Részlet Luigina Battistutta novelláskötetéből

A Livenza tölgye

Voltak idők, amikor az erdő fáit igen nagyra becsülték és szinte egyenként számontartották. Mondhatnánk, hogy a Velencei Köztársaság hatalmát az erdei alapozták meg, melyeknek fáiból készült cölöpök és gerendák a paloták fundamentumául és a hajóépítéséhez szükséges anyagként szolgáltak. A hajók vázához kemény és a sós víznek hosszú évekig ellenálló fára, míg a vitorlákat tartó árbócrudakhoz hosszú és egyenes törzsekre volt szükség. A puha, de mégis tartós fákból lettek az evezők és egyéb hajózási kellékek; ezeket órákig lehetett

használni anélkül, hogy a tenyerek felhólyagosodtak volna.

A tölgyeket, melyeknek fája a legkeményebb, és víznek, zordon időjárásnak leginkább ellenáll, nem is lehetett a Magisztrátus engedélye nélkül kivágni. A Livenza mentén sok ember élt abból, hogy az év különböző hónapjaiban kivágták és a folyón rendeltetési helyükre úsztatták az erdő fáit.

Közéjük tartozott egy Andrea nevű favágó is, aki egy szép reggelen elindult, hogy kivágjon egy Livenza-parti hatalmas tölgyet, s más fákkal egyetemben a velencei Arsenalba úsztassa, ahol majd hajót építenek belőle.

A favágó megdörzsölte a kezét, jó erősen megragadta a fejsze nyelét, majd rámérte az első csapást a fa törzsére. A fejsze azonban megugrott, és majdnem a lábába vágott. „Micsoda ördöngösség! – dörmögte magában Andrea. – Az erőm már nem a régi?” Azzal tenyerébe köpött, hogy jobb fogása legyen, és lábait kitámasztva teljes erejéből újra lesújtott. A balta ismét lepattant a törzsről, és Andrea kis híján hanyatt vágta magát. A favágó egyre jobban összezavarodva újra és újra próbálkozott, de fél óra múltán is csak karcolások keletkeztek a tölgy kérgén.

„Ördöngös fa, talán megbabonáztak?” – kiáltott fel Andrea csüggedten.

„Te vagy megbabonázva! Én csupán hatalmas és erős vagyok. A Livenza adja az erőt, amely vizével élteti a partján növekvő tölgyest” – felelt egy öblös hang. Andrea kővé dermedt. Képzelődött, vagy a tölgy szólt volna hozzá?

„Jobb lesz, ha pihenek kicsit, és eszem egy falatot – mormolta magában. – Az éhség ma rossz tréfát űz velem.”

Tarisznyájából ennivalót és egy üveg bort húzott elő, evett, azután teljes erővel látott neki a munkának. Mennyi eredménytelen fáradozás!

Újult lelkesedéssel, az erőfeszítéstől kiizzadva, pillanatra leült pihenni a fával szemben.

„Makacs vagy, de meglásd, előbb vagy utóbb, csak kiváglak!” – motyogta dühösen, ügyet sem vetve rá, hogy egy fával diskurál.

„Ez nem makacsság kérdése – felelt a tölgy. – Ha a helyembe lennél, te hagynád magad kivágni?” Andrea pislantott egyet. „Te… te tudsz beszélni?”

„Miért, te talán nem?” – felelt a fa olyan hangon, mintha a föld gyomrából jönne.

„De hiszen én ember vagyok!” – kiáltott fel a favágó.

„Én meg fa vagyok. Örvendek” – válaszolt gúnyosan a hang.

„Ugyan, hagyjuk!” – mondta Andrea, miközben így gondolkozott magában: „Jobb lesz nem vitatkozni vele, valami boszorkányság van a dologban. Szép szóval tán többre jutok.”

