Első rész: a reprodukció

Mielőtt bármit kijelentenék, előre bocsátom, hogy az alábbiakban szó sem lesz semmiféle elfogulatlan vizsgálódásról, a mesterséges intelligencia (a továbbiakban: AI) sine ira et studio való megközelítéséről. Én elfogult vagyok az AI-val, pontosabban az AI-nak a művészetek terén való felhasználásával szemben. Gyűlölöm. Szívesen megölném azt, akinek először eszébe jutott.

„Verset ír a számítógép.” „Picasso-festményt alkot az AI.” Ha igaza van Heideggernek abban, hogy költőien lakozik az ember, akkor úgy tűnik, elértünk a mechanizáció minden eddiginél végsőbb fokára: a gép már az ember ontológiai lakhelye fölött is átvenné az uralmat. Már a műalkotások birodalmába is belepiszkít a mechanika rideg, halott szelleme.

Hogy elgépiesedésünk mikor kezdődött, azt nem tudhatjuk pontosan. Ha a fentebb említett német bölcsnek ebben is igaza van, akkor a romlás kezdete az lehetett, amikor az ókori Hellasz népe az embert kezdte így meghatározni: dzóon logon ekhon. Azaz: a gondolkodás/beszéd/nyelv képességével rendelkező élőlény. Ettől kezdve ez a lény már nem úgy érzett, mint hajdani, boldogabb korok gyermekei, hogy tudniillik kezdetben lőn a logosz, amelynek terében mi, egy napig élők mozgunk – és amelynek hármas jelentésfelhője a létet magát, a gondolkodást, valamint a beszédet lengi körül –, hanem úgy, hogy a nyelv a mi tulajdon birtokunk, szerszámunk, amellyel megragadjuk a világot. (Jelzi ezt a szemléletet a magyar nyelv is, amely szerint a világot fogalmakkal fogjuk meg.)

És ha már az ember úgy érzi, hogy a néma világból harapófogóval kell kihúznia az értelmet, akkor már csak idő kérdése, hogy a világ kiüresedjen. A salakkráter mélyén álldogálva pedig az ember végül – mi más maradna neki? – önmagát is tárgyiasítja. Amikor ez a folyamat végbement, megszülethet az első vers, amit gép írt. És az embernek tetszik „ez a jópofa játék”. Salak a salakhoz.

Nem tehetek róla, de mióta elolvastam néhány írását, mindenről Walter Benjamin jut eszembe. Annak idején, amikor a művészeti reprodukciók terjedni kezdtek, bizonyos szellemek reagáltak az újdonságra. Ő is így cselekedett. A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című esszéjének bevezetőjében tesz egy jóslatot: a reprodukálhatóság a művészetek technikáit, és talán a művészet fogalmát is teljesen át fogja alakítani. Nos, ez megtörtént. Benjamin szerint a műalkotás többek között abban különbözik reprodukciójától, hogy aurája van. Az aura fogalmát ő a természet aurájának képével világítja meg: egyszeri felsejlése valami távolinak, legyen a jelenség bármilyen közel. Az egyedi és megismételhetetlen műalkotás aurája különös fénybe borítja a mű környezetét, amelybe a néző bevonódik, és szerencsés esetben katarzison megy át. Mi történik ekkor?

A mű aurájában a művész szellemének sorsa ragyog. A mű visszatekint a művész belső távolába, hangoltságába, amelynek égisze alatt a mű megszületett. Ez a mű múltja, amelyhez kézzelfoghatóbb múltak kapcsolódnak: az adott kor történelmi, művészeti légköre, az alkotó szakmai háttere, mestereinek személye, a művész élethelyzete, tudása, világszemlélete. De ennek az aurának van jelene is: a mű közelében annak nézője előtt fölsejlik valami távoli, valami szellemi, valami elvontabb kép. És a mű a jövő felé is int: előrefutva hívja nézőjét valami megfogalmazható létérvény vagy tanulság felé.

A reprodukcióval létrehozott tárgyban a mű távola már semmivé foszlott. Minden reprodukció csak jel: utalás a műre. Az egyedi műalkotás mechanikus, akárhányszor ismételhető szellemképe. A reprodukció megszületése a tömegek lázadásának fontos állomása volt. „A jelenkori tömegeknek épp olyan szenvedélyes óhaja, hogy a dolgok térben és emberileg is »közelebb kerüljenek« hozzá, mint az a törekvése, hogy bármely helyzet egyszeriségén reprodukciójának felvételével kerekedjék felül” – írja Benjamin. A tömeg a reprodukcióval közel hozza a tárgyat magához, de ekkor annak távola már semmivé foszlott. Aki egy repróktól körülvett szobában él, annak élete e semmit lélegzi be.

Na, most már nemcsak Heidegger és Benjamin jut eszembe, hanem Ortega és Fromm is. A tömegek lázadása és a Birtokolni vagy létezni? című könyveik. A műalkotásban – mondja Heidegger – a lét igazsága fénylik föl. A létező műtárgyon fölfénylő létigazság megfeleltethető a közeli dolgon felsejlő távolságnak, amiről Benjamin beszél. A tömeg – lázadásának késői stádiumában – már ezt akarja, a lét igazságát. Hazavinni, bekeretezni és a falra tenni, mint egy trófeát. A tömeg nem a lét igazságát akarja, csak a birtoklás kéjét. A műalkotásban feltáruló lét igazságára fogékony ember a mű aurájába lépve bekapcsolódik ebbe az igazságba, vagy ha másképpen akarjuk mondani, a szépség áramába. A tömeg süket erre a hívásra. A tömeg nem bekapcsolódni akar, hanem épp ellenkezőleg, kikapcsolódni. Hazavinni a műalkotás jelét, és dekorációs foltként falra tenni. A reprodukció a műalkotás kikapcsolódása. A reprodukált mű már kikapcsolódott önmaga aurájából. Egyszerű tárggyá lett.(folytatjuk)

Végh Attila