lehet, hogy még a legkörmönfontabb művészettörténészeket is átverheti. Csakhogy.

„És tényleg, van-e lényegi különbség egy valódi Picasso-mű, és egy ilyen, gépi Picasso festmény között?” – kérdezhetjük. Nos, ilyet csak azok a száraz, analitikus elmék kérdezhetnek, akik csak agyalni tudnak, gondolkodni nem. Csak egy gondolkodni nem tudó agy hiheti, hogy a személy gépileg reprodukálható. Hogy tehát a személy főnév nem jelent semmit.

Az igazi műveket személyek alkotják. A művész aktuális hangoltságában, amelynek terében a művet létrehozza, ott sűrűsödik sorsa, neveltetése, tudása, származása, népe történelme. Minden szépség, amit a világban föllelt, és amit önmagából a világra vetített. (E kettő egyébként elkülöníthetetlen. Nincs az a szerszám.) Minden öröm, minden remény, minden olyan pillanat, amely a szférák zenéjére perdült táncra. Minden fájdalom, veszteség, búcsú. Mindez – ha most a festészetről beszélünk – az ecset hegyébe koncentrálódik. A művész szellemének sorsa a műben sül ki. A mű tükrözi vissza, ugyanakkor alakítja is a művész szellemi sorsát. (Jankovics Marcell Küzdők című animációs filmje szól erről, például.)

A tömeg a művet nem érti. Tagadja a sorsot, mert gyűlöl minden egyedit. A magaslatok sem érdeklik, de teoretikusan hisz abban, hogy minden magaslat hangyaként bemászható. Neki a reprodukált, a tömeges, az egyforma, az akárhányszor megismételhető kell, mert a tömegre minden, ami egyedi, veszélyes. Csak az egyén magaslata felől lehet ugyanis látni, mennyire alacsony a tömeg.

Az egyén állandóan sorsának kitettségében áll, ővele minden pillanatban az élet kalandja történik meg, az a hajóút, amelynek során a felhasított remény a pillanat hajója mögött sorsként zárul össze. Létmatematika: ha a népből, a nemzetből, a közösségből kivonjuk a kalandot, megkapjuk a tömeget.

A konzervativizmus azt a bizonyosságot jelenti, hogy egyéni sorsom csakis népem történelmi sorsának terében értelmezhető. Az életem kiszámíthatónak és kiszámíthatatlannak, akartnak és véletlennek, végiggondoltnak és ötletszerűnek, diszkurzívnak és intuitívnek, szabadságnak és törvénynek olyan drámai összjátéka, amelynek én magam vagyok egyszemélyes rendezője, színésze és nézője. Innen, erről a belső magaslatról nézve a tömeg a szakadékban gomolygó horda, melynek sorsa a sorstalanság. Odafönt egyének, odalent nullák és egyesek.

A tömeg és az AI működésében semmi nyoma nincs a kiszámíthatatlannak, a véletlennek, az ötletszerűnek, az intuitívnek, a szabadságnak. Előre programozott eltérés a megszokottól: fából vaskarika. Olyan, mint a vallásos filozófia. Úgy vagyok a művészeti AI-vel, ahogy Kierkegaard volt Hegellel: lehet, hogy érdekes dolog, amit csinált, az önbeszélő rendszer, amit kiépített, de engem teljesen hidegen hagy. Az AI-művészet olyan rendszer, amely akkor is beszél, ha nem jut eszébe semmi. (Belátom: „művészete” ebben hasonlít sok mai művészéhez.) Ilyen rendszert az ember akkor talál ki, ha már önmagáról se jut eszébe semmi. Az igazi műveket emberek csinálják. És az embert az ember érdekli.

Végh Attila