„Figyelj csak… – folytatta a favágó. – Miért nem akarod, hogy kivágjalak? Akarom mondani, ha én fa lennék, bizony büszkeség töltene el, hogy hajó épül belőlem. Hát még hadigálya! El tudod képzelni azt a nagyszerű érzést, hogy a Köztársaságot szolgálhatod a kalózok és a törökök elleni harcokban? De kereskedőhajóként a folyókat járni se kutya! Nem lenne kedved utazni és ismeretlen tájakat felfedezni?”

„Az ágaim közt fészkelő madarak meséltek nekem távoli meleg országokról, ahová telelni repülnek, de… az igazat szólva, semmi kedvem az utazáshoz. A háborúktól meg Isten őrizzen! Ha már mindent tudni akarsz, inkább azt gondolom, hogy az emberek egymás elleni harca merő ostobaság. Te nem így véled?”

„Nos, akkor mit szeretnél csinálni?”

„Azt, amit most is csinálok ebben a Livenza menti erdőben. Micsoda remek érzéssel tölt el, nekem elhiheted! Hallgathatom a tavaszi szél zúgását az éppen rügyező leveleim közt, vagy a vihar vadbömbölését, mely megrázza legvastagabb ágaimat is, aztán a madarak és a kabócák dalát és a föld alatti járatokban futó víz zubogását.”

„De téged kiválasztottak és kivágásra kijelöltek, akár akarod, akár nem – ellenkezett a favágó. – Ha nekem nem hiszel, hazamegyek és elhozom a Magisztrátus pecséttel ellátott hivatalos levelét.”

„Akkor hát vágj ki. Na, mire vársz?”

„Mintha nem próbáltam volna! – sóhajtotta Andrea. – Próbálj megérteni. Én egy favágó vagyok csupán, és ha nem váglak ki, nem kapom meg a béremet, és ha nem kapok bért, a családom éhen pusztul.”

„Ó… – sóhajtott tétován a tölgy. – A gondolat, hogy hajó válik belőlem, legyen az hadi- vagy kereskedőgálya, nem nagyon tetszik nekem. De mi mást tehetnék?”

„Nem úgy van az! A te fád az erdő fái közt a legellenállóbb, a legmegbecsültebb. Válasszál!”

„Nem is tudom… – habozott a tölgy. – Ha már el kell innen mennem, legalább a patak zúgását szeretném továbbra is hallani. Aztán túl messzire sem kívánkozom, itt sok barátom él.”

„Megvan! Vízimalom kereke lesz belőled! A madarak ott is rád találnak, akárcsak most, neked pedig újdonságban lesz részed. Nem kerülsz messzire a szülőföldedtől, és a folyó sötétzöld vize öntözni fog, miközben forgatja a lapátokat. Erődet a Livenzáéval egyesítve megőrlöd majd a búza- és kukoricaszemeket, melyekkel sok ember éhségét fogod csillapítani… Nos, tetszik az ötlet?”

„Jónak tűnik. Adj egy kis gondolkodási időt – mondta a tölgy. – Gyere vissza holnap, és akkor megmondom, hogyan döntöttem.”

Andrea ugyan rögvest ki akarta vágni, de nem volt szíve ilyen mostohán elbánni vele. Elhatározta, hogy vár másnapig. Másnap kora reggel visszatért.

„Nos, barátom, meggondoltad a dolgot?” – kérdezte a fát, melyet kezdett megkedvelni.

„Egész éjszaka törtem a fejem. Tanácsot kértem az alattam növő sombokortól és a vörösfenyőtől. Vízimalomkerék leszek a Livenza partján.”

„Nagyszerű!” – mondta a favágó meghatottan.

Az éjszaka nagy rokonszenvvel gondolt a külsejében robusztus, de a szívében oly gyöngéd tölgyre, aki jobb szeretett volna magvakat őrölni, semmint háborúba menni.

Megdörzsölte a kezét, megragadta a baltát, és lesújtott. Fél óra múlva a nagy fa a földön hevert a mogyorócserjék és a vadrózsák között.

Így lett a tölgyből egy vízimalom kereke, melyet a Livenza vize forgat.

(Napkút Kiadó, 2022; fordította: Karner András